Borók Rita: Az emlék életre szóló...

- Igaz, Debrecenben születtem, de tizennyolc éves koromig Püspökladányban éltem, tanultam. A sport kisgyerekkoromtól fogva érdekelt, ám először atlétikával foglalkoztam, s csak később csábított el a kézilabda. Tizenhat éves voltam, és szakmunkásképzőbe jártam, amikor az NB II-es Karcagba hívtak.

- De a Komáromi házaspár figyelme hamarosan rád irányult...

- Biztosan így lehetett, mert a Loki már 1992-ben leigazolt, ám, hogy fejlődjek és játékrutint szerezzek, mindjárt kölcsön is adtak Balmazújvárosba. Innen pedig Derecskére kerültem két esztendő "tanulóidőre". A fejlődésre főként ez az NB I/B-ben eltöltött időszak volt alkalmas, mert részese lehettem a csapat első osztályba kerülésének. De az első ligás Derecskében már nem játszottam.

- Ez érthető, hiszen neked akkortájt már egy másik NB I-es csapatnál, bizonyos DVSC-nél akadtak halaszthatatlan tennivalóid...

- Igen, de nagyon kemény munkát kellett végeznem ahhoz, hogy számításba jöhessek a keretben, s ott legyen a helyem a pályán. Hiszen látnia kellett az edzőmnek, hogy megbízhat bennem. Aztán a következő feladat a csapatba kerülés után a rutinszerzés volt számomra. Ez egyébként mind a mai napig tart, mert még mindig kevésnek érzem a tapasztalataimat. Nagyon sokat kell még játszanom ahhoz, hogy ne érezzem ezt.

- Amikor a Lokinál kezdtél beilleszkedni a csapatba, először rendsze­rint Jeddi Manyi cseréjeként léptél pályára.

- Ez számomra nagyon jó szituáció volt, nemcsak azért, mert kifejezetten szerettem Manyit. Hanem a játékom szempontjából is kedvező volt ez a helyzet, mert mielőtt pályára léptem, rendszerint meg tudtam nézni kívülről a meccset, az ellenfelet, s Manyi mozgásából következtetni tudtam a hibáikra. S mire játszottam, már többé-kevésbé kész figurákat csinálhattam meg. Nyugalmat adott ez a helyzet, és az is elvitathatatlan, hogy a felelősség is megoszlott kettőnk között.

- A csapat első nemzetközi kupagyőzelmének még nem lehettél részese, ám a következő évben egyre nagyobb terhek hárultak rád...

- Igen, de a helyzet egyenes arányosságban áll azzal, hogy egyre inkább kezdtem érezni, élvezni az edzőm, és a társaim bizalmát. Ez időnként valósággal szárnyakat tudott kölcsönözni nekem. Ko­rábban, amikor csak öt perceket játszhattam, rettenetes görcsben voltam, mert ennyi idő alatt nem tudtam felvenni a meccs ritmusát. Ám a folyamatos játéklehetőség és a társak biztatása önbizalmat adott. Képzeld, már az is megesett velem, hogy el tudtam mosolyodni mérkőzés közben...!

- Hát, ami azt illeti, nagy szükség is volt a kupamenetelés közepette a megnövekedett önbizalomra. Mert éppen a kupafinálé előtt egy hónappal sérült meg Manyi. S innentől egyes-egyedül a te felelősséged lett a jobblövő posztja. Akkor pillanatnyilag nagy teher vagy nagy kihívás volt számodra ez a váratlan helyzet?

- Is-is. Rám szakadt ez a feladat, hiszen mégiscsak rutintalan játékosnak számítottam, de a kihívásban rejlő lehetőség is óriási volt természetesen. Aztán szerencsémre a helyzet kihívásjellege domborodott ki inkább számomra, mert a többiek ismét rengeteget segítettek. Játszottak rám, igyekeztek helyzetbe hozni, hi­szen nekem lőnöm kellett.

- Nos az összmunka igencsak jól sikeredett. Mert szerintem éppen az EHF-kupa döntőjének visszavágóján, a legjobbkor tudtad nyújtani életed eddigi legjobb játékát...

- Az első félidőm tényleg igen jól sikerült, mert bejöttek az átlövéseim. S ezekre akkor nagy szükség volt, mert a többiekre nagyon figyeltek.

- Bizony. A csapat nyolc gólja közül te termeltél ötöt. Aztán a norvégok föltehetően megelégelték ezt a villogást...

- Valószínű, mert a szünet után kaptam egy óriási ütést a fejemre. Le is kellett cserélni, és innentől kezdve már alig tudtam a pályára lépni.

- Úgy tudom, kisebbfajta agyrázkódás lett a dolog vége.

- Olyannyira, hogy a második félidőből alig emlékszem valamire, pedig ott ültem a padon és sírtam. Az viszont megmaradt bennem, hogy úgy a játékrész közepe felé Ákos bá' megkérdezte tőlem, be tudnék-e állni. - Miért, játszottam? - kérdeztem vissza ártatlanul. Ezek után érthető, hogy a mester eltekintett a szerepeltetésemtől. Ez ma már jó poénnak számít, de ott, akkor nem lehetett valami vicces.

- De szerencsére az ünneplésre már elmúlt az amnéziád...

- Azt hiszem, akinek nem adatik meg, hogy átéljen egy ilyen fantasztikus hangulatú ünneplést, el sem tudja hinni, képzelni, milyen érzés belülről átélni, átérezni. Akárhogyan is alakul a további pályafutásom, életre szóló, örök emlékem marad.

- Nyilván ennek a csúcsteljesítménynek is köszönhetted, hogy Laurencz László szövetségi kapitány meghívott a válogatottba.

- Minden bizonnyal ez a meccs is szerepet játszott abban, hogy Anasszal együtt ott lehettünk az Európa-bajnokságon...

- ... miről túlzottan jó emlékeid nem lehetnek.

- Valóban nem, ez egyértelmű kudarc volt.

- Emlékszem, Téged egy olyan meccsen cseréltek be a második félidőre, amikor már a csapat gyakorlatilag "szét volt verve". Egy újonc számára pedig az ilyen szituáció csak kudarcélményt hozhat.

- Én távolról sem feltételezem Laci bácsiról, hogy ilyen szándé­kok vezérelték volna. Szerintem egyszerűen arról lehetett szó, hogy miután rádöbbent, hogy kezdősora nem boldogul, bedobott engem is a mélyvízbe.

- Azért nyilván bizakodhatsz abban, hogy a "Laurencz utáni" időszakban is magadra öltheted a címeres mezt.

- Bízom benne természetesen, bár tisztában vagyok vele, hogy a hazai mezőnyben nem egy kiváló balkezes lövő található. S nekem - nem győzöm eléggé hangsúlyozni - még sokat kell fejlődnöm technikailag, összjátékban, a helyzetek gyors felismerésében. Magyarán rutinra van még mindig szükségem, ami csak sok­-sok meccstapasztalattal szerezhető meg. Ezek az elemek játékkal és szorgalommal fejleszthetők. Én mindenesetre hiszek ebben. És bízom töretlenül a jövendőben...

Gurbán György

Forrás: Királynők piros-fehérben (140-143. oldal)

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com