Katkó Andrea: A szeretet hétköznapjai

- Szerintem sokan nem tudják rólad, hogy játszottál együtt a bajnokcsa­pattal is.

- Hogy játszottam velük, az kissé túlzás. Csak egyetlen meccsen kerültem be akkor még a keretbe, mert sok volt a sérültje a csa­patnak. A pályára aztán nem is kerültem, de nagy élmény volt így is, hogy "pados" lehettem mögöttük.

- Egy nagyon jó DSI-s ifjúsági csapatnak viszont tagja voltál. Katkó, Szarvas Éva, Nagy Kati, Hüse Judit, Szunyogh Hajni, Szántó Anna, Szilágyi Kati. Mit mondjak? Nem rossz névsor...

- Nem bizony. Háromszor nyertük meg zsinórban az országos ifjúsági bajnokságot. Emlékszem, a győriek ellen játszottuk egyik alkalommal a döntőt, és az egyik legnagyobb sikerélményem az volt, hogy Csapeszt - aki már akkor sem volt alacsony - le tudtam sáncolni.

- Tehát te is a minden időben remekül működő utánpótlás-nevelő DSI-iskolában nevelkedtél?

- Igen, majd tizenöt éves koromban leigazolt a Derecske, ott ját­szottam két esztendeig. Majd újra két év DSI következett, és mint mindenkinek, nekem is az volt a nagy álmom, hogy bekerüljek a Loki felnőtt csapatába.

- Hogyan kerültél mégis Hódmezővásárhelyre?

- Magánügy miatt. Jártam ugyanis Nyíregyházára a tanárképző főiskolára, és - bár Ákos hívott a Lokihoz, - én az akkor volt vőlegé­nyemet követtem Szegedre. Ennek következményeként játszot­tam Hódmezővásárhelyen az NB l/B-ben. A második szezonom­ban fel is jutottunk az első osztályba. S én abban a szezonban a tizenkettedik legjobb góllövő voltam. Azután viszont úgy alakul­tak a dolgaim, hogy örömmel mondtam igent Ákos hívó szavára. Na meg persze a felesége, Éva szavára is, akinek szintén nagyon sokat köszönhetek. Ekkortól - 1991-től - kezdődött tehát az én igazi Lokis pályafutásom. Aminek közbülső állomásaként lezaj­lott egy nagy őrségváltás. S új csapatot kellett építeni.

- Az első évedben mindjárt KEK-döntőig jutott a csapat. Kezdetnek nem rossz...

- Bizony hajszálra voltunk a végső sikertől. A következő szezon­ban azonban nagyon rosszul sikerült a nemzetközi szereplés. Hi­szen már a második körben elszenvedtük azt a bizonyos csúfos dijoni kudarcot. Senki nem számított arra, hogy az itthoni nyolc­gólos sikerrel a tarsolyunkban tizenegy góllal kapunk ki idegen­ben. Én azt a meccset a egész pályafutásom legnagyobb fiaskójá­nak tartom, annak ellenére is, hogy csak mintegy két percet játszottam. Szörnyű érzés volt tehetetlenül nézni a vergődést.

- A továbbiakban viszont igencsak megnövekedtek a feladataid...

- Igen, mert többekkel együtt eltávozott Medgyessyné Márti is, így én lettem az első számú irányító. Amíg ő itt volt, addig én szinte kizárólag csak védekeztem, ekkortól viszont már támadás­ban is játszanom kellett. Ez igazi mélyvíz volt nekem. Szerencsé­re nagyon jó játékosok - például Brigi, Horváth Ildi, Zupkó Jutka - jöttek a csapathoz, akik sokat tudtak lendíteni a csapat összjáté­kán.

- Kikkel szerettél leginkább játszani?

- Csapesszel nagyon jó volt támadásban a pályán lenni, mert mindig tudtam bízni benne. Horváth Ildi szélsőként sokat segített nekem, hiszen ha látta, hogy nem jut eszembe jó megoldás, gyak­ran elindított valami olyan mozgást, amihez csatlakozni tudtam, de az egész csapat jó tudott lenni. Ám számomra Szopóczy Brigi volt a csúcs, noha tudom, hogy voltak, akik nehezen barátkoztak meg vele a stílusa miatt. De én világéletemben szerettem, ha valaki megmondja nyíltan a véleményét szemtől szemben, úgy, ahogy gondolja. Nagyon biztonságos érzés volt őt a hátam mö­gött tudni. Védekezésben Manyival nagyon jól kijöttünk egymással, és Nyilas Tündi óriási szíve, lelkesedése is sokat nyomott mindig a latban, hiszen szinte folyamatosan két embernyit teljesí­tett.

- Aztán jött az az év, amelyiknek a végén a Viborg állta az utatokat a döntőben. S megint szertefoszlott a nagy álom.

- Meg kell mondjam, én a mai napig sem tartom nagy kudarcnak azt a vereséget. Hiszen tudjuk jól, hol tart a dán női kézilabda. A Viborg pedig - tele válogatottakkal - iszonyatosan erős volt. Erő­sebb, mint mi. Az az igazság, ahhoz, hogy a kinti meccsen tízgó­los hátrányról fel tudjuk magunkat küzdeni majdnem a döntetle­nig, nemcsak a mi feljavult játékunk és Brigi szenzációs védése kellett, hanem a dánok könnyelműsége is. S hiába mehettünk neki a visszavágónak csak három gól mínuszból, mindannyian éreztük: ez a hátrány nemcsak kevés, hanem sok is. Mert mi belülről tudtuk, a Viborg bármikor rá tud tenni még egy lapáttal. Szomorú volt tehát az évvége, mert mindezek ellenére nagyon áhítoztunk a győzelemre, de megfogadtuk: jövőre sikerülnie kell. A szíve-lelke benne volt mindenkinek a következő két évben eb­ben.

- Pedig mindkét győzelemnek voltak nehéz állomásai. A Buxtehude ellen például a kinti visszavágó előtt kevesen bíztak a csodában.

- Talán éppen ez volt a legerősebb inspirációnk. A "csakazértis" virtus. Hogy megmutassuk, nem lehet bennünket leírni. Fantasztikusan játszott a csapat, ráadásul nekünk volt egy váratlan meglepetésemberünk is, Sipi, akinek a bombaformájára senki nem számított. Tulajdonképpen még mi sem. A meccs vége felé az a külö­nös érzésem támadt, mintha a bírók el lennének tájolva. Nekem határozottan úgy tűnt, azt hiszik, a döntetlen jó a németeknek. Számomra az a siker majdhogynem még emlékezetesebb, mint az oslói döntő.

- Az oslói döntő... Amikor a Bakkelagets a Debrecenben elszenvedett nyolcgólos vereség ellenére roppant magabiztosnak mutatkozott. Hiszen már az ajándékautókat is odakészítették a sportcsarnok elé.

- Bizony el se tudták képzelni, hogy ne nyerjenek. Ennek ellené­re nagyon furcsa volt megtapasztalni a mentalitásbeli különbsé­get. Ugyanis ők a vereséget szemmel láthatóan nem élték meg akkora tragédiaként, mint ahogy annak idején mi. Még mosolyogni is tudtak.

- Hogyan emlékszel vissza a győzelmi ünnepre?

- Ha azt mondom, csodálatos és felejthetetlen volt, csak üres szavakat visszhangozok. Ezt csak átélni lehet, elmondani, szavakba, mondatokba önteni nehézkes, reménytelen vállalkozás. Te­hát ha valaki nekem előre elkezdett volna mesélni, hogy ilyen vagy olyan lesz a fogadtatás, nem tudtam volna elképzelni, elhinni sem. Számomra a nagy karneváli hangulatú ünneplésnél még töb­bet nyújtottak az egyszerű, hétköznapi emberi gesztusok, a sze­retet ezerféle megnyilvánulása. Amikor például egy nő odajött hozzám az utcán, és gratulált, mondván: a férje imád bennünket. Akkortájt költöztem új lakásba, és a szomszédom olyan ajándék­csomaggal fogadott, hogy szólni is alig tudtam. Azt a hatalmas tömeget látni a repülőtéren leírhatatlan érzés volt. Szinte fizikai­lag lehetett érezni az áradó szeretetet. A hálát, amiért örömet tudtunk szerezni. Ez az érzés adott aztán nekünk erőt a folytatás­hoz.

- S jött a következő feladat, a kupa megvédése. Amit szinte elvárt tőletek a közvélemény.

- Pontosan. Pedig nyilvánvaló, hogy valamit megvédeni mindig nehezebb, mint először megnyerni, hiszen mindenki a bajnok irhájára vadászik. Azt is szokták mondani, hogy a csúcsra feljutni óriási teljesítmény, ott maradni viszont "csak" szintentartást je­lent. Tehát számunkra is mást jelentett a kupa megvédése, mint a megszerzése.

- Az év vége felé már készültél a távozásra?

- Tulajdonképpen igen, mert kezdtem érezni, hogy nem bírom ilyen szinten a hajszát, a megterhelést.

- Ehhez képest a Kiskunhalassal mindjárt az elején legyőztétek a Lokit Debrecenben...

- Én minden csapattársamat szinte egyénileg készítettem fel arra a meccsre. És sikerült. Többek között azért, mert nincsen rajtam akkora felelősség, hiszen egy középcsapat tétjei kisebbek. Ez meg is látszik azóta a játékomon, hiszen bátrabban cselezek, mint régen. Eredetileg le akartam állni, de aztán végül úgy alakult, hogy mintegy levezetésként folytattam a játékot. Hiszen olyan ez, mint a kábítószer. Nem könnyű lemondani róla...

Gurbán György

Forrás: Királynők piros-fehérben (126-130. oldal)

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com