Molnár Erzsébet (Kókainé)

Kókai Gáborné: "Tanulni a hibákból lehet!"

Kókai Gáborné, Böbe stabil kezdőjátékosa volt három évig a mostanság legerő­sebb magyar csapatnak, a Fradinak. Játszott KEK-döntőt, volt magyar bajnok, és a Bajnokok Ligájában szerepelhetett. Ám mégis úgy érezte, váltania kell. A zöld-fehér színt piros-fehérre cserélte, biztos pont lett itt is. Vallja, a szerényebbre sikerült legutóbbi szezon ellenére is megérte a váltás...

1997. szeptember 1. - Királynők piros-fehérben (144-148. oldal) (Gurbán György)

- Nagykátán születtem, és ott is kezdtem el kézilabdázni. Az álta­lános iskola befejezése után pedig a Budakeszi Sportgimnázium­ba jelentkeztem, ez pedig a Vasas iskolája volt, következésképpen automatikusan a Vasas ifiben startoltam. A gimi után egy évet Székesfehérváron játszottam a mostani Cerbonában, majd onnan eljöttem Jászberénybe, mert nem tetszett igazán ott a helyzet, meg aztán közelebb szerettem volna lenni a szüleimhez. Itt aztán három esztendőt húztam le. Ez sikeres, jó időszaka volt a pályafutásomnak, mert feljutottunk az NB I.-be, és ott sem okoztunk csalódást. Ám az anyagiak közbeszóltak, a csapat szétvált. Ekkor kerültem először a Fradi edzője, Németh András keze alá, Gödöllőre. Itt módom volt megismerni a módszereit, s mondha­tom, ő volt az én igazi tanítómesterem. Ám a gödöllői csapat is szétment a pénz miatt, így újabb jászberényi év következett számomra. Szerencsére ezután Németh Andrást hívták a Fradihoz, ő pedig vitt magával.

- Ezek az évek aztán nagy sikereket hoztak számodra...

- Igen, mert már az első évemben másodikok lettünk a bajnokságban, ennek megfelelően indulhattunk nemzetközi kupában, ami nemcsak nekem, hanem az egész társaságnak óriási dolog volt. Emlékszem, egy lengyel csapattal kerültünk először szembe, nekem kezem-lábam remegett. Kint ki is kaptunk, de otthon jól megvertük őket és továbbjutottunk. Aztán játszottam a Fradi­val KEK-döntőt, amit sajnos elvesztettünk a Bréma ellen, de itt­hon bajnokságot és kupát sikerült nyernünk, a Bajnokok Ligájában szerepelhettem. Ott is a Brémát "kaptuk ki", és mumusunk­kal szemben megint nem sikerült a továbblépés. Más kérdés, hogy hazai környezetben - a Vasas pályáján - legalább legyűrtük őket, annak ellenére, hogy már hosszú ideje veretlenek voltak. Szóval igen eredményes három esztendőt töltöttem a Ferencvárosban.

- Miért jöttél mégis el?

- Úgy éreztem, eljött az ideje a váltásnak, a debreceniek játékstílusa pedig tetszett nekem. Nem kis mértékben azért, mert a két kapus, Brigi és Irina nagyon jól indítanak, és ez egy szélső számá­ra nélkülözhetetlen. A Manyi személye is sokat nyomott a latban, akik én világklasszisnak tartok. A Loki éppen jobbszélsőt kere­sett, én pedig eljövőben voltam, a két érdek szerencsére egymás­ra talált.

- Olyannyira, hogy az első évedben minden a legnagyobb rendben volt.

- Bizony, hiszen jól szerepeltünk a bajnokságban, és sikerült megvédenünk a Debrecenben "tartózkodó" EHF-kupát, amit én nagyon nagy fegyverténynek tartok. Az idei év már korántsem hozott ilyen örömöket sem nekem, sem pedig a csapatnak. Az ősz még úgy-ahogy elment, de tavasszal már több nagyon rossz meccsünk volt. De még az idei év ellenére is azt mondom: nem bántam meg, hogy Debrecenbe igazoltam. Az FTC-ben ugyanis már túl nagy volt az állandóság, túl sok minden volt tuti dolog.

- Esetleg valamiféle fásultságot éreztél?

- Olyasfélét. Bajnokcsapat vagyunk, biztosan nyerünk ezek meg azok ellen, voltak a tények. S lehet, hogy hülyeségnek hangzik, de ez számomra már kezdett unalmassá válni. Mert szerintem egy igazi játékos akkor tud fejlődni, ha küzd, ha egyre jobban kaparnia kell valamiért. Meg aztán Debrecen kellemes hely nekem, hiszen én vidéken születtem, és Budapest óriási arcnélküli tömege - ahol három napig mehettem volna, míg ismerősbe botlok - nem volt igazán barátságos. Ez a város már elég nagy, de még mindig emberléptékű.

- Akár a letelepedéshez is jó lehet?

- Nem tudom, ez még eléggé távoli, hiszen azt sem tudom pillanatnyilag, ha majd szülök, utána folytatom-e a játékot. Világéle­temben szerettem a változatosságot, a mozgalmasságot, de attól a mai fejemmel kifejezetten rettegek, hogy mi lesz velem, ha nem lesz kézilabda, és elmaradnak az utazgatások.

- Arra nem gondoltál, hogy a sport világában maradj a pályafutásod befejeztével is?

- Nincsenek ilyen ambícióim. Pedig elvileg lehetnének, mert ren­delkezem játékvezetői képesítéssel.

- Netán vezettél is már meccset?

- Bizony ám! Kettőt. Az elsőt meg az utolsót. A debütálásom alkalmával egy megyei mérkőzésre irányítottak, mindjárt mezőnybí­rónak. Ment is a meccs rendesen. A befejezés előtt azonban dön­tetlen állásnál befújtam egy lépéshibát a hazai csapatnak, akik az ellentámadásból gólt kaptak, vesztettek. Erre az öltözőben azt mondja nekem a bírótársam: rosszul tettem, mert ő meg akarta volna nyeretni a meccset a hazaiakkal. Én meg letettem neki a sípot, kösz szépen, ebből a jövőben nem kérek...

- Térjünk vissza a pályára! Mikor Debrecenbe jöttél, mennyire voltak ismerősek vagy ismeretlenek a társak?

- Sokakat ismertem már, hiszen a kézilabda-társadalomra azt szok­ták mondani, nagy család. Én inkább úgy fogalmaznék: nadrág, de elég szűk. Tehát a kezdőjátékosok köreiben gyakorlatilag min­denki mindenkit ismer. Már legalábbis az értelmesebbje. Azt per­sze nem lehet tudni, milyen az illető emberileg, de a játék árulko­dó. S végül is ez a legfontosabb. Az első évemben tökéletesen beigazolódtak az előzetes elvárásaim, de aztán Pufi és Manyi távozása, s Nyilas Tündike kiesése számottevően meggyengítet­te a csapatot. Hiszen lényegében véve egy komplett belső hár­mast vesztettünk el. Persze hiányzott Brigi és Vili is. Én a mai napig nem értem, miért hagyták gyakorlatilag szétszéledni azt a sikercsapatot.

- A tavalyi sikerévben számos emlék ezetes meccset vívtatok. Te melyi­ket raktároztad el magadban leginkább?

- Én mindig a vereségekre emlékszem a legélesebben, mert iga­zából tanulni, okulni azokból lehet. Az a továbblépés útja, ha valaki képes kijavítani a korábban elkövetett hibáit. Persze vannak nagyon szép emlékeim, de engem mindig a hibáim mozgatnak előre, mert azok korrigálása a legjobb motivációm. A kupadöntőnk a Larvik ellen persze nagyon szép és emlékezetes volt, a hangulata, az egész imázsa utánozhatatlan volt. Óriási dolog egy ilyen hihetetlenül fontos meccsen nem csak túl lenni, hanem győztesen kikeveredni belőle. Ez nekem különösen fontos, mert én már szerepeltem vesztes kupadöntőn.

- A Larvik elleni döntőnek ráadásul plusz jelentősége is volt. Hiszen soha nem esett még meg a magyar kézilabda történetében, hogy egy csapat a megnyert nemzetközi kupáját meg is tudja védeni...

- Bizony, ez jelentősen emelte a siker értékét. S meg kell említeni, a diadal nem csak rajtunk múlt. Igaz, hogy a pályán mi voltunk ott, de a csapat körüli segítők ugyanannyira benne voltak a győzelemben, mint a játékosok. Hiszen tudjuk, megfelelő sportdiplo­máciai háttér nélkül ma már lehetetlen a csúcsra kerülni.

- Kiket tartasz, illetve tartottál a legjobb játszótársaidnak?

- Annak idején a Fradiban Kökény Beával játszani óriási élmény volt, ő ugyanis valóságos professzora ennek a játéknak. Ilyen kvalitású társra Debrecenben is találtam Manyi személyében. Vele nagyon jó volt a pályán lenni. Pufi szintén remek jó "zsugás" volt, Irina és Brigi profi szemlélete is példaszerű. De a mostani ifjak között is akadnak olyanok, akikre érdemes lesz majd alapozni. "Hala" - Halcsik Ildi - például nagyon okos irányító, mert a hirtelen szituációk megítéléséhez remek érzékkel rendelkezik, és villámgyorsan tud belőlük osztani. Az ifiválogatott "Csibe", azaz Szabó Tünde pedig komoly jövő előtt áll.

- Te mit vársz a jövőtől, az 1997-98-as év Lokijától?

- Én szerencsére optimista ember vagyok, olyan, aki nemigen adja fel a reményt. Tehát bízom benne, hogy jobb lesz, mint az 1996-97-es volt. Ám ahhoz, hogy ez ne maradjon meg a kincstári optimizmus szintjén, néhány minőségi, taktikailag érett játékos leigazolása föltétlenül szükséges. Olyanoké, akik fellépnek a pá­lyára, és mindjárt kezdők tudnak lenni. Hiszen - hogy mást ne mondjak - Csapesz pótlása sem lesz kis feladat, mert ő olyan játékos, aki akkor is nagyon fontos, ha éppen nem remekel. Mert lát a pályán, tud passzokat adni, és összeugraszt két védőt, amivel helyzeteket teremt a számunkra.

Arra is nagy szükség lenne, hogy több biztatást kapjunk a né­zőtérről. Csak egy példa. Annak idején a Fradiban nagyon kevés törzsszurkolónk volt, de azok, ha pocsékul játszottunk is, csak hajtottak bennünket előre, nem szidtak. Ez pedig nagyon jó, mert egy csapatnak éppen akkor van a legnagyobb szüksége a biztatásra, amikor nem fut a szekér. Hiszen ez a játék közös. A legutób­bi szezonra ráadásul az volt jellemző, hogy az úgynevezett kiscsa­patok ellen - ha "magunknál voltunk" -az állományunk miatt még eredményesek tudtunk lenni, de a nagyok ellen többnyire már könnyűnek találtattunk. S gondolom, a debreceni kézilabda ha­gyományai ennél többet követelnek...


Gurbán György

Forrás: Királynők piros-fehérben (144-148. oldal)

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com

Friss hírek

március 27., 20:39

Két pont a Viharsarokból

Bár sok hibával játszottunk, összességében magabiztosan nyertük meg a keleti derbit. Tovább...

március 27., 20:35

Szabóné Filep Anikó

Anikó 1976 és 1980 között volt a DVSC (majd DMVSC) egyik fontos cserejátékosa, szinte bármelyik poszton be lehetett vetni szükség esetén. Majdnem 100 tétmérkőzésen lépett pályára, az NB II-től egészen az NB I-ig. Tovább...

március 26., 16:30

Keleti derbivel folytatjuk

A hétvégi BL-búcsú után immáron a bajnokságra fókuszál a DVSC SCHAEFFLER csapata. A háromhetes bajnoki szünet előtt szerda délután a Békéscsaba otthonában lépnek pályára Szilágyi Zoltán tanítványai. Tovább...

március 23., 21:29

Karnyújtásnyira voltunk a csodától

Hihetetlen mérkőzést játszott a DVSC SCHAEFFLER a Vipers Kristiansand otthonában. Tíz másodpercen múlt a csoda. Véget ért a nagy utazás, de emelt fővel búcsúztunk. Tovább...

március 22., 17:00

Élvezni minden pillanatot!

Szombaton 18 órakor a háromszoros BL-győztes Vipers Kristiansand otthonában lép pályára a DVSC SCHAEFFLER. A tét a negyeddöntőbe jutás! A mérkőzést a Sport1 élőben közvetíti. Tovább...