Szántó Anna: "Családként éltünk"

- Én eredetileg atlétának indultam. Hetedikes koromban is még ezzel foglalkoztam, de a koliban, ahol laktam, már esténként kézilabdáztam, csak úgy, szórakozásból. Aztán kezdett a helyzet komolyabbra fordulni. Mert miután azzal a kis esti hobbicsapattal megnyertük a kollégiumok közötti bajnokságot, felkértek bennünket a suliban arra, hogy készítsük fel őket az úttörőolimpiára. Utóbb az is kiderült, hogy az edzőjük a kolimeccsek alatt végig engem szemlélt. Nyolcadik elején meg is keresett, mondván, nem akarnék-e sportágat váltani.

- És könnyen hajlottál rá?

- A legnagyobb örömmel. Mert rájöttem arra, hogy az atlétika a magányos farkasoknak való, én pedig soha nem tartoztam ebbe a kategóriába. Az persze más kérdés, hogy a gyorsaságomat és az állóképességemet nem kis mértékben az atlétikának köszönhetem. Átkerültem az úgynevezett 4-es iskolába, itt kezdtem el komolyabban kézilabdázni. Meg is nyertük abban az évben az úttörőolimpiát, és ekkor a Nyíregyházi Dózsában már szélsőként szerepeltem. Ezután felvettek a Zrínyi Ilona Gimnáziumba, de úgy november tájékán érkezett egy telefon Debrecenből. Aziránt érdeklődtek, lenne-e kedvem átmenni a DMVSC-hez. Én - miután abszolút tapasztalatlan és tájékozatlan voltam - megkérdeztem az edzőmet, mit szól ehhez a dologhoz. Ő pedig határozottan azt mondta, fogadjam el a felkérést, mert ez lesz számomra a fejlődés útja. November 24-én érkeztem meg Debrecenbe, egy hónapra rá megérkezett a csapathoz Komáromi Ákos...

- ... s kezdődött ez az új időszámítás. De a felnőttcspatba való beépülésed mellett tagja voltál egy olyan DSI-s együttesnek, amelyik egymás után kétszer nyerte meg az országos ifjúsági bajnokságot.

- Nagyon jó csapat volt az, remek lehetőség a fejlődéshez. Hiszen én akkor még csak tizenöt éves voltam, és a nagycsapatban Bordás Ági volt természetesen a kezdő. Számomra az is nagy megtiszteltetés volt, hogy ott lehettem az NB I-es csapat kispadján, és néha becseréltek. Abban a DSI-s gárdában viszont játszhattam eleget.

- Szilágyi, Szántó, Szarvas, Hüse, Nagy Kati, Szunyogh, Katkó... Nem csoda, hogy sikeres volt ez a csapat. Ez az utánpótlás jelentette aztán nem kis részben a későbbi bajnokcsapatot is. Hogyan emlékszel vissza a kezdeti időszakra a "Komáromi-érában"?

- Ma már egészen biztosan nem bírnám ki azt a munkát, de akkor szerencsére nagyon fiatalok voltunk, és abban a korban az emberi szervezet óriási terheket képes elviselni. Kemény, már-már embertelen volt a tréning. Az első edzőtáborozásunkat Csehszlovákiában, míg élek, nem felejtem el. Napi három edzést robotoltunk végig, egyszer az is előfordult, hogy valaki elájult. Reggel futóedzéssel indítottunk, délelőtt teremben folyt az erőnlét fejlesztése, délután pedig súlyt emeltünk, és néha beiktathattunk egy kis játékot is. Szó, mi szó, nekem utána két évig fájt a térdem, s az orvosok nem tudták megállapítani, mitől, mert látszólag semmiféle szakadást vagy egyéb elváltozást nem tapasztaltak. Valószínűleg egyszerűen arról volt szó, hogy fejletlenek voltak még az ízületeim ehhez a megterheléshez képest.

- Úgy tudom, gondokat okozott az is, hogy többféle borítású pályán kellett játszanotok, hiszen az Oláh Gábor utcai és a Hódos Imre Sportcsar­nok talaja különböző volt.

- Főként azoknak okozott gondot, akinek a lábába már "belepiszkáltak", mert bizony a műtött térdek nehezen viselték el a "változatosságot". Ezzel én is így voltam. A parketthez szoktam, és mihelyt átmentünk a műanyagra, másnapra azonnal bedagadt a térdem. Pihentetni kellett - azaz sok esetben kellett volna - két napot, de Ákosnál ennyi rettentően hosszú időnek számított. Sok kisebb-nagyobb sérülést nem tudtunk kellőképpen kiheverni, ezek aztán halmozódni kezdtek. Megesett, hogy húzódásom volt, és Kraszits doktor úr azt mondta, egy hétig pihentetnem kell a lábamat. S hogy biztos legyen ebben, begipszelt. Hiába, mert így is mennem kellett edzésre. Lebicegtem a ház elé, jött a taxi, és irány a csarnok.

- Aztán a kemény munka kezdte meghozni a gyümölcseit. Hiszen 1985-ben az Oláh Gábor utcai csarnokban telt ház előtt megnyertétek a Fradi ellen a Magyar Népköztársasági Kupát. Neked azonban súlyos sérülést hozott ez a siker...

- Mintha ma történt volna, úgy emlékszem rá. Egy keddi napon volt a meccs, és miután Medgyessyné Márti szülési szabadságon volt, én irányítottam. Már az első félidőben utolért a baj. Persze levittek a pályáról, de a tét és a mérkőzés hangulata olyan óriási volt, hogy a szívem erősebb volt az eszemnél. Visszamentem a pályára, és ekkor sérültem meg igazán. Az orvosok azt mondták, ha akkor nem megyek vissza, megúszhattam volna egy "sima" porcleválással. Ehelyett keresztszalag-szakadás és külső-belső porcleválás lett a dolog vége. Utána sokat bajlódtam a lábammal. Mindent megtettem, de elég volt egy rossz mozdulat, és kész volt a baj. Szerencsére mára megszűntek az efféle problémáim.

- 1987-ben aztán eljutottatok a csúcsra. Szerinted miért éppen akkor?

- Minden bizonnyal akkorára ért meg teljesen a társaság. Előtte is ott voltunk már a tűz közelében, de ekkor jött minden úgy össze, hogy semmi nem tudott megállítani bennünket. Az első három­-négy év tényleg arra ment rá, hogy megszerezzük az állóképességet, a rutint ehhez. Mi, nagyjából hasonló korúak lévén, úgy éltünk, mint egy nagy család. Ismertük egymás legapróbb rezdü­léseit is. Csak rá kellett néznem, mondjuk Sziszire, és tudtam, mit akar csinálni. Nagyon éreztük egymást. Hiszen abban a szezon­ban a bajnokság mellé az MNK-t is megnyertük. Ez volt a csúcs.

- Annak idején meglehetősen szokatlan volt a lerohanásos játékstílusotok.

- Igen, annál is inkább, mert akkoriban jóval lassabb volt a játék ritmusa, mint manapság. Ákos rengeteg futóedzésének köszönhetően gyorsabbak voltunk az ellenfeleinknél. Ráadásul a kapusaink ragyogóan indítottak. Ildi olyan fantasztikus tempóban tudta majdnem a hatosig lőni a labdát, hogy csak rá kellett fordulnom, és kész volt a gól. Ehhez persze rengeteg gyakorlás kellett. Volt olyan edzésünk, amikor százat, százhúszat indítottunk. Ebben aztán benne volt a futómunka és az állóképesség fejlesztése is. Ak­kor voltunk később bajban, amikor felkészültek a játékstílusunk ellen. Gyakran megesett, hogy úgy jöttek fel ellenünk a pályára, hogy az eredménytelenül befejezett támadás után nem foglalkoztak a lepattanóval, a lecsorgó, kósza labdákkal, hanem kizáró­lag azzal, hogy velem meg Sziszivel visszazárjanak. Ilyenkor gyak­ran megakadtunk, mert felállt fal ellen korántsem voltunk olyan ütőképesek.

- Kikkel voltál a társak közül a legjobb viszonyban?

- Nagy Zsuzsával laktam együtt, de Sziszivel, Szunyogh Hajnival, Tóth Ildivel, Rozival egyaránt jóban voltam. Mint ahogy többnyire mindenki jóban volt mindenkivel. Ezért is voltunk mi jó csapatnak nevezhetőek. S abban az időben még az volt a jellemző, hogy inkább a játékért, mintsem a pénzért játszottunk. Persze a kereset sem volt mellékes, de akkor még nem árasztott el mindent - és tisztelet a kivételnek, mindenkit - az anyagiasság.

- A játékstílusotok mindenesetre a nemzetközi porondon is eredményes volt, hiszen emlékezetes győzelmeket arattatok. A Radnicski elleni tizenhat gólos siker örökre emlékezetes diadal marad...

- Rettenetesen feltüzeltük magunkat a meccsre. Meg sem for­dult senkinek a fejében az, hogy nem sikerül. Már az első félidő­ben ledolgoztunk a nyolc gól hátrányból hetet. Utána pedig telje­sen összerogyott az a nagy csapat. Felejthetetlen élmény volt ennek a részese lenni.

- A Radnicski aztán sajnos éppen egy kupadöntőben vágott vissza. A sokat emlegetett idegenben lőtt góllal.

- Igen, pedig a három kupadöntő közül ekkor volt a legnagyobb esélyünk a végső győzelemre. De mindjárt az első öt percben elmentek öt nullra, azaz lenullázták az eredményt. Ezután nekünk végig rohannunk kellett az eredmény után. Iszonyatos lélektani teher volt rajtunk ötvenöt percen keresztül. A vége felé aztán a bírók is besegítettek a Radnicskinak. Nekem nem adtak meg egy tiszta hetest, majd a következő támadásunknál Bocs akart nekem passzolni, de odaütöttek a kezére, a labda így kiment. Az ítélet pedig szabaddobás helyett bedobás lett nekik. A legvégén pedig mi lőttünk gólt, beállt az ötgólos különbség, ami a Radnicski győ­zelmét jelentette. Fél percnél is kevesebb volt hátra, amikor középkezdés után Pesics hátrafelé kezdte vezeni a labdát. Ezt azonnal le kellett volna fújni, nekünk adva a támadás jogát, a bírók azonban mosolyogva végignézték, ahogy elfogynak az utolsó másodpercek...

- Összességében háromszor jutottatok el a győzelem köszöbéig. Aztán a boldogság kapuján belépni soha nem sikerült...

- A Rosztov ellen egyszerűen nem volt reális esélyünk a végső győzelemre, mert az oroszok nemcsak elképesztő fizikai fölény­ben voltak velünk szemben, hanem még kézilabdázni is nagyon tudtak. A Lipcse elleni döntőt pedig egy nagyon fiatal és rutintalan csapat játszotta első nemzetközi szereplése alkalmából. A mai fejemmel azt mondom: jobb csapat volt a miénk, de lélektanilag ők voltak fölényben. A lipcsei körülmények alól nem tudtuk kivonni magunkat. Engem, aki sérülten voltam kint a csapattal, be­ se akartak engedni a csarnokba. Az egyik szurkolónkat megrugdosták, a lányok meg ezt nézték végig a pályáról. Sajnos mindig elcsúsztunk valamin, soha nem sikerült a nemzetközi kupagyőzelem. Ezt azóta is nagyon fájlalom.

- A kilencvenes évek elején elkezdődött a bajnokcsapat feloszlása. A te távozásod is érlelődött...

- Éreztem, hogy váltanom, változtatnom kell, hiszen tizenkét év egy csapatnál nagyon hosszú idő. A Dijon elleni csúnya kupavereségünk volt az utolsó csepp a poharamban. Attól, hogy megint nem sikerülhet a kupagyőzelem, végképp letörtem. Belefásultam mindenbe, s tudtam, el kell jönnöm ahhoz, hogy meg tudjak újulni.

- Pedig rajtad igazán nem múlt a Dijon elleni továbbjutás. Hiszen a hazai meccsen nem kevesebb, mint tizenöt gólt szereztél ...

- Igen, de a visszavágóra már sérülten érkeztem ki. Meghúzódott a hasizmom, injekcióztak ugyan, de kevesett segített a kúra. A meccs előtt Lidocaint kaptam, és próbálták elkötni a sérült helyet, de egy izomhúzódást úgy közömbösíteni, hogy ne érezze az ember, gyakorlatilag lehetetlen. Ákos azt mondta, játsszak, hogy lássák, ott vagyok a pályán, de a labdát alig tudtam megfogni. Sem­mire nem voltam képes.

- Több lehetőség közül választottad Győrt?

- Igen, ez az ajánlat volt a legszimpatikusabb. Itt aztán kipróbálhattam, mire vagyok képes egy új helyzetben, új társakkal. Ráadásul azért is el kellett jöjjek Debrecenből, mert tisztában voltam vele, hogy a Laurencz Laci bácsi viszonya annyira elmérge­sedett a Lokival, hogy amíg ott vagyok, miként a többieket, en­gem sem fog meghívni a válogatottba. És világbajnokság, olimpia előtt álltunk, amiket pedig nem szerettem volna kihagyni.

- Aztán eljöttél és sikerült. Hogyan verekedted magad vissza a váloga­tottba?

- Fogtam magam, és felutaztam Pestre, és közöltem Laci bácsival, itt volnék. Ő pedig azt mondta: jó, edzhetek a csapattal, de én nála negyedik ember vagyok a balszélen. Ha így is vállalom a munkát, rendben van. Én meg belementem. Nem bántam meg, mert azzal a társasággal is szívesen töltöttem el minden egyes napot. Szerencsére aztán ki tudtam venni a részem az Európa-bajnoki negyedik helyből, a világbajnoki ezüstből és az olimpiai bronzból is.

- Mit hozhat még számodra a kézilabda?

- Vegyük sorra! Voltam magyar bajnok, többszörös kupagyőztes, világ- és Európa-válogatott. Világbajnokságon voltam második, olim­pián harmadik. Ugyan mit akarhatnék még? Úgy érzem, mindent elértem, amit elérhettem. Minden bizonnyal játszani fogok még a szülésem után, de nagyszabású terveim a pályán már nincsenek.

- Fiad vagy lányod születik?

- Az orvosok azt mondják, lányom. S most - de immár később is - ez számomra a legfontosabb. Ehhez képest minden más huszadrangú kérdés...

Gurbán György

Forrás: Királynők piros-fehérben (64-69. oldal)

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com