Nagy Zsuzsa: "Szerettük egymást"

- Egy Nyíregyháza melletti kis falu, Duj volt a kezdet. Az ottani általános iskolában játszottam először, testnevelő tanárom és edzőm Szabó János volt. '76-ban, amikor a nyíregyházi Zrínyi Ilo­na Gimnáziumban folytattam tanulmányaimat, számomra termé­szetes volt, hogy az iskola csapatában szerepelek. Ekkor kezdte a második évét ugyanebben a gimnáziumban Tóth Ildi, akivel aztán két évig együtt húztuk a csapat szekerét. Ő aztán a Fradiba, majd Tatabányára igazolt. Ki hitte volna akkor, hogy a későbbiek­ben hosszú időre egy lesz a sorsunk?

- Hol lettél igazolt játékos?

- A helyi NB II-es Volán Dózsához kerültem, s a csapattal megjártam az NB I/B-t is, de amilyen gyorsan feljutottunk, olyan lendü­lettel estünk ki. Ennek ellenére az ott eltöltött évek jelentették számomra az igazi indulást. Nem volt ugyan túl sok edzésünk, de én rengeteget játszottam, ez pedig a rutinszerzés szempontjából nagyon fontos volt. Szabolcsi György volt az edző, akinek igen sok tehetséges játékos került ki a kezei alól. Hogy mást ne mondjak, például Rácz Mariann. Itt ismertem meg a két Sziszit, Szilágyi Katit és a nővérét, Zsuzsát. A Szilágyi anyuka és apuka jószerével minden edzésre elkísérte a testvérpárt, nehogy azok véletlenül másfelé vegyék az irányt. A "kicsivel" aztán nemcsak összekö­tött, hanem a mai napig is összeköt az élet...

- Hamarosan a Loki következett.

- Az én Debrecenbe kerülésemnek kalandos, már-már "krimibe illő" története van. Történt ugyanis, hogy az érettségim után egy fél évet a Volánnál dolgoztam, mikor megkeresett a Borsodi Bá­nyász. S miután én mindenképpen az élvonalban szerettem volna játszani, nem kértem ki senkinek a véleményét, hanem aláírtam nekik. A csapatomnak éppen téli szünete volt, nem edzettünk. Egy pár nap múlva azonban felbukkant nálam a két Sziszi, s közölték, hogy a Debrecen szívesen látna engem és Katit. Én na­gyon megörültem a hírnek, hiszen oda sokkal szívesebben men­ tem volna, mint Sajószentpéterre, ám meg is ijedtem, hiszen már elköteleztem magam. Nem volt mit tenni, "válságstábot" alakítottunk, s kiagyaltuk, hogyan kerülhetnék ki ebből a kutyaszorítóból. Fogtam magam, és egy hideg, téli reggelen elindultam Borsodba. A Bányásznál megkerestem a technikai vezetőt, és elad­tam magam buta, vidéki libának.

- Érdekes alakítás lehetett. Folytasd...

- Előadtam neki, hogy mivel problémáim vannak a térdemmel - soha többé nem fordult elő később - nem akarok élsportoló lenni. Inkább megmaradok az alacsonyabb osztályban, és a munkahelyemen akarok előrelépni, továbbtanulni. Ezért szeretném visszakapni az átigazoló lapomat, mert nem lenne jó, ha kiderülne, hogy el akartam menni, a munkaadóm ugyanis igen rossz néven venné ezt.

- Hát mit mondjak... Ügyes! Simán bevették a trükköt az ottaniak?

- Nem éppen. Hosszadalmas keresgélés, sírás-rívás következett ezután, míg végül a technikai vezető kiadta a kezéből a dokumentumot. Szerette volna, ha aláírok egy papírt, hogy máshová sem igazolok, de nekem akkor már beszélhetett. Mikor kiléptem a klubházból, összetéptem az árulkodó papirost. Este pedig, mikor hazaértem, már várt rám Szabolcsi György és a debreceniek. Kaptam fejmosást rendesen, de nem érdekelt. Az volt a lényeg, hogy sikerült. Felvettek a Tanítóképző Főiskolára, s noha júliusban igazolt le a Loki, én már januárban Debrecenbe költöztem.

- Könnyen ment a beilleszkedés?

- Elég nehéz időszak következett ezután, mert nem játszottam, csak edzettem, de ez jó volt arra, hogy szokjam az első osztály légkörét. Szeptemberben, mikor végre játszhattam, már nem is volt olyan mély az a bizonyos víz. Ebben az időszakban Varga István volt az edző. Pistát nagyon tisztelem és szeretem, mert óriási játékos volt, de edzőként nem tudta velünk elérni, amit sze­retett volna. Elvárta ugyanis tőlünk, hogy ha valamit megmutat, mi azonnal, hiba nélkül megismételjük. Egyszer egy edzésen közlekedési jeleket (behajtani tilos, kötelező haladási irány, stb.) rajzolt a pályára, így magyarázott el egy mozgássort Kádárné Icukának. Megesett, hogy négy órán keresztül edzettünk, de ő fá­radt el a legjobban, mert amíg bemutatta a gyakorlatokat, többet dolgozott, mint mi. Én személy szerint nagyon sokat köszönhe­tek a Szpariból igazolt Bata Erzsinek, aki rengeteget foglalkozott velem edzésen és azon kívül is. Ha volt egy félóránk a tréning előtt, lementünk a pályára, és ő próbálta csiszolni a technikámat. Valahogy így kezdődött egy duji kislány karrierje, aki akkor még nem is sejtette, milyen szép, sikerekben gazdag évek várnak rá.

- 1981-ben debütáltál 19 évesen az élvonalban. S mindjárt 9 gólt lőttél a Bakony Vegyésznek.

- Ősszel végre eljött a várva várt bemutatkozás, ami már érett, hiszen a nyári tornákon már játszhattam. A Balaton-kupához kötődik egy érdekes történet, ami jelentősen befolyásolta a későb­bi pályafutásomat. Az egyik meccs előtt elvesztettem az órámat. Az ilyesmi önmagában véve is bosszantó, hát még, ha az ember­nek emlékei is fűződnek hozzá. Ezért aztán Bojtor Jolival átkutat­tuk az összes szemeteskukát, szerencsére eredménnyel. Talán ennek az afférnak is volt köszönhető, hogy a meccsen rettenete­sen felspanolt állapotban 11 gólt dobtam az akkor még jó nevű Hódmezővásárhelyi Porcelánnak. Itt figyelt fel rám először a magyar kézilabdázás legendás alakja, Török "Bogyi" bácsi, aki Csík Jánossal, az akkori szövetségi kapitánnyal együtt egész éven át figyelemmel kísérte a teljesítményemet. S ennek következ­ményeként 18 hónapnyi első osztályú szereplés után meghívtak az 1982-es vb utáni újjáalakuló válogatott keretbe. A Bakony Ve­gyész elleni debütálásom tényleg emlékezetes volt, hiszen olyan játékosok ellen léphettem pályára, mint Budai, Orbán és Sulyok. Új lány voltam, három nagy előnnyel: magas, balkezes és isme­retlen. Sikerült meglepnem őket.

- Aztán elkezdett alakulgatni az "aranycsapat"...

- Mikor Ákos megérkezett, fiatalok voltunk és tehetségesek, de nem alkottunk csapatot, a kondíciónk pedig nulla. Na, ő aztán tett arról, hogy ne így legyen. Annyit dolgoztunk, hogy a környé­künkre vetődő atléták is csak hüledeztek. Az első nagy edzőtábo­runk Besztercebányán volt, ahol szinte labdát se láttunk, csak kondiztunk. Aztán Debrecenben vár ránk az utálatos Oláh Gábor utcai futófolyosó. Levegőtlen, poros, néha vizes rekortánon róttuk a köröket, vagy vágtáztunk. Volt egy rajtgépünk is. Egy idő után, már a hangja hallatán is rosszul voltunk. Hergeltük vele egy­ mást, még akkor is, ha "csak" súlyt emelni mentünk. Mi kialakítot­tunk egy sajátos "védekezési" szisztémát az edzésen. Például Ákos tervezett egy tréningre 120 indítást, amit tízes szériákban csináltunk, kis pihenőkkel. Mi pedig megtanultunk "sprintül" szá­molni. Azaz: egy, kettő, három, négy, hat, hét, nyolc, tíz.

- Sajátos számrendszer, valóban. Nem buktatok le vele?

- Hát ami azt illeti, ma már sejtem, hogy a trükkjeinkkel Ákos nagyjából tisztában volt, talán be is kalkulálta őket. Ráadásul meg se lehetett csinálni akkor, ha Éva, Ákos felesége is ott volt. Akkor ugyanis ő számolt. Aztán gyakran kifutottunk Pallagig, meg vissza. Ott egy kis pihenőt kaptunk. Addigra megérkezett Ákos a kék Trabantjával, aztán visszament a pályára. Mikor eltűnt a kocsi, megesett, hogy egy-egy jószívű autós vagy buszsofőr szíve meg­ esett rajtunk. És ez a töménytelen mennyiségű munka csak az erőt biztosította, ehhez jött a "szakma" gyakorlása. Megtanultunk 15-20 figurát, amiket álmunkból felverve is tudnunk kellett. Ákos megalkotott egy olyan csapatszerkezetet, amelynek a fogaskere­kei tökéletesen kapcsolódtak egymáshoz.

- Az első nemzetközi kupaszereplés alkalmával mindjárt döntőbe jutottatok.

- A mai napig is nagy szívfájdalmat okoz az a lipcsei döntő. Rutintalanok és megfélemlítettek voltunk, így pedig csak kikapni lehet. Emlékszem, a meccs után mindenki bezárkózott a szállodai szo­bájába, és ki se dugta az orrát. Sírtunk magányosan. Debrecen­ben napokig bujdostunk az emberek elől, nehogy megkérdezze valaki, mi történt valójában.

- 1987 viszont már a bajnoki címet jelentette.

- Csodálatos emlék ez a diadal. Az erőnlét, a gyorsaság, a játéktudás, a jó csapatszellem, a védekezés ekkor érett össze igazán, ráadásul a menedzselés terén is sikerült a klubnak előrelépni. Ekkor még mindenki tudta, hol van a helye, s nem az volt a fontos, hogy ki lövi a gólokat. Még hiányoztak a sztárallűrök. Nyugodt lelkiismerettel mondhatom, szerettük egymást. Együtt sírtunk, nevettünk, szórakoztunk, szilvesztereztünk, ismertük egymás minden gondját, baját. Előfordult, ha nem ment igazán a játék, találkoztunk a meccs előtti este egy kis "összetartásra", majd más­ nap együtt mentünk a csarnokba. Emlékszem, egyszer Tóth Ildi­vel beszélgettünk valamiről, és én halálosan komolyan azt mond­tam neki: az lenne a legszebb, ha mindig együtt maradhatnánk. S az biztos, hogy én addig innen el nem megyek, amíg egyetlenegy játékos marad a régiek közül. Ildi csak ingatta a fejét, nem értett velem egyet. S neki lett igaza, mert éppen mi ketten távoztunk később szinte a leghamarabb. De ez már egy másik történet...

- 1988-ban megérkezett a csapathoz a szintén balátlövő Bocsiné. Úgy emlékszem a korabeli sajtóhíradásokból, érthetően nem fogadtad kitö­rő lelkesedéssel. Hogyan alakult a viszonyod a későbbbiekben vele?

- A válogatott keretből már korábbról ismertem "Bocs"-ot, s kife­jezetten jóban voltam vele. Gyakran voltunk szobatársak, többször szóba került a Debrecenbe jövetele is. Én tisztában voltam a saját, és az ő képességeivel. Tudtam, közöttünk az a különbség, hogy én jó csapatjátékos vagyok, aki a támadásban a befejezés mellett egyfajta második irányítói szerepkört tölt be, s alárendeli magát a csapatnak. Bocs pedig inkább olyan alkat, akinél az egyéni teljesítmény kerül inkább előtérbe. Gondoltam, jól kiegészíthetjük egymást, mert egy jó csapatnak elvileg minden posztra kell két egyenértékű játékos, én pedig évekig egyedül voltam a Lokinál balkezes lövő. Persze volt bennem némi feszültség, ennek ellenére azt mondtam neki: gyere, küzdjünk meg, s játsszon a jobb. Ákos utóbb Manyit választotta, de igazából nem tudtunk sokáig konkurálni, mert először nekem volt egyre több bajom az Achillesemmel, majd az ő térde ment szét. Mindettől függetlenül a mai napig is jó viszonyban vagyok vele. Ami pedig a korabeli sajtóhíradásokat illeti, az újságíró a saját gondolatait vetette papír­ra az enyéim helyett. De hát tudjuk, megesik az ilyesmi ...

- Aztán indulhattatok a bajnokok mezőnyében, s csak az akkor legyőzhe­tetlen Hypobank jelentette a végállomást.

- Sajnos ez a kupaszereplés számomra igen rövidre sikeredett, mert csak az első fordulóban a bolgárok ellen játszhattam. Utána jött az ominózus Fradi-meccs, s vele az én sérülésem. A németek elleni továbbjutás csodálatos siker volt, de én nem mehettem el a csapattal Giessenbe, mert frissen műtött lábbal, gipsszel és mankóval nem vállalhattam az utazást. A magyarokkal megtűzdelt Hypo viszont tényleg nagy falatnak bizonyult. Ráadásul Prokop mester sportdiplomáciai képességeivel és pénztárcájával nem sokan tudták - tudják - felvenni a versenyt...

- A következő évben jött a Radnicski 16 gólos debreceni legyőzése.

- Kiábrándító, felháborító körülményekkel fogadott bennünket az első meccsen a kiváló erőkből álló Radnicski. 8 személyes vaságyas szobák, koedukált vécé és zuhanyzó, s a többi, szóval gyalázatos volt az egész. Erre jött a lehangoló nyolcgólos kudarc, ami után ők már nyeregben érezték magukat. Itthon Ákos azt mondta nekünk a meccs előtt: nyolc gólt behozni nagyon nehéz, de negyedóránként kettőt lehetséges. Aztán fantasztikus hangulatban teljesen a padlóra küldtük őket.

- Egészen a döntőig meneteltetek, de a Rosztov ellen megint nem sikerült elnyernetek az áhított kupát.

- Macska-egér harc zajlott a kinti visszavágón. S tudjuk jól, az ilyen küzdelmek a legritkábban végződnek az egér győzelmével.

- Szerinted miért nem jött össze a bajnoki arany megismétlése?

- Egyre többet sújtották a csapatot a kulcsemberek sérülései, és el kell ismerni, noha érkeztek hozzánk jó játékosok, a csapategy­ség már nem volt a régi. Előtérbe került az egyéni teljesítmény, egészségtelen rivalizálás is folyt a pályán, nem csak az azonos poszton játszók között.

- Kiket őriz a legmélyebben az emlékezeted?

- Természeten a '87-es bajnokcsapatra emlékszem a legszívesebben. A híres, hírhedt "Akadémia úti társaságra" (Szilágyi, Szán­tó, Szunyogh, Tóth Rózsa), akikkel sokáig együtt laktam, Bojtor Jolira, akivel szinte testvérként szerettük egymást, Tóth Ildire, akivel még Hollandiában is évekig jóban-rosszban együtt voltunk, Medgyessynére, akinek játékintelligenciája utánozhatatlan volt, Törökné "Husi"-ra, aki örök mókamestere volt a csapatnak, Pusztainé "Kalocs"-ra, aki bár kitűnő kapus, évekig háttérbe szo­rult a klasszis képességű Tóth Ildikó mellett, s Kádárné Icukára, aki a szülési szabadságát leszámítva állandó párom volt védekezésben s támadásban egyaránt.

- Aztán Tóth Ildivel együtt távoztatok a tulipánok földjére.

- Lovas Lajos - aki azóta a férjem lett - külföldi kapcsolatai révén kiderítette, hogy Hollandiában a Swift Roermond csapata szíve­sen igazolna átlövőt. Ignácz Ilona, a '65-ös világbajnok magyar csa­pat tagja volt az edzőjük. Telefonon tárgyalgattak velünk, majd négyfős holland delegáció nézte meg az Építők elleni kupadön­tőnket. Ők addig még nem láttak ilyen színvonalú kézilabdát, így teljesen el voltak ragadtatva. Meg is állapodtunk velük.

- Milyen okok motiváltak?

- A csapat már nem volt a régi, és mindketten gyakran bajlódtunk sérülésekkel, úgyhogy túl nagy megterhelést jelentett számunkra az ilyen szintű munka. Ildinek a térde, nekem a sarkam rakoncátlankodott folyton, bár Kraszits főorvos úr minden tőle telhetőt megtett. Úgy gondoltuk, egy ilyen félprofi szerződést még ki tudunk tölteni. Úgy hittem, néhány évig maradunk, aztán jövünk haza. De a dolgok másképpen alakultak...

- Mesélj a roermondi játékoséveidről!

- 1990. augusztus l-jén érkeztünk meg a német-belga határ közelében lévő városkába. A fogadtatás csodálatos volt, egy berendezett ház várt ránk. Még azt is megkérdezték tőlünk, milyen fogkrémet használunk, hogy be tudják szerezni. A csapat akkor esett ki az első osztályból és a cél az azonnali visszakerülés volt. Meg is nyertük a másodosztály bajnokságát, noha én megint meg­sérültem. Aztán új edzővel jobb játékosok érkeztek, de ami a leg­fontosabb: sikerült rábeszélnünk a szponzorokat, hogy szerez­zék meg Sziszit, mert vele az első osztályban is bajnokok tudnánk lenni. 1991. július 1-jén tartottuk az esküvőnket Zalaszentlászlón. Ott természetesen jelen voltak az egykori debreceni és a jelenle­gi roermondi játékostársak, valamint öt holland főszponzor fele­ségestül, akik nemcsak szórakozni jöttek a lakodalomba. Az es­küvő előtt és után többórás tárgyalásokat követően megszületett a megállapodás. Azóta már tudják a szponzorok, hogy nem be­széltünk a levegőbe. Hiszen újoncként tényleg bajnokok lettünk, s ezt a címet hat éve nem adtuk ki a kezünkből.

- Ma már edző vagy. Gondoltad volna korábban, hogy egyszer Sziszi trénere leszel?

- Nem voltak igazán soha komoly edzői ambícióim. Az ajánlat, hogy idény közben vegyem át a csapatot, számomra is nagy meglepetés volt. Szerencsére a húszévnyi tapasztalat segített abban, hogy ne valljak kudarcot. Elfogadtak a lányok trénernek is, ami az ilyen "internacionális" - egy magyar, négy horvát, egy szerb és hat holland lány - csapatnál nagy szó.

- S hogyan tovább?

- Számomra a legközelebbi nagy eseményt második gyermekünk érkezése jelenti, hiszen a három és fél éves Cristopher Gergő­nek, mire ez a könyv megjelenik, már kistestvére születik. A na­pokban kaptam meg a holland állampolgárságot, mindketten dol­gozunk, így a hazatérés nem aktuális. Nyugodt, kiegyensúlyo­zott, biztonságos életet élünk, s nagyon jó szomszédaink vannak.

- Rákérdezek. Talán csak nem a Szilágyi-Mészáros házaspár?

- De bizony. Hogy találtad ki?

Gurbán György

Forrás: Királynők piros-fehérben (52-59. oldal)

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com