Csapó Erika: "Rohan az idő..."

- Ugye tudod, Erika, hogy ebben az évben szép, kerek jubileumot ünnepelhetsz?

- Tudom hát. Éppen tíz esztendeje játszom Debrecenben. Sőt. Éppen a múltkoriban állított meg egyik régi ismerősöm. - Erika, te vagy minden idők legeredményesebb debreceni kézilabdázója - mondta nekem. Meg is rémültem ettől kellőképpen. Hiszen úgy hangzott, mintha egy emlékműről beszélt volna. Hát mi vagyok én, lovasszobor? Azért még létezem...

- Ezt csak alátámasztani tudom. Hiszen egy szobor, bármilyen mutatós is, kevéssé alkalmas erre a játékra. De hogyan kezdődött a kézilabdás karriered?

- Először 1975-ben írattak be a szüleim különtornára, még Győrben, mert már akkor sem voltam igazán alacsony. Az egyik ilyen órára eljött a suli másik tornatanára, aki kézilabdával foglalkozott. Meg is kérdezte tőlünk, ki akar játszani. Én természetesen azonnal jelentkeztem, noha fogalmam sem volt arról, mi fán terem ez. A kezembe nyomtak mindjárt egy labdát, hogy dobjam el. Hát én eldobtam rendesen. Jöhetsz edzésre, volt azonnal a válasz. Én pedig hazamentem, és közöltem a szüleimmel: kézilabdázni fogok. A következő évben pedig már igazolt sportoló voltam.

- Akkor gyorsan, egyszerűen eldőlt a sorsod...

- Igen, pedig akkor még nem hittem volna, hogy ilyen hűséges és kitartó leszek. Ugyanis nekem leginkább a vízisportok tetszettek. Kajakozni akartam nagyon, ám beszereztem egy kiadós vesemedence-gyulladást, s ekkor anyukám kijelentette: ezt felejtsem el egy életre. Kosaraztam, négy- és öttusáztam, gerelyt hajítottam, de a kézilabdától már nem tudott senki és semmi eltántorítani.

- Akartak?

- Naná! Több kosarasedző igyekezett csábítgatni. De hiába.

- Hogyan kerültél Debrecenbe?

- Amikor a számomra rendkívül megtisztelő hívás érkezett, én már Győrben NB I-es játékos voltam, s Debrecenben szerepeltem - negyedikes gimnazista lévén - egy középiskolás bajnoksá­gon. Ekkor már Komáromi Ákos volt a Loki - akkori nevén DMVSC - edzője, s ő vetette fel ezt az ötletet. Engem pedig nem kellett sokáig győzködni. Hazamentem, s kerekperec közöltem a szüleimmel: máris pakolok, mert indulok Debrecenbe. S néhány hét múlva valóban jöttem is.

- Sokszor megesett már Dunántúlról érkezettekkel, hogy nagyon nehezen eresztettek itt gyökeret. Egy időben rólad is tudni lehetett, hogy erősen hazavágyol...

- Tizennyolc évesen jöttem el otthonról, s a volt férjemen kívül eleinte senkire nem számithattam. Nem volt se barátom, se isme­rősöm, se iskolatársam. Ráadásul mindjárt kezdőembernek jöt­tem a csapathoz, noha én voltam a legfiatalabb. Be kellett illesz­kednem egy összeforrott közösségbe. Képzeld el: jön egy tiné­dzser, és elkezd villogni a pályán..., hát nem volt zökkenőmentes a beilleszkedésem. Nyilván ma már másképpen "reagálnék le" sok mindent, s tudom, a csapattársaimmal való problémáim a koromnak voltak tulajdoníthatók. Ez a társtalansággal együtt nagyon megnehezítette a dolgomat. Két húgomat hagytam otthon, nagyon hiányoztunk egymásnak. Mindennap kaptam a leveleiket, és folyton sírtam a konyhaasztalon. Aztán jött a tortúra a válogatottsággal is, egyszóval nagyon összejött minden. Mindennek tetejébe még tizenkilenc-húszéves forró fejemmel egyszer azt a szerencsétlen nyilatkozatot tettem, hogy Győrben még a nap is másképpen süt. Isten bizony nem akartam én ezzel senkit megbántani, csak az otthon iránti szeretetemet akartam kifejezésre juttatni, de ez is balul sült el.

- Mára persze elsimultak ezek a hullámok.

- Olyannyira, hogy inkább érzem magam debreceninek, mint győrinek. Hiszen itt lettem felnőtt, itt lettem valaki, itt született meg a gyerekem, itt vannak a barátaim is. Azért, persze, ha Győr nevét hallom, mindig megdobban a szívem. Például csokit is győ­rit veszek...

- Milyen emlékeket őrzöl a régi csapatról?

- Medgyessyné Mártival, Pusztai Erával tartom a kapcsolatot, Tóth Ildivel is beszélek néha telefonon. Szántó Annuska helyet cserélt velem, hiszen Győrbe költözött, Szilágyi Sziszivel addig tudtam találkozni, amíg válogatott voltam, bizony jó kis bulis társaság volt ez. A nagy debreceni korszak ekkor kezdődött. Jó volt újra találkozni velük annak idején egy kellemes hangulatú nosz­talgiameccsen.

- Azóta már több csapat is összejött s szerepelt eredményesen Debre­cenben, ám csak te maradtál meg a régiek közül...

- Bizony. Néha eszembe jut, mikor körbenézek az öltözőben, hogy tizennyolc évesekkel vagyok körülvéve. S én mégis úgy érzem, mintha tegnap történt volna, mikor megérkeztem ugyan­ennyi idősen. Ma meg anyának szólítanak ezek a lányok, és ha van valami bajuk, rohannak a szoknyám alá, miközben lélekben én is ifjoncnak érzem magam, s a mai tinik úgy gondolkodnak nagy örömömre: vannak ők, a fiatalok, na meg a Csapesz, szóval furcsa ez az egész. Nagyon rohan az idő...

- Régi csapat, új csapatok. Furcsa dolog lehet mindezt végiggondolni...

- Bizony az. Hiszen, amikor volt az a nosztalgiameccs, a régiek álltak itt, a maiak ott, s én pedig csak tébláboltam közöttük; nem tudtam, hova álljak. Mert egyszerre kellett volna mindkét helyen lennem. De azért jó érzés volt. Nagyon.

- Tartozom neked egy vallomással. Én is végigéltem ezt az évtizedet, igaz a nézőtéren. S azért tartottam ki, mert soha nem éreztem, hogy ez a csapat bármilyen összetételben becsapott volna. Mert ha rosszul is játszott néhanapján, lélektelenül, nemtörődöm módon soha.

- Nagyon örülök neki, hogy ez a véleményed. Főként ma, hiszen az idén volt néhány kellemetlen vereségünk, amivel kapcsolatban már jöttek olyan hangok, hogy jóllaktunk, és nem tudunk már igazán küzdeni. Pedig ez nem igaz. Hiszen mindenkor a megalkuvást nem ismerő harci szellem volt itt a legnagyobb erény. Ez a klub itt tíz év alatt olyan sikereket ért el, amit nem szabad, nem lehet lerombolni. A küzdeni tudás pedig - szerintem - a nőiességünkből fakad. Hiszen egy nő mindent tűzön-vízen át akar, s össze akar tartani mindent maga körül.

- Hát igen, a nők a maguk szenvedélyességével, a maguk rapszodikusságával. Hamarabb gödörbe tudnak esni, de hamarabb ki is másznak onnan.

- Erre szoktuk poénból mondani: mi közönségcsalogatóan ját­szunk. Hiszen milyen lenne, ha folyton tízzel nyernénk? Döguna­lom. Kell az a finom, vérpezsdítő izgalom, lehetőleg az utolsó másodpercekig...

- Hát ami a közönségcsalogatást illeti, abban volt részünk az utóbbi idóben bőséggel. Hiszen a kezdeti kudarcok után többször is a lehető legkisebb különbség, az idegenben lőtt több gól jelentette a sikert.

- Nekem mondod? A Plastika Nitra elleni volt az ötödik ilyen meccsem a kupában. A tavalyi győzelem után azt mondtam: több ilyet nem akarok játszani soha az életben, mert a pszichiátrián fogok kikötni. A meccs előtti utolsó edzésen mégis én ugrattam Ákost azzal: mit szólna hozzá, ha így jutnánk tovább. S tessék, nem ez lett belőle...?

- Szó, mi szó, most én is úgy jöttem ki a csarnokból, hogy öreg vagyok már az ilyen izgalmakhoz. Főként, ha arra gondolok , hogy korábban a Pokol s nem a menny következett az "idegtépés" után.

- Így van. Ezek közül nekem a Viborg elleni kupadöntő elvesztése a mai napig kiheverhetetlen fájdalmam. Azután hosszú hete­ken keresztül nem érdekelt a kézilabda. Meg semmi sem.

- Világosan él bennem egy emlékkép a meccs utáni döbbenetről. A mérkőzés lefújva, a győztes dánok ünnepelnek a szurkolóikkal a csarnok játékterén. A mieink közül senkit sem látni, csak téged, magadba roskadva a padlón. S ekkor egy dán drukker odamegy hozzád vigasztalóan. Mert akadt valaki, akinek a győzelem mámorában is volt ilyesmire gondja.

- Ez tényleg így történt. De erről csak onnan tudok, hogy mesélték, és láttam a jelenetet fotón. Emlékezni viszont egyáltalán nem tudok rá. Teljes amnéziában szenvedtem akkor.

- Aztán szerencsére sikerült az, ami akkor nem, a kupagyőzelem. Kétszer is, egymásután.

- Az első, amelyet idegenben nyertünk meg... hát az felejthetetlen. Mikor indultunk haza, már mondták, hogy nagyon sokan jönnek ki a debreceni reptérre, de ennyi emberre álmunkban sem számítottunk. A levegőből úgy tűnt, mintha az egész város ott lenne. Borzongató érzés a mai napig is. Egy álló hónapon keresztül ünnepeltünk, ünnepeltek bennünket, ünnepeltük magunkat. Kár, hogy azt, akkor, nem itthon nyertük meg. Mert a másodikat is méltó ünneplés követte, de igazán az elsőnél volt, mert az ismétlést valahogy egy kicsit elvárták tőlünk. Pedig örök igazság: csúcson maradni nehezebb, mint feljutni oda. Manapság talán ezért is gondolom nemegyszer: az idei szezon után talán abba kellene hagyni. Mert a fizikai fáradságot még kibírom valahogy, de a lelki megpróbáltatásokat már egyre nehezebben viselem.

- Annak a bizonyos második kupagyőzelemnek a norvég Larvik ellen a végén volt egy nagy drámai pillanata. Hiszen a kupát érő utolsó gólt lőtted hetesből. Te, aki nemigen szoktál meccsen büntetőt lőni. Kérted, hogy végrehajtsd az "ítéleted"?

- Dehogy kértem! Eszembe sem jutott. Ám amikor megítélték, bekiabált Ákos: belövöd! Még a mai napig is libabőrös leszek ettől, ha rágondolok. Akkor, ott valósággal csend lett az agyamban. Az a fél perc, amíg felvettem a labdát, s nekikészültem, irdatlan hosszú időnek tűnt. Igazából nem is tudtam, hova lőjem. Később idéztem fel csak magamban, hogy edzésen elhangzott, hogy a kapus iskolázottan véd, ezért nem szabad a büntetőt sarokra lőni, csak test mellé. Különben is éreztem, ha valamelyik felső sarkot választom, a kapufát fogom eltalálni. S a legjobban ettől rettegtem. Talán a tudatalattimból jött az ötlet, ezért lőttem a keze és a lába közé. Ha ne adj' isten kihagyom... elképzelni sem tudom, mi lett volna akkor. Valószínűleg beleölöm magam bánatomban a csónakázótóba...

- Nyilván gondolsz már arra, mi lesz akkor, ha abbahagyod.

- Úgy tervezem, levezetésképpen egy-két évre kimennék valahová külföldre játszani, persze nem élvonalba. Utána jöhetne még egy gyerek. Aztán... próbálkozom. Van egy butikom és egy szolá­riumom. Majd meglátjuk. Ákos már többször említette az edzősködést: Öcsi, volna hozzá kedved? Már tulajdonképpen bele is kóstoltam, mert egy kicsit foglalkoztam mini kézilabdásokkal. De igazi edzőként, a kispadon, lehet, hogy nem bírnám ki. Elég idegtépő izgalmat éltem én már át játékosként.

- Régebben voltak külföldről komoly "kérőid" is, igazi nagy csapatok. Mi tartott mégis mindig itt?

- Valóban évenként kerestek, de mindig meggondoltam magam. Először úgy hittem, túl fiatal, tapasztalatlan vagyok. Utána megszületett a kislányom, miatta nem akartam belevágni. A legjobb ajánlatom éppen a Viborg-meccsek után volt. Na de, ha valamikor, akkor aztán tényleg nem mehettem innen el, egy ilyen kudarccal a hátam mögött.

- S legutóbb is maradtál...

- Igen. Mert Ákos - miután nagyon jól ismert - az érzéseimre, a lelkemre hatott. Hiszen elmondta, most megint egy új csapat ala­kul, s jó lenne, ha legalább én itt maradnék tartópillérnek, még akkor is, ha már fáradt vagyok néha. A városban pedig sokan megállítottak: ne hagyj itt bennünket, Era! Ezek az elismerések, gesztusok pedig többet nyomnak a latban, mint egy érdemérem. Na, mondd meg nekem, de őszintén, te hogyan döntöttél volna ezek után?

Gurbán György

Forrás: Királynők piros-fehérben (82-87. oldal)

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com