Tóth Ildikó: Lélekben örök debreceni

- Szülővárosomban, Nyíregyházán kezdem el sportolni. Vívtam, de ennek egy komoly térdsérülés véget vetett. Aztán némi súlylökés következett, s csak utána jött a kézilabda. Nagy Zsuzsával egyébként már itt együtt játszottam. Emlékszem, mikor én a gimi második osztályába készültem, hallottam a hírt: jön az elsőbe egy ügyes balkezes lány, és remek lesz a csapatunkba. Én pedig lestem az évnyitón, hol lehet ő. Ki is szúrtam rögtön. Mert láttam egy nagyon magas, csupakéz-csupaláb gyereket az anyja mellett, aki igyekezett kissé összehúzni magát, hogy alacsonyabbnak látsszon. Ő volt Zsuzsa... A nyíregyházi megyei első osztály után a Fradi ifi volt a következő állomásom, majd Tatabánya már az első ligát jelentette. Onnan hozott el Szentgyörgyi Jancsi. Örül­tem a hívásnak, mert így közelebb kerülhettem a szüleimhez, de másodosztályba nem akartam menni. Emlékszem, nagyon izgul­tam, hogy ki ne essen a csapat az NB I-ből, de szerencsére az utolsó meccsen sikerült kivívniuk a bentmaradást. S így már indulhattam is Debrecenbe.

- Többen eskü alatt állítják, először nem is a kapuban kezdtél...

- A hír igaz. Csaknem egyszerre érkeztem Komáromi Ákossal, aki nem ismert itt senkit, lévén, hogy korábban férfiakkal dolgozott. Én mindig is szerettem mezőnyben játszani, így a lelkére kötöttem mindenkinek, ne szóljon. A tréfa jól sikerült, de a végén Szentgyörgyi Jancsi lelőtte a poént, s megmondta Ákosnak: az a lány talán mégiscsak jobb lenne, ha a kapuba állna...

- S aztán jöttek a legendás Komáromi-féle "férfiedzések"...

- Hihetetlen mennyiségű munkát végeztünk el. Két edzés között nemritkán csak arra voltunk képesek, hogy beájuljunk az ágyunk­ba. De Ákos mindig elmondta, mikor nyűglődtünk: jöhet még olyan idő ránk, amikor akár fizetnénk is azért, hogy valaki hajtson meg bennünket igazán. S ha hiszed, ha nem, a jóslata az én esetemben szó szerint valóra vált. Hiszen amikor Nagy Zsuzsával jóval ké­sőbb Hollandiába szerződtünk, az akkor még másodosztályú Roermond Swifthez, döbbenten tapasztaltuk, milyen kevés és milyen könnyű az edzés. Mi pedig tudtuk, ez számunkra nem elegendő. Szóltunk is a helyieknek, de ők csak annyit mondtak, ott egy fitness-szalon, bárki eljárhat. Tehát tényleg fizetnünk kel­lett azért, hogy megőrizhessük a formánkat.

- A kemény munka meghozta az eredményét. Favoritok lettetek a ma­gyar mezőnyben, meg sem álltatok az első helyig. A bajnoki győzelem évében a klub vezetése hivatalosan mégis csak a dobogót jelölte meg célként. Te voltál az első, aki egy interjúban kimondtad: az aranyat akarjátok...

- Igen, mert számomra ekkor már csak a dobogó legfelső foka jelentette az eredményt, s minden más helyezés csalódás lett volna. Mert tudtam, hogy képesek vagyunk rá. Sikerült is. Veret­lenül játszottuk végig az bajnokságot, az MNK-t is bezsebelve...

- A sikerek aztán sosem látott népszerűséget hoztak számotokra.

- El voltunk kényeztetve rendesen, mindent elintéztek helyettünk. Olyannyira, hogy a mai napig irtózok minden irodától, min­den hivatalos elintéznivalótól. Egy kissé törvényen felüliként ke­zeltek bennünket. Egyszer megállított a rendőr, hogy majdnem elütöttem egy gyalogost. Én meg mondtam neki: ilyen szabály­sértést, hogy "majdnemelütés", nem ismerek, tehát ne is álmod­jon a betétlapomról. Ő meg csak mondta a magáét, elvitatkoztunk egy darabig. Aztán hallottam, másnap úgy leteremtették sze­gényt, hogy alig állt meg a lábán. Sajnáltam, mert nem akartam neki kellemetlenséget okozni.

- Az eredményekbe nyilván belejátszott a te közismert maximalizmu­sod is.

- Hát, ami azt illeti, nem nagyon - azaz, nagyon nem - szerettem beszedni a gólokat. Világéletemben rettenetesen vágytam arra, hogy legyen olyan meccsem, amikor nem kapok egyet sem.

- Világos. Nekem is vannak hasonló álmaim. Például az öröklét...

- Én azonban tettem ezért. Sőt egyszer még megyei első osztályú koromban fogadást is kötöttem arra, hogy gól nélkül védek végig egy meccset.

- Mindig sejtettem, hogy bátor nő vagy. Én azért nem mernék a saját halhatatlanságomra téteket felvenni...

- Pedig majdnem sikerült. Az ötvennyolcadik percig álltam a sa­rat, miközben kivédtem tíz hétméterest. Ám a befejezés előtt két perccel a következő büntető már bement. Iszonyú pipa voltam, szét tudtam volna rúgni a kapufát mérgemben. Aztán a vége előtt kaptam még egyet. De az már egyáltalán nem érdekelt.

- Ami a bátorságot illeti, nemcsak a meccsek előtt, hanem közben is csináltál veszélyes dolgokat.

- A kapusedzőm Bartalos Béla volt még Tatabányán. Ő tanított meg arra, hogy ne úgy védjek, mint a női kapusok általában. Le­szoktatott például arról, hogy ösztönösen elhúzzam a fejem a labdák elől. A kapusnak minden testrészével védenie kell, mond­ta. Volt is agyrázkódásom éppen elég. A későbbi Loki-kapusok közül Szopóczy Brigi volt még ilyen. Ő is ugyanúgy verte be mindenét a labdákba, mint én. Azzal a különbséggel, hogy közben rettenetesen tudott veszekedni a védőfallal. Én erre képtelen voltam. Ha szóltam is néha valamit, csak olyasmiket, hogy nem baj, majd legközelebb sikerül. Ilyen a természetem.

- Mondják, a kapusok különös figurák. Neked például csodákat mesél­nek a Rózsaszín Párduc-gyűjteményedről...

- Az első párducokat a férjemtől kaptam, aki akkortájt még a csapat fogorvosaként csak ismerős volt. Bizonyára arra akart cé­lozni ezzel, hogy a kapusokat szokták párducként emlegetni. S ha találkoztunk, mindig a kezembe nyomott egyet. Ez aztán kezdett terjedni, sorra kaptam őket, majd mikor a dolog szélesebb kör­ben ismertté vált, jöttek a szurkolók kabalaállatai is. A gyűjteményem így aztán tényleg fantasztikus lett. Mintegy háromszáz párducom van, a kicsi kulcstartótól a másfél méteres plüssig. Sőt még magyar bajnok is ilyen mezben lettem, mert kaptam egy - hogy, hogy nem - rózsaszín szerelést, amire rávasaltunk egy párducot. S ezután természetesen ebben védtem.

- Na de kabalából nyilván soha nem elég. Emlékszem, az IHF-kupá­ban egy hihetetlenül gyenge belga csapat, a Neerpelt ellen mutatkozta­tok be. Az ő kapusmezükben sokáig védtél.

- Pontosan. Ma is megvan az összes cserélt mezem.

- A nagy sikerek sorából aztán a nemzetközi kupagyőzelem kimaradt.

- Sajnos, ez nekem is nagy szívfájdalmam. Most így utólag visszagondolva erre, sok minden közrejátszott ebben. Rosztov például félelmetes volt. Ha az utazás és az ellátás körülményeit nem is ecsetelem, mégiscsak figyelemre méltó volt, hogy azon a hajó­padlón, amin játszottunk, a labda szinte egyáltalán nem pattant fel. S erre a körülményre az oroszok bizonyára jobban fel voltak ké­szülve, mint mi. A másik pedig az, hogy nemcsak mi voltunk a nemzetközi mezőnyben újoncok, hanem a vezetőink is. Márpe­dig egy ilyen győzelemhez kell megfelelő szintű sportdiplomáci­ai háttér is. Én meg vagyok arról győződve, hogy ezt a csapatot messze a képességei alatt menedzselték. S hogy miért, arra csak egy példa. Volt olyan funkcionárius, akivel én Vatikánban el tudtam hitetni, hogy a pénzváltó gép nyerőautomata. Én azonban ennek ellenére mondom, sikerévek voltak ezek. Nagy volt az a csapat, mint társaság is. Állandóan menntek az ugratások, folyton ökörködtünk az öltözőben, repkedtek a papucsok rendesen.

- Nagy-nagy bulikról, közös kirándulásokról szólnak a legendák...

- Bizony. Egyszer négyen - Sziszi, Pubi, Zsuzsa és én - kimentünk a Vekeri-tóhoz szalonnát sütni. S a tűz mellett arról ábrándoztunk, vajon melyikünk fog először férjhez menni. Abban mindenesetre megállapodtunk, hogy aki "veszít", meghívja a többieket egy karton Martinire. Persze én lettem a "hunyó"...

- S tartottad a szavad?

- Naná! Megitta a csapat. Volt rá idő, mert három napig tartott a lagzink, ami non-stop őrületbe hajlott. Kaptam ajándékba egy marcipánból megformált kézilabdát. Át is kiabált mindjárt Bojtor Joli a terem ellenkező végéből: na, a Tóth Ildi biztosan nem meri idehajítani!

- És?

- Tévedett....

- Következmény?

- Joli fél kézzel kapta el, s nyomta vissza azonnal. Kapaszkodhattam. Aztán találtunk egy pingpongasztalt a megfelelő kellékek­kel. Nekifogtunk játszani azonnal. Persze én is. Alig akadályozott ebben, hogy pillanatnyilag talpig menyasszonyi ruhában voltam.

- Aztán 1990-ben búcsút intettél Debrecennek.

- Úgy éreztem, fáradt és fásult vagyok, ideje váltani. S az egykori világbajnok, Ignácz Ilona segítségével jutottunk ki Zsuzsával a hollandiai Roermondba. Nagyon nehezen, sírva jöttem el. Nem csupán azért, mert semmilyen tárgyi emléket nem kaptam a fe­lejthetetlen évekről, hanem azért is, mert a mai napig erős a kötő­désem a városhoz. Tulajdonképpen, ha kérdezik, ösztönösen debreceninek vallom magam, noha Nyíregyházán születtem, s ott voltam gyerek. Olyannyira szoros a kötelék, hogy csak nemrégiben adtuk el a Komlóssy utcai lakásomat, noha nyilvánvaló volt, hogy nem fogunk visszatelepedni. S ha ott járok, néha alig tudok eljutni az állomástól a Nagytemplomig, annyi kedves isme­rős állít meg.

- Hidd el, ez többet ér, mint egy emlékhamutartó. Úgy tudom, nem kerültetek túl sokba a hollandoknak...

- Hát így is lehet mondani. Egy garnitúra kézilabda-szerelés és egy nemzetközi tornára való meghívás volt a kettőnk ára a szer­ződés szerint.

- Ott aztán - mintha mi sem történt volna - jöttek megint a sikerek.

- Amikor Zsuzsával megérkeztünk, a csapat másodosztályú volt. Fel is jutottunk az első ligába, a következő évben megjött Sziszi. Ő aztán olyan dolgokat művelt a pályán, amiket szerintem Hollandi­ában soha az életben senki nem látott. Megnyertük újoncként a bajnokságot. S azóta folyamatosan első a csapat.

- Ám Te 1993-ban búcsút intettél a kézilabdapályáknak.

- Egyszercsak érezni kezdtem, hogy nem nyújt élvezetet az egész. Egy mezőnyjátékos még ilyenkor is lelheti örömét a gólokban, ám egy kapus, ha már nem szeret játszani, igen nehezen viseli el, ha meccsenként ötször-hatszor fejbe vagy gyomron vágják a labdával. 1993-ban lejöttem a pályáról, indultunk haza, én mindjárt Bükfürdőre dolgozni. Különös dolog ez. Korábban elképzelni se tudtam, mi lesz velem, ha már nem játszom. A befejezés után pedig már másnap úgy éreztem, mintha soha nem kézilabdáztam volna. Azóta sem a játék hiányzik, hanem a társak és a hangulat. Lehet, ha újra kezdhetném, nem is a kézilabdát választanám. Mert túlságosan függsz a többiektől. Ha mások nem húznak, te meg­szakadhatsz. Mindenesetre a búcsúmat emlékezetessé, csodála­tossá, ünnepivé tették Roermondban. Például kaptam a társaktól egy albumot, amibe minden csapattársam beleragasztotta a fotó­ját, és írt nekem valamit. Nem horribilis érték ez, mégis felbecsülhetetlen.

- S azóta? Hogyan érzed magad új szerepkörödben?

- Remekül. Szervezem a szálló sport- és fitness-programjait, teniszezek, squasholok, pingpongozok, kirándulok a vendégekkel. Úgy érzem, ma jobb a kondícióm, mint a roermondi évek alatt. Jó hasznát veszem a vendéglátóipari főiskolai diplomámnak, a német és holland nyelvtudásomnak és annak, hogy Ákostól megtanultam: soha ne vidd az otthoni gondodat a munkahelyedre, és a munka­helyi problémát haza. Ha belépek ide, csak a szálló létezik, ha viszont kint vagyok, csak az otthon. S mióta nem kézilabdázom, végre kedvemre hódolhatok más sportágaknak. Na persze a régi csapat az más. Ha megint összeállunk, arra úgy fogok készülni, mint régen. Hiszen újra együtt leszünk...

Gurbán György

Forrás: Királynők piros-fehérben (42-47. oldal)

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com