Szép volt, lányok: Márti, Era és Rozi!

Három név közül, akik az elmúlt egy évtizedben bearanyozták Debrecen, a megye, sőt az ország sportéletét. Medgyessy Sándorné harmincegyszeres válogatott, egyszeres bajnok, négyszeres kupagyőztes, kétszeres nemzetközi kupadöntős, irányító, aki 256 él­vonalbeli találkozón 715 gólt szerzett. Pusztai Tamásné egysze­res bajnok, ötszörös kupagyőztes, háromszoros nemzetközi kupa­döntős kapus. Rádin Milutinné harmincszoros válogatott, egysze­res magyar bajnok, ötszörös ku­pagyőztes, háromszoros nemzet­közi kupadöntős beállós, aki 290 NB I-es mérkőzésen 666 gólt lőtt debreceni színekben. A közön­ségnek csak Márti, Era és Rozi. A mai kupamérkőzésen elbúcsúz­nak a DVSC-től, a szurkolóktól és az egykori játékostársaktól. Ebből az alkalomból beszélget­tünk, idéztük fel a múltat.

- Hogyan kezdődött sportpályafu­tásotok, és mikor kerültetek Debrecenbe?

Márti: - Szülővárosomban, Ózdon kezdtem kézilabdázni már az általános iskolában. Tizennyolc évesen a helyi NB I-es csapatban játszottam, és 1982-ben igazolt le a DVSC.

Era: - Szintén ózdi vagyok, én is abba az iskolába jártam, mint Márti, csak néhány évvel később. Már akkor leigazoltak az ifibe, majd az élvonalban játszottam, és 1983 novemberében jöttem Debre­cenbe.

Rozi: - Hajdúszoboszlón szület­tem, a középiskolát Debrecenben, a Csokonai Gimnázium testneve­lés tagozatán végeztem el. Lovász Katalinnál kezdtem a DSI-ben, majd '77-ben a DVSC-hez kerül­tem, amely két év múlva bejutott az élvonalba.

- Legfájóbb kudarc, legemlékezete­sebb siker?

Márti: - A dijoni kupamérkő­zést soha nem tudom elfeledni, a rossz emlékűek közé tartozik a szófiai is, de ott a körülmények is közrejátszottak a vereségünkben. A legnagyobb élmény számomra a '87-es bajnokság, amikor veret­lenül végeztünk az élen, és az MNK-t is elhódítottuk.

Era: - A kupadöntők elveszté­se, s közülük is a legutóbbi szó­fiai KEK-döntő visszavágója. A legemlékezetesebb számomra a két évvel ezelőtti norvégiai to­vábbjutás a Byasen ellen.

Rozi: - Kezdeném az első ku­padöntővel, amit Lipcsében ját­szottunk, a második pedig a dijoni kudarc volt. Az összes győztes mérkőzést sikerként tartom szá­mon.

- Megfordult-e a fejetekben,hogy máshová igazoljatok Debrecen­ből?

Márti: - Szerettem és szeretek itt élni, a gyerekek megszületése után a szüleim is ideköltöztek, minden ide kötött és köt. Mindössze egy fél évre lettem hűtlen a városhoz, amikor a férjem, Sanyi Katarba szerződött. Egyébként olyan csapat nem keresett meg, amelyikért érdemes lett volna fel­adni a DVSC-t.

Era: - Nem is kerestek, de nem is akartam elmenni, igaz, koráb­ban is többször megfordult a fe­jemben, hogy abbahagyom a játékot.

Rozi: - Ä kézilabdázás fellegvá­rának számít a város, így miért is vágytunk volna el. Igaz, a külföld­re szerződés csábítóan hatott, de végül nem lett belőle semmi.

- Hogyan tudnátok megfogalmaz­ni, mit jelent számotokra a DVSC-ben, illetve DMVSC-ben eltöltött több, mint egy évtized?

Márti: - Örömmel tekintek vissza rá, jól éreztem magam, jó társaság alakult ki. A sok siker feledteti az utolsó fél évet.

Era: - Ha mérleget készítek ró­la, a pozitív dolgok kerülnek túl­súlyba. Büszke vagyok arra, hogy a DVSC-ben kézilabdázhattam, nagy dolognak tartom a csapatba kerülésemet.

Rozi: - A fél életemet a csapat töltötte ki, s a mai napig nem tud­tam még az elvállásunkra pontot tenni, talán az ünnepélyes alka­lomból az kerül rá.

- Milyen volt a búcsú annyi év után?

Márti: - Az utóbbi időben sok­szor "megkaptuk", hogy mi "öre­gek" vagyunk a hibásak a kudarcokért, s ez bennem nyomot ha­gyott. Igaz, nem szívesen vállal­nám már azt a munkát, ami az él­vonalbeli szerepléssel jár. Nem bántam meg, hogy váltottam, mert Derecskén jó kis társaság jött össze.

Era: - Tavaly tavasszal - ami­kor úgy éreztem, hogy megy a vé­dés, a szakosztály ennek ellenére mégis másik kapust keresett -, megérlelődött bennem az elhatá­rozás a válásra. A bronzéremért vívott Szeged elleni utolsó találko­zó után én már elbúcsúztam ma­gamban a közönségtől és annyi si­ker színhelyétől, a sportcsarnok­tól. Egyébként hiányosnak tartom a búcsúztatásunkat, hiszen a sze­rintem minden idők legjobb deb­receni csapata, a '87-es gárda - Tóth Ildi, Szilágyi Kati, Nagy Zsu­zsa, Szántó Anna, Kádárné és Bojtor Joli - is ott kellene, hogy legyen.

Rozi: - Nem érzem úgy, hogy 30 évesen le kellett volna írni, a keretbe biztosan beférnék. Nem úgy és nem akkorra gondoltam NB I-es pályafutásom befejezését.

Az elmondottakból kiderül, ve­gyes érzelmekkel váltak el ők hár­man a DVSC-től, ahol játék köz­ben hol mennybe repültek, hol a poklok poklát járták meg. Eddigi életük meghatározó szakasza volt a hazai élvonal egyik legjobb csa­patában való szereplésük. Aztán ez egyik pillanatról a másikra tovatűnt, hirtelen a sportág perifé­riájára kerültek. A legjobbkor dob­ta nekik oda a mentőövet a De­recske NB I/B-s kézilabdaklubja, ahol szórakozásból levezetésként tovább játszanak. Igaz, Era egy ideig gyerekneveléssel lesz elfog­lalva, hiszen bármelyik nap meg­szülheti második gyermeküket. Nem volt keserűségtől mentes a válás, ám ők mégis hálás szívvel gondolnak vissza Komáromi Ákosra, a csapatnál maradt társak­ra, de főleg a fantasztikus debre­ceni közönségre. Ma biztosan min­dennél jobban fog nekik esni, ha újra hallják: "Szép volt, lányok!"

Égerházi Péter

Forrás: Hajdú-Bihari Napló

A mérkőzés adatlapja: sportstatisztika.com