Virincsik Anasztázia: Bánatnapok, örömesztendők

- Mondd, milyen volt gyerekként Virincsik Anasz?

- Már ötödikes általános iskolás koromban sportoltam, igaz, ak­koriban még az atlétika volt a favorit. Magasat és távolt ugrottam, futni akkor még kifejezetten utáltam. Ám mivel a kislabdadobás jól ment, szóltak, menjek el kézilabdaedzésre. Én meg is jelen­tem. Erre rögtön beállítottak a kapuba.

- Nocsak... Pedig téged a kézilabdás szakma nem igazán a gólok elhá­rításának mestereként tart nyilván. Talán nem tetszett ott?

- Hát nem nagyon. Igen hamar kiderült számomra, hogy ezt a posztot másoknak találták ki. A következő edzésen ki is jelentet­tem: álljon a kapuba aki akar, én ugyan nem. Aztán nagyon sokáig átlövő voltam, olyannyira, hogy középiskolás koromban nemcsak bal-, hanem jobblövőként is szerepeltem. Öt esztendeje játszom az irányító posztján. Az első ilyen év alatt nagyon sokat fejlődtem. A következő esztendőre már kinőttem a többiek közül.

- Szükséged volt erre, mert egészen fiatalon már felnőtt csapatban ját­szottál...

- Is. Hiszen ugyanabban az évadban három csapatban szerepel­tem szülővárosomban, Kiskunhalason, mert a megyei felnőttben, az ifiben és az iskolai társaságban is számítottak rám. Ebből következően aztán megesett, hogy ugyanazon a hétvégén három meccsen kellett játszanom.

- S hívogatták innen-onnan a tehetséges ifjoncot?

- Elmehettem volna már akkor is komolyabb csapatokhoz, de édesanyám nemigen akart elengedni. Ma már azt mondom, jól tette, ez így volt rendjén. Kellett nekem, hogy szépen végigjár­jam a különböző ranglétrákat.

- Mik voltak a lépcsőfokok?

- Szeged következett ezután először másodosztályban, majd az NB I-et a Budaprint Szegedi Textilművek jelentette. Ott eleinte nem vettek komolyan számításba, csak a sokadik csere voltam a csapatban. De én kitartottam, mert már akkor is csak a munkában hittem. Aztán - milyen furcsa véletlene a sorsnak, éppen Debrecenből - megérkezett edzőnek Dusan Szlancso, s a csapat akkori ballövője elment szülni. Megkaptam a bizonyítási lehetőséget, én pedig élni tudtam vele. Egy év múlva már B-válogatott voltam.

- S Debrecenbe már tizenegyszeres A-válogatottként igazoltál.

- Igen. Sajnos még előtte volt egy fél esztendőre nyúló sérülésem, ami eléggé visszavetett. Megműtöttek, és bizony idő kellett ahhoz, hogy fizikailag visszanyerjem korábbi önmagam. A Debrecenbe jövetelem aztán mindenképpen jó húzás volt. Mert el kell ismerni: három évvel ezelőtt még nem voltam igazán érett játékos. Itt aztán rengeteget tapasztaltam, fejlődtem. Szóval, az idő engem igazolt.

- Voltak egyéb lehetőségeid is?

- A korábbi évben is hívott már a Debrecen és a Vasas, de én mindkét ajánlatra nemet mondtam, mert nem volt kedvem eljönni Szegedről. Nagyon szerettem ott élni. Utólag visszagondolva a műtétem jelentette azt a lökést, ami lehetővé tette számomra az eljövetelt.

- Szó, mi szó, igazán jól választottad meg a távozás idejét. Hiszen első két esztendődben csúcseredmények részese lehettél. Mennyiben tulajdonítod a sajátodnak a sikereket abból a szempontból, hogy éppen te és még néhány társad érkezte után következtek be?

- Annyiban lehet ez igaz, hogy velünk lett készen az a csapat. Itt nem igazán az egyéni kvalitásokról van szó, hanem például arról, hogy ki tudtuk egészíteni, segíteni egymást. Hogy a saját példám­nál maradjak, Katkó Pufival a mai napig nagyon jó barátnők vagyunk, annak ellenére, hogy a Lokiban azonos volt a posztunk. Mert tökéletesen tisztában voltunk egymás képességeivel. Ele­inte volt köztünk némi rivalizálás, de hamar rájöttünk arra, hogy más stílust játszunk. S Köstner Vili nagyon jól látta, érzékelte ezt a különbséget. Tudta, mikor melyikünkre van nagyobb mérték­ben szükség. Akkor még - ellentétben az idei évvel - csaknem mindenki mögött ott volt a megfelelő szintű csere, így aztán a diadalok tényleg közösek voltak. Manapság viszont nagyon megérzem, hogy az idén összesen, ha egy meccsnyi időre cseréltek le. Bizony szó, mi szó, Pufi nyugodtsága az idei szezonban bor­zasztóan hiányzott...

- Többektől hallottam már, hogy talán az lenne a jó, ha ismét vissza­térnél a ballövő posztjára.

- Az a gond, hogy már elég régóta nem játszottam ezen a pos­zton, bár tény, hogy a lövőmúltam miatt gólerősebb tudok lenni, mint általában az irányítók. Az is igaz, hogy Debrecenben szerepeltem Csapesz sérülése idején ballövőben, nem rosszul. De én - szó se róla - szeretek irányító lenni.

- Ha visszatekintünk a két sikerekben gazdag évre, azt láthatjuk: bi­zony mindkét kupasorozatban akadt olyan összecsapás, amikor kevesen fogadtak volna a továbbjutásotokra...

- Hát bizony, például a Buxtehude ellen... Ez ellen a csapat ellen például kifejezetten a csapategység volt a nyerő momentum. Mindenki beleadott tényleg mindent, s éppen azt, amire akkor a legjobban szükség volt. A németek már az első meccs után, Debrecenben kendőzetlenül ünnepelték a vélt továbbjutásukat, mi pedig rettenetesen le voltunk törve. Kint pedig a visszavágón akkora arccal, olyan nagyképűen melegítettek, mintha a meccs már le lenne játszva. Aztán mi egyértelműen fejben vertük meg őket. A másik ilyen igazi csapatdiadal a következő szezonban a Rosztov elleni kinti győzelem volt. Én soha nem éreztem a csapa­tot olyan fegyelmezettnek, mint akkor. Az idén pedig... Mindig elönt a keserűség, ha arra a Galati elleni kudarcra gondolok. Rám soha nem volt jellemző, hogy megijedtem volna az ellenfelektől, akkor azonban többeken éreztem ezt. Viszont így nem lehet nyer­ni. A bírók persze olyanok voltak kint, amilyenek, de mi a tovább­jutást Debrecenben buktuk el. Én nagyon összeroskadtam a ki­esés után. Mély gödörbe zuhantam, elegem lett mindenből, min­denkiből. Nagyon nehezen tudtam kirángatni magamat ebből az állapotból.

- Ha visszagondolsz a két EHF-kupagyőzelemre, számodra melyik volt az emlékezetesebb?

- Egyértelműen a második. Mert nekem a kinti első meccs na­gyon emlékezetesen alakult. Lacikával sokat nézegettük együtt a videót. És tudtuk, éreztük: ez a meccs a miénk kell hogy legyen. Mert biztosan voltunk benne, hogy a Larvik elsősorban Ritára és Csapeszre fog figyelni a védekezésben. Sejtettük, hogy nyitottat fognak játszani, ez pedig nekünk ad majd lehetőségeket. És így is lett. Szerintem nagyot játszottunk mind a ketten, Lacika öt, én nyolc gólt dobtam. Itthon aztán - persze a kinti előzmények után erre is lehetett számítani - éppen fordítva történt minden. Az első félidőben Rita, a másodikban pedig Csapesz remekelt, a norvégok egyik játékosa pedig az egész meccsen végig az én fejemet ütötte. Ilyen eszméletlen verést soha életemben nem kaptam még meccsen, iszonyatosan megszenvedtünk a győzele­mért, de sikerült. A mindent eldöntő utolsó percben pedig megint egymásra néztünk Lacikával. Ő elindított a szélen egy "féllerohanás-szerű" valamit, aztán észrevette, hogy előtte van egy nagyon kicsi kis rés. Betette nekem a labdát, és én tudtam, ott nekem át kell férnem, akármi történjék is. Áttörtem, rám zu­hantak, a bokám kiment oldalra, befújták a hetest, Csapesz meg bevágta. S én ekkor voltam a legboldogabb, mert Oslóban szinte fel sem fogtam, mit értünk el akkor. Amikor persze hazaérkez­tünk, az itthoni karnevál már tudatosította bennem, mit jelent a városnak ez a diadal. Sőt nekem az utóbbi évek Fradi elleni győzelmei ugyanakkora örömet okoznak, mint a kupák.

- Vannak még válogatott reményeid?

- Hát... Elég balszerencsés voltam ebből a szempontból, mert mindig akkor hívtak meg, amikor nagyon nem ment a szekér. Először még rutintalan voltam hozzá, ez a mostani EB pedig nagy kudarc volt, pedig nem úgy vágtam neki, hogy ez lesz belőle. Persze nem csoda, hogy így alakultak a dolgok, hiszen ennyi idő alatt lehetetlen volt tisztességesen felkészülni. A nagy sztárjaink lemondták a részvételt, mi pedig mehettünk helyettük áldozati báránynak, bűnbaknak. A világelső dán válogatott, noha a kulcs­emberei ifista koruk óta ismerik egymást, hónapokig készült együtt, mi meg... Én a Szarka Évivel például gimnazista koromban játszottam utoljára egy csapatban. Nekem a rossz szereplés elle­nére is nagy pofon volt, hogy utána nem hívtak meg, mert úgy érzem, az utóbbi két évben nyújtott teljesítményem alapján be­férnék a keretbe.

- Az idei év aztán kevés örömöt hozott...

- Mi már az év elején tudtuk, hogy nagyon keserves lesz, mert ilyen kevés komolyan hadra fogható játékossal nem lehet a csú­cson maradni. Például számoljuk össze, nekem hány feladatom van meccsenként. Védekezésben olyan helyen vagyok, ahol na­gyon menni kell. Indítanom kell, szervezni a támadásokat, lőni a gólokat, bedobni a heteseket, kiszolgálni, helyzetbe hozni a tár­sakat, visszazárni az ellenfél gyors embereivel. Mindezt természetesen gyakorlatilag szünet nélkül. Ez a nagyfokú leterheltség persze szüli a hibákat. Mint például a Dunaferr elleni idegenbeli meccsünkön, ahol pedig jól játszottunk. Az akkori helyzetünkben nagy bravúr lett volna, ha hozzuk a meccset, de az utolsó perc­ben, iksznél sajnos csináltam egy hetest, mert már annyira fáradt voltam, hogy nem értem oda időben. Pedig ha az nincs, nem dob­nak gólt, és nem kerülünk kettős emberhátrányba. A döntetlent ezáltal hozni tudtuk volna, sőt a győzelem lehetősége is benne rejlett a pakliban. Voltál már annyira elkeseredve, hogy még a könnyeid sem eredtek el?

- Voltam bizony...

- Akkor meg tudod érteni, mit is éreztem akkor...

- S mit vársz a jövőtől?

- Nekem még egy évem van Debrecenben. Ezalatt, ha a City-kupát meg tudnánk nyerni, fantasztikus teljesítmény lenne. Hiszen képzeld el: négy év alatt három nemzetközi kupagyőzelem, az már tényleg nem lenne akármi. Aztán utána elképzelhető, hazamegyek Halasra. Ott jó kis csapat van, s már néha-néha bizony hiányzik a szülővárosom, az ottani barátok, meg egyáltalán minden. Aztán szülni szeretnék, a többi pedig... Például edző is lehetne belőlem. Mert biztosan szigorú lennék. És kemény.

- Apropó, milyen a mai Virincsik Anasz?

- Szókimondó, mert nehezen viseli el az igazságtalanságokat. Mindig megmondja a véleményét. Tulajdonképpen olyan, mint a neve: furcsa és bonyolult. De hát az embernek illik megfelelnie az efféle elvárásoknak, nem igaz?

Gurbán György

Forrás: Királynők piros-fehérben (134-139. oldal)

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com