Juhászné Molnár Etelka: "Minket mindenki elfelejtett..."

- Miben volt más a kézilabda 40-50 évvel ezelőtt?

- A legnagyobb különbség, hogy akkor még szabadtéren játszottunk, legtöbbször salakon. Ha esett az eső, hát akkor esett, de játszani kellett. Persze az eséseket próbáltuk elkerülni, amennyire lehetett, de ha úgy adta a helyzet, akkor vetődtünk. Meccs után a többség térde, combja, könyöke úgy nézett ki, mint egy háborús filmben. A salak után volt még egy bitumenes korszak, csak aztán jöttek a fedett csarnokok, parkettázva. Anno még a szabályok is mások voltak, például a bedobást sokáig úgy kellett elvégezni, mint most a fociban, kétkezes felső átadással, fej felett. Én már kétszer 30 perces meccseket játszottam, de nem sokkal korábban még kétszer 25 perc volt egy női meccs. Persze a mai modern kézilabdával már alig lehet összehasonlítani, azóta hihetetlenül felgyorsult minden, sokkal agresszívabb lett a játék.

-Miért választottad épp ezt a sportágat? Hogyan indult a pályafutásod?

- Nádudvari vagyok. A családom nem volt kifejezetten sportos, én viszont rettentő eleven gyerek voltam. A testnevelő tanárunk, Korcsmáros Sándor nézte ki a hozzám hasonló "örökmozgókat", és csinált egy úgynevezett "játékszakkört". Ott jött a képbe a kézilabda is. Rendes pálya persze a fasorban sem volt, két tégla volt a kapu, de imádtuk. Aztán megyei válogatott lettem, sikeresek voltunk az úttörő-olimpián, valahogy Debrecenben is felfigyeltek rám. Az Irinyibe kerültem. Az osztályban hatan is kézilabdáztunk, de az még nem volt kifejezett sportosztály.

- Atlétikai versenyeken is indultál, sőt, nyertél is...

- Pedig csak szórakozásból indultam. Például a súlylökésre sohasem edzettem, csak megvoltak a kézilabdás alapjaim, maga a dobómozdulat, így ösztönösen a súlyt is elég jól löktem. De mindig a kézi volt az első és legfontosabb!

- Az utánpótlás-válogatottnál is szóba került a neved...

- 1972-ben a Debreceni Kinizsiben játszottam, felnőtt megyei bajnokságban. Elég jól ment a dolog, fel is jutottunk az NB II-be. Ekkortájt hívtak be a válogatottba, amolyan összetartásra, pár edzésre. Egy élmény volt. Nagy csapatok emberei is figyeltek minket, engem is majdnem elvitt a Vasas! Persze, ott nem nagyon jutottam volna szóhoz a felnőtt válogatott játékosok mellett, így maradtam Debrecenben.

- Milyen volt az a Kinizsi?

- Nagyon jó kis csapat volt, jól éreztem magam, szerettem ott játszani. Közben 1976-ban megszületett a nagyobbik lányom, Erika. Még csak 24 éves voltam, de nem akartam a pályafutás végére hagyni az anyaságot. Három hónappal később már újra játszottam. Edzésre, meccsre, mindenhová vittem magammal a kicsit, ha épp a pályára kellett lépnem, akkor is volt mindig ott valaki, aki vigyázott rá az oldalvonal mellett... A Kinizsi egyébként az "élelmezésiek" csapata volt, Konzervgyár, Dohánygyár, ilyenek. Érdekes, hogy öt Rácz is volt a csapatban, két testvérpár, plusz az edző: Rácz László. Ment a nagy rivalizálás a városban, sokszor 3 debreceni csapat is volt egyszerre az NB II-ben: a Közút, a Kinizsi és a Loki.

- Persze ez a széttagoltság hátránnyal is járt: magában egyik csapat se volt olyan erős, hogy feljusson az élvonalba. Nem akarták valahogy összevonni az erőiket?

- A DVSC akkori edzője, Halász Ferenc próbálta összeszedni az NB I/B-re a jó debreceni játékosokat, engem is ő "csábított" el a Kinizsitől. Nem lehetett neki nemet mondani. Ott már egyértelmű cél volt a feljutás. Egyébként idény közben váltottunk nevet, akkor lettünk DMVSC. Még egycsoportos volt az NB I/B, az első kettő jutott fel. Viszonylag simán sikerült is! Több fordulóval a bajnokság vége előtt, Egerben egy 15-15-ös döntetlennel lett biztos a dolog. Emlékszem, nagyon nagy meccs volt, a 400 nézőből legalább száz debreceni volt. A bírók úgy fújtak ellenünk, ahogy csak tudtak, de a szükséges egy pontot akkor is behúztuk. Aztán a Magyar Népköztársasági Kupában is meneteltünk, bejutottunk a legjobb 8 közé. A vidékbajnokságon pedig negyedikek lettünk. Pedig nem is volt balkezes játékosunk: a jobbkezes Botkáné volt a jobbátlövő, a szintén jobbkezes Máthé Zsuzsa a jobbszélső. Az edző felesége, Halászné volt a balátlövő, a gólfelelős, én voltam a tartalékja. Hátul Nagyné hozta a rutint, elképesztően bátor kapus volt, minden lövésbe beleállt. Már a fiatalok is bontogatták a szárnyaikat, pl. Tóth Rózsa. Jó kis csapat volt.

- Az első év (1980) nagyszerűen sikerült, sima bennmaradás, újoncként nyolcadik hely. Mi volt a titok?

- Szerintem még nem vettek komolyan minket. Így vertük meg például a Bakony Vegyészt az első fordulóban. Aztán az Építőket a másodikban. Majd a BHG-t a harmadikban. A szokásos 400-as nézőszámunk fel is kúszott 1200-ra! Persze aztán a Vasas-szintű csapatok ellen már nem volt sok esélyünk. De összességében szépen helytálltunk.

- 1981 viszont nagyon nehéz volt, csak az utolsó fordulóban lett meg a bennmaradás. Mi volt a baj?

- Az edzőváltások. Elment Halász Ferenc, jött Varga István. Tény, hogy kézilabdázni nagyon tudott, de ezt a tudást nekünk átadni már kevésbé. 12 forduló után csak kettő győzelmünk volt, egyértelműen kiesőjelöltek voltunk. Újabb edzőváltás után Szentgyörgyi Jánossal kellett nagyon nagyot harcolni, hogy mégis bennmaradjunk. Az utolsó forduló előtt 11 ponttal álltunk, utánunk 10 ponttal a BHG. Mi más lehetett volna a sorsolás, mint BHG SE - DMVSC? Aki veszít, kiesik. Nekünk még a döntetlen is jó lett volna, de nem bíztuk a véletlenre: nyolc góllal nyertünk idegenben! Egyébként ott is volt vagy száz debreceni drukker, nagy volt az ünneplés!

- Aztán érkezett Komáromi Ákos, a későbbi sikerkovács. Tényleg brutális változást hozott az edzésmunkában?

- Igen, hosszú futások és sprintek, medicinlabdák, súlyzók minden mennyiségben, nagyon kemény volt. Én már 30 környékén voltam, de még Ákosnál is bírtam két további szezont. Aztán persze egyre kevesebb játéklehetőség jutott, jöttek a fiatalok.

- Összesen 88 mérkőzés és 150 gól az élvonalban. Melyik volt a legemlékezetesebb meccs?

- Lőttem 8-9 gólokat is néha, de nem ezek a legkellemesebb emlékek. Hiába lövök sok gólt, ha végül veszítünk. Annak örültem a legjobban, ha fontos mérkőzésen nyertünk. Ilyen volt az a "bunyós" meccs Egerben, amivel feljutottunk. Aztán a nagy kiesési rangadó a BHG ellen, ahol az utolsó pillanatban bennmaradtunk, erről is beszéltünk már. A harmadik kedvenc pedig természetesen a búcsúmeccsem, a Tatabánya ellen, de az nem csak a kupában így megszerzett ezüstérem, hanem a megélt érzelmek miatt is.

- Kemény játékos voltál?

- Amennyire kellett. Úgy értem, hogy durva sosem voltam, kevés kétperces kiállítást kaptam, de visszaadtam, amit kellett, nem hagytam magam!

- A DMVSC nagy nemzetközi sikerei majd csak '86-tól jöttek. Már ti is jártatok külföldön?

- Hogyne! Még a Kinizsivel is, nemhogy a DMVSC-vel. Az NDK-ban a Drezdai Dohánygyár volt amolyan testvércsapatunk, vagy ők jöttek ide, vagy mi mentünk hozzájuk, kb. tíz éven keresztül. Vagy például az úttörő-olimpia után is kivittek minket a Szovjetunióba, egy nagy körútra. Később a Közúttal jártunk például Olaszországban. Egyszer az NSZK-ban pedig majdnem kinn is maradtam. Már minden le volt zsírozva, a férjemnek is szereztek állást, de pont akkor kaptam trombózist, vissza kellett mondani mindent.

- Az élvonalbeli pályafutás után visszatértél a Kinizsibe?

- Igen, még vagy két-három szezont játszottam újra NB II-ben, majd 1986-ban megszületett a kisebbik lányom is, Fanni.

- Zárásként pedig Debreceni Közútépítők?

- 1987-et írtunk, a DMVSC bajnokságot nyert. De ehhez kellett a háttérmunka is, pl. Komáromi Ákos felesége nálunk, a Közútnál volt edző. Volt egy komoly szakmai együttműködés a Debreceni Sportiskola, a DMVSC és a Közútépítők között. A DSI-fiatalok "beépülhettek" a Lokiba, a kiöregedők pedig levezethettek a Közútnál. Én 1991-ben vonultam vissza végleg. Egyébként Éva is nagyon jó edző volt, nem csak Ákos!

- Téged nem érdekelt az edzői pálya?

- De, még segédedzőim is van! Éva is, később Köstner Vili is hívott, de akkor voltam benne nyakig a válásban, egy segédedzőségből nem tudtam volna megélni. Az Irinyiben ugyan szakmát szereztem, de a konzerviparban egy percet sem dolgoztam. A MÁV-nál voltam sportstátuszban, a karrierem után pedig a Both-Dega Büfében dolgoztam, tudod, az Egyetem mellett, tíz évig! A végső megoldás pedig egy családi vállalkozás lett, kitűnő kürtőskalácsot készítünk. Kóstold csak meg! Szereted?

- Ki nem? ... Tényleg finom! Még nyugdíjasként is csinálod?

- Amolyan vésztartalék vagyok. Besegítek, ha nagyobb rendezvény vagy valami vásár van. De maximum hétvégén. Itthon mindig van egy kis házimunka, szeretek olvasni, szívesen kertészkedek. Vigyél haza egy kis ribizlit!

- Jól néz ki, köszönöm! Megvannak a régi ereklyéid? Újságcikkek, fotók, érmek?

- Sajnos, a nagy része már nincs meg. Egy költözéskor lekerültek a pincébe, ott pedig elázott minden. Jó lett volna megmutatni az unokáknak. Két unokám van, két fiú.

- Egy igazi modern nagyi vagy, FB-profil, okosteló...

- Igen, amikor Fanni külföldön, Angliában dolgozott, bele kellett tanulnom ezekbe a dolgokba, különben hónapokig nem láthattam volna őket.

- Tartod a kapcsolatot a régi játékostársakkal is?

- Valamennyire igen. Sajnos, most a járvány közbeszólt, már vagy két éve nem találkoztunk személyesen, de most már lassan újraindítjuk a társasági életet.

- A maiakat is figyeled?

- Hogyne, szurkolok nekik! De legfeljebb tévében, meccsre nem járok ki. A bajnokcsapatot, vagy az EHF-kupagyőzteseket rendszeresen ünneplik, a kerek évfordulókon összehívják őket. Ingyen beengedik őket a meccsekre. Sajnos, minket mindenki elfelejtett már...

1971. május 27. Hajdú-Bihari Napló

1972. november 25. Hajdú-Bihari Napló

1979. október 16. Hajdú-Bihari Napló

1983. december 14. Hajdú-Bihari Napló

Tóth András Balázs

Forrás: sportstatisztika.com

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com

A mérkőzés adatlapja: sportstatisztika.com