Nagyné Zsike: Fél évszázad piros-fehérben

- A Szabolcs-Szatmár megyei Demecseren születtem, 1952-ben. Kb. 25 km-re van Nyíregyházától, ma már város. Nem voltunk nagy sportcsalád, de én nagyon szerettem mozogni. Akkoriban még nem volt ilyen specializálódás, mint ma, mi még sportoltunk mindent, amit lehetett. Én például fociztam a fiúkkal, atletizáltam, tornáztam. Jártam még megyei versenyekre is, van egy csomó ezüstérmem!

- Mikor láttál először kézilabda-mérkőzést?

- Kisgyerekként, az 50-es évek közepén. Akkoriban még a nagypályás kézilabda volt az "igazi", a kispályás csak akkor kezdett teret nyerni. Eleinte az volt a divat, hogy a kapus előtt mindig maradt egy hátvéd védekezni, amolyan 1-5-ös formációban. Képzelheted, mennyire volt hatékony folyamatosan emberhátrányban támadni... A mai modern játékkal összehasonlítva elképesztően kevés gól volt egy-egy meccsen. Még a '70-es évek végén is igen ritkán értük el a 20 dobott gólt, a "60-as években pedig a 10 is ritkaság volt.

- Játékosként mi volt az első nagy sikered?

- Elsős gimnazista voltam, a negyedikesek kapusa már akkor stabil játékos volt a demecseri felnőttcsapatban. Nagy volt a meglepetés, hogy mégis engem tettek be kezdőkapusnak az iskolaválogatottba! Ez volt az első emlékezetes siker. Nagyon sokat köszönhetek a testnevelő tanárainknak, Bódis Rudolfnak és Papik Péternének. Mondhatjuk, hogy ők voltak a nevelőedzőim.

- Volt példaképed a játékosok között?

- Középiskolás koromban került a válogatottba a Vasas kapusa, Bujdosó Ágota. Ha nagyritkán közvetített a tévé egy-egy válogatott meccset, akkor én csakis őt figyeltem. Próbáltam utánozni a mozgását, a mozdulatait. Hihetetlenül inspiráló volt.

- Mikor kerültél Debrecenbe?

- A középiskolát '70-ben végeztem, akkor igazolt le hivatalosan a DVSC. De már negyedikesként, azaz 1969-ben is bejártam Debrecenbe edzésre, hetente kétszer.

- Hol dolgoztál a suli elvégzése után?

- Természetesen a MÁV-nál, ahogy a csapat túlnyomó része. Viszont az első négy évben még Nyíregyházán volt állásom, csak hetente háromszor jöhettem be Debrecenbe. 1974-ig kellett ingáznom, amíg végre át tudtak helyezni. Onnantól már könnyebb volt egy kicsivel. Sokat segített a MÁV, megkaptam a munkásszálló egyik vendégszobáját.

- Mi volt a munkád?

- Munkaügyön dolgoztam. Ahogy már jobban ment a szekér a sportban, kaptunk munkaidő-kedvezményt. Délelőtt is volt 2 óra edzés, délután is, így csak napközben kellett 4 órát ledolgoznunk.

- Elképesztő mennyiségű mérkőzésed van a Loki színeiben. Mondhatjuk, hogy bő tíz éven keresztül alapember voltál...

- Tény, hogy keveset hagytam ki. Általában kezdőkapus voltam, volt, hogy szinte az egész idényt egyedül védtem végig. 1975-ben mentem férjhez, októberben született a fiam, akkor pár meccs kimaradt. De következő tavasszal már ismét játszottam. Szerencsére a férjem nagyon sokat segített, vigyázott a gyerekre, amíg én edzésen vagy mérkőzésen voltam.

- Azt hallottam, hogy '70-es évek vége felé folyamatosan kisgyerekek szaladgáltak a pálya mellett...

- Igen, Halláné, Juhászné, Botkáné, sokaknak volt akkor kb. óvodás korú gyermeke, nem csak nekünk. A férjek is jóban voltak, minden meccsre jöttek, akár idegenbe is. Legalább vigyáztak a kicsikre, amíg mi a pályán voltunk. Nem volt ritka látvány a 3-4 hónapos csecsemő sem. Így tudtuk megoldani.

- Kik voltak a legjobb barátnőid?

- Halásznével voltam (és vagyok) jóban, vele egy kicsit össze is fonódott a pályafutásunk a Loki után. A Kinizsiben is játszottunk együtt, aztán fél évet Kisvárdán, amikor megszűnt a Kinizsi. Balmazújvárosban pl. ő edzette a felnőtt csapatot, én meg a serdülőkkel foglalkoztam. De Botkánét is említhetem, őt - sajnos - most veszítettük el, idén... Kegyetlenül telik az idő.

- Férjed is sportoló volt?

- Igen, birkózó. A Vasasban voltak nagy eredményei, például Budapest-bajnok is volt. Aztán a Bocskaiba, majd a DMVSC-be került. Ott ismerkedtünk össze a klub környékén, akkor még volt birkózó-szakosztály is. Egyébként vízszerelő és lakatos a szakmája, ma már nyugdíjas.

- Aztán végre sikerült a feljutás. Mekkora változást hozott ez?

- Nagyot. Az élvonal teljesen más volt, mi pedig szinte az NB I/B-s kerettel vágtunk neki. Az elején le is néztek bennünket, biztos kiesőnek tartottak. Aztán amikor elkezdtük sorra nyerni a meccseket, már komolyabban vettek! A város is sokkal jobban foglalkozott velünk, több lett a néző, én például a megye legjobb női sportolója lettem a Napló szavazásán 1981-ben, jó időszak volt.

- Jött a Komáromi-éra. Mennyi szerepet kaptál?

- Már harminc körül jártam, és persze Ákos bevallottan a jövő csapatát építette. Jött a Szilágyi Kati-féle generáció, később ők nyerték a bajnokságot, az öt Magyar Kupát, a nemzetközi kupákban rendre döntőbe jutottak. A '82-es szezont még együtt hoztuk le a fiatal Tóth Ildikóval, a '83 már inkább az övé volt. Én elmentem a Medicorba, majd a Medikusba, a Kinizsibe, egy félévet még Kisvárdán is kellett játszanom. Egy hosszabb időszakom volt még Balmazújvároson, de '84-ben megszületett a lányom is, így végleg visszavonultam a játéktól. Nincs edzői végzettségem, de örülök, hogy fiatal kapustehetségekkel dolgozhattam együtt, például Király Annamáriával vagy Kiss Évával.

- Azóta pedig a DVSC-nél vagy. Mik a feladataid?

- Sportszervező vagyok, immár nyugdíjasként. Előtte másodállásban csináltam, mert közben a főállásom a MÁV-nál volt, onnan jöttem nyugdíjba 2010-ben. Főleg jegyzőkönyveket vezetek, szinte minden korosztálynak. Legtöbbet a serdülő II-vel és az U15-tel foglalkozom, idegenbe is megyek velük. Intézem a technikai dolgokat, az igazolásokat, utazást, étkezést, és mindennek az elszámolását. Lassan 70 éves leszek, már egyre kevesebbet kell bemennem a klubhoz. Szép lassan átadom a tudásom a fiataloknak, és közben teszem a dolgom, amíg szükség van rám.

- Maradt még valamilyen rokoni vagy egyéb kapcsolat Szabolcsban?

- Szüleim és testvérem már nem élnek, de a sógornőmmel és a keresztlányommal - természetesen - tartom a kapcsolatot. Sőt, a volt osztálytársakkal is. Ugye, 5 évente volt találkozónk, mint ahogy az megszokott. A 40. évig ez jól is működött, de a 45. évben egymásra néztünk, és megállapodtunk, hogy nekünk már túl sok az 5 év, egyre kevesebben és kevesebben vagyunk, találkozzunk inkább évente! Így azóta minden július utolsó szombatját együtt töltjük, Dombrádon. Már túl vagyunk az 51-esen is!

- Gyerekek, unokák?

- A fiam, Róbert jó kis ballábas focista volt a Kinizsiben. A lányom, Andrea kézilabdázott, serdülőválogatott is volt. Ő is kapus volt, mint én. Két unokám van, két lány, 16 és 12 évesek. Mondtam, hogy ha a sport felé akarnak mozdulni, segítek mindenben, de ők inkább a zene, a művészetek felé mennek majd, úgy látom. Nem is baj, mindenki azt csinálja, amit szeret! Nekem is az egész életemet a kézilabda töltötte ki, mert egyszerűen ezt szeretem csinálni, ez érdekel.

Hetest dob a Kinizsi, Nagyné a Loki kapujában

Zsike néni kedvencei (a lány U-15 az ország hat legjobb csapata közé került)

Tóth András Balázs

Forrás: sportstatisztika.com

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com