Gesztiné Fogarasi Judit

- 1958-ban lettem igazolt kézilabdázó, a Debreceni Petőfi nagypályás csapatában, majd a DKSE-ben, azaz a debreceni közalkalmazottak egyesületében is szerepeltem, de 1960-tól már csak kispályás bajnokság indult. Ekkor kerültem a Lokiba, Bokor Ferenc vezetőedzőhöz. Többen játszottak még a régi Törekvés-féle 1955-ös bajnokcsapatból is: Arany Éva, Szénási Irén és Hajdú Katalin, de a csapat nagyobb része már középiskolás fiatalokból állt, lezajlott egy erőteljes fiatalítás. Én is azért választottam a Lokit (a Dózsa helyett), mert több csapattársat (Fótit, Mórét, Bánhidit) már ismertem az általános iskolás versenyekről. Érdekes, hogy nekem, a 16-17 éves újoncnak mégis Gombosné Sarkadi Nagy Magda, egy tanárnő lett az egyik legjobb barátnőm a csapatban, tőle rengeteget tanultam.

- Mai fejjel szinte elképzelhetetlen a nagypályás kézilabda. Milyen volt belülről?

- Rendes füves focipályán (esetleg salakon) játszottunk, stoplis cipőben, egy kapus és 10 mezőnyjátékos csapatonként. A pálya harmadokra volt felosztva, mint a jégkorongban. Csak 7 támadó és 7 védő lehetett egyszerre egy harmadban. Tehát mi, szélsők voltunk azok, akik fel-le rohangáltunk a teljes pályán, a védő vagy támadó specialisták maradhattak az ő harmadukban. Rengeteget futottam, így amikor kispályára kerültem, sokszor túl is szaladtam a vonalon, annyira szokatlanul kicsi volt a pálya...

- A kispályás játék is más volt még akkor?

- Eleinte csak kétszer 20, majd kétszer 25 percet játszottunk, ezért is volt alacsonyabb a gólok száma. (Volt olyan, hogy gyengébb ellenfelek ellen 14-0-ra vagy 16-0-ra nyertünk, de olyanra nem is emlékszem, hogy mindkét csapat elérte volna a tíz-tíz gólt egy meccsen belül.) Persze a játék is sokkal lassabb volt, mint a mai modern kézilabda. Szabadtéren, salakon vagy bitumenen kellett játszanunk, teremben még nem nagyon voltak szabványos méretű kispályák. A DVSC-ben pl. a birkózóterembe kényszerültünk télen, ahol az a Hódos Imre is edzett, akiről később a sportcsarnokot elnevezték. Akkoriban még rengeteg szakosztálya volt a klubnak, családias hangulat uralkodott, igazi élmény volt lokistának lenni!

- Ha jól tudom, utánpótlás-válogatott is voltál 1963 környékén...

- Igen, Litauszky Máriával együtt. Vidékiként nem sok esélyünk volt, mert például hétfő délután 5-kor voltak az edzések Budapesten... Nem véletlen, hogy Arany Éva után már az igazán tehetséges debreceniek (a Tóth Harsányi nővérek vagy Sterbinszky Amália) is csak akkor lettek sokszoros válogatottak, amikor már eligazoltak innen. Engem is "megkörnyékeztek" páran, Tatabánya, Fradi, TFSE, de én maradtam Debrecenben.

- Hogyan kezdődött a pályafutásod?

- Képzeld el, hogy a Piac utcán (akkor még persze Vörös Hadsereg útján) felfestették a pályát, aztán mi, kisiskolások leptük el a terepet. Előbb egyszerűen kidobóztunk, aztán akinek jól ment, játszhatott már kapukra is. Akkor még így válogatták ki a tehetségesebbeket, sportiskola csak sokkal később lett, nem is beszélve az akadémiáról. Iskolák közötti bajnokság is volt, ott figyeltek fel rám. Még anyukám külön írásos engedélye is kellett, mert 14 vagy 15 év alatt elvileg nem lehetett nagypályán játszani.

- Sportos család voltatok?

- Bátyám focizott. Apu még adott is neki valamennyi zsebpénzt, amikor gólt lőtt. Aztán ahogy kézilabdázó lettem, én is kértem tőle a "prémiumot". Persze, hamar rájött, hogy ez rossz üzlet, mert rengeteg gólt szereztem. A bajnokság (NB-II.) mellett rendszeres volt a Hat Város Tornája (felnőtteknek és ifiknek is), ott sokszor voltam a debreceni válogatott tagja. Nyáron Bogláron volt Balaton-kupa, télen a híres Napló-kupa teremben, majd a '60-as évektől már MNK (Magyar Népköztársasági Kupa) mérkőzéseket is rendeztek. Sokat utazhattunk, bejártuk az országot. Mivel MÁV-csapat voltunk, legtöbbször vasúttal, néha busszal mentünk.

- Hová jártál középiskolába?

- A Mechwartba. Emlékszem, a mi iskolánkból hat fiúval együtt mentem el felvételizni, de csak hármónkat vettek fel. Alig-alig voltunk lányok, híradásipari szakra jártam.

- Miért ezt választottad?

- A bátyám is gépipariba járt. Fiúk között nőttem fel, apám pedig minden otthoni barkácsolásba befogott, a betonkeveréstől a cserépkályhák javításáig. Ez érdekelt.

- Továbbtanulás?

- Az álom a TF lett volna, de a suli nem támogatta. Például biológiát nem is tanultunk, főleg csak a szakmai tárgyakat. Így végzés után rövid ideig a TITÁSZ-nál dolgoztam, majd a klub szerzett állást a MÁV-nál 1962-ben.

- Valamilyen irodai munkát?

- Nem, a távközlési felügyeletnél voltam, azaz a terepet jártuk. Például az állomások között kiépített telefonvonalak cseréjét felügyeltük, akkor tértünk át a légvezetékekről a földkábelekre. Országszerte zajlott a vasút villamosítása, amiben tevékenyen részt vettem. 1973-tól pedig az Igazgatóságon dolgoztam, távközlési ügyintézőként. A MÁV-tól is mentem (korkedvezményes) nyugdíjba 1993-ban, más munkahelyem nem is volt. Nagyon szerettem, érdekesek voltak a feladatok, összetartó volt a kollektíva.

- Tizenhat évesen kerültél tehát a Lokiba, amikor Arany Éva zsinórban hatodszor lett házi gólkirálynő.

- Nagyon erős csapat volt, a Makó mögött lettünk ezüstérmesek. Aztán Éva átment a Dózsába, mi pedig évekre a középmezőnyben ragadtunk. Sőt, 1963-ban még pontlevonást is kaptunk egy rossz igazolás, jogosulatlan szereplés miatt, egy hajszálon múlt a kiesés.

- 1964-ben aztán pedig egy hajszálon múlt az NB I-be jutás.

- Megnőttek az esélyeink, mert akkor emelték az élvonal létszámát 12-ről 14-re. Csak a BRESC esett ki és egy rájátszás során a legjobb hat NB II-es csapatból három is feljutott. Tényleg kevésen múlott: a Vasas ellen kihagytunk egy hetest és 3-2-re kikaptunk. Negyedikek lettünk az Ózd, a Tatabánya és a Vasas mögött. Abban a szezonban viszonylag keveset játszottam, mert volt egy korábbi sérülésem, egy porcleválás a térdemben, amire a téli teremtornán rásérültem. Meg is műtöttek, de szép lassan visszatértem. A pálya szélén az edző és az orvos együtt döntötték el, hogy mikor hány percet játszhatok.

- Minimum négyszer voltál házi gólkirálynő, azért mondom, hogy minimum, mert a '69-es szezonról szinte semmit nem lehet tudni, a Hajdú-Bihari Napló még az eredményeket sem írta meg, nem hogy a gólszerzőket...

- Én '68 végén elmentem szülési szabadságra. Botkáné két évig a Dózsában játszott, ő csak '70-ben jött vissza Kapitány Ferenccel. Talán Kiss Margit lehetett akkor a leggólerősebb. De én sem mondom biztosra. Volt egy rakás régi újságcikkem és fotóm, de most a COVID idején sok mindent kiselejteztem...

- Apropó, szülési szabadság. Az egyik lányod is kézilabdázott, ugye?

- Igen, Judit 1968-as. A Közútépítőkben együtt játszott pl. Juhászné Molnár Etával. Volt az edzője Komárominé Éva és Köstner Vilmos is. A másik lányom Gabriella, ő 1978-as.

- Férjed is sportoló volt?

- Igen, a DMTK-ban focizott, de nem a pályán, hanem a munkahelyen ismerkedtünk meg, 1965 decemberében volt az esküvőnk.

- Vannak unokák?

- Igen, már mindhárman tinédzserek, két lány, egy fiú.

- Nem titok, hogy idén 80 éves leszel. Hogy telik egy napod?

- Az egyik unoka már nálam lakik, most a másik is ide fog költözni, mert felvették a Fazekasba. Velük gyorsan telik az idő, mindig van valami tennivaló. Bevásárolok, mosok, főzök, takarítok. Korábban volt egy kis kertünk Nyulason, de azt már eladtuk.

- Loki-meccsre nem jársz?

- Már nem, de régebben még bérletem is volt. Munkatársakkal, barátokkal, volt csapattársakkal minden hazai mérkőzésen ott voltunk. Sőt, az is előfordult, hogy béreltünk magunknak egy mikrobuszt és külföldre is elkísértük a lányokat EHF-kupameccsre! A maiakat is követem, minden közvetítést megnézek a tévében is, a YouTube-on is. Büszke vagyok az "utódokra", ezúton is gratulálok nekik a bronzérmekhez!

Tóth András Balázs

Forrás: sportstatisztika.com

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com