Mátyus Mária: Nehezített pályán

13 éves koromban kezdtem kézilabdázni, akkor javasolta a tornatanárnőnk (Dr. Kovács Lukácsné Rozika néni), hogy nézzünk be a DVSC-hez és keressük Bokor Feri bácsit. Négyen mentünk, hárman ott is maradtunk: Pásti Ildikóból kapus lett, Krassói Ilonából átlövő, én eleinte balátlövő voltam, később irányító is. Nagyon jó ifjúsági csapatunk volt, nem csak játszani szerettünk, hanem egymást is tiszteltük. Lehet mondani, hogy húzóember voltam, nyolcadikos koromban már meg is hívtak Debrecen válogatottjába. Feri bácsitól a "Matyi" becenevet kaptam, de nagyon nem szerettem, hogy így szólít!

Első felnőtt tétmérkőzésemet 1963-ban játszottam az NB II-es DVSC-ben, alig 16 évesen. A Budapesti Telefongyár ellen nyertünk 11-5-re a régi Dózsa-pályán. Érdekes, hogy én már akkor három műszakban dolgoztam, a Simonyi úton, a Városi Tanács Csecsemőotthonában. A munka mellett a Fazekas Mihály Gimnázium esti tagozatára iratkoztam be, 1963. szeptember 1-én. Hétfőn-szerdán-pénteken volt suli, 17-től 22 óráig, de sokszor el kellett kéredzkednem, mert az éjszakai műszakom este 9-től reggel 6-ig tartott! Az edzések hetente kétszer voltak, kedden és csütörtökön, a meccsek pedig általában hétvégén. Sokat kellett utazni is, nem csak Nyíregyházára, Miskolcra vagy Ózdra, hanem Budapestre is, mert a Keleti-csoportban volt többek között a Bp. Híradástechnika, a Bp. Telefongyár és a Vasas is.

Az 1963-as DVSC. Állnak: Dombrádi Ilona, Mátyus Mária, Kiss Margit, Fogarasi Judit, Bánhidi Valéria, Keresztesi Mária, Bokor Ferenc vezetőedző. Ülnek: Dóró Katalin, Papp Judit, Litauszky Mária. Elöl: Kiss Mariann.

Nyaranta Balatonbogláron voltunk edzőtáborban, felkészülési meccseket játszottunk, sátorban aludtunk, óriási élmény volt. Az első emlékezetes siker egy 1964-es kupagyőzelem, a "November Hetedike" kupát nyertük meg az ificsapattal Hajdúszoboszlón, én lőttem a legtöbb gólt. A legnagyobb elismerés az volt, amikor 1966-ban kaptam egy meghívót, hogy jelenjek meg a magyar ifjúsági válogatott edzésén, Tatán. Később Budapesten, a Kisstadionban is voltak gyakorlások, Lengyel Lajos volt a kapitány. Nagyon kemény edzéseket tartott, de én boldog voltam, jól kijöttem a lányokkal. Vidékről nagyon nehéz volt bejutni, úgy lett volna könnyebb, ha elfogadom a Bp. Spartacus, az MTK vagy a Vasas ajánlatát. Anyukám azonban biztos nem engedett volna el. Még azt sem szerette, hogy Debrecenben kézilabdázok, nem hogy Pesten! Olyan is volt nem egyszer, hogy eldugta a felszerelésemet, a DVSC-s táskámat, hogy ne menjek edzésre.

Pályafutásom során csak a Lokiban játszottam, bár Rácz László hónapokig járt a munkahelyemre, hogy elvigyen a Debreceni Dózsába, de maradtam. 1967-ben leérettségiztem, Bokor Feri bá ígért is egy állást a vasútnál, de nem olyat, amit én szerettem volna. Ehelyett a Magyar Nemzeti Bankban dolgoztam, és szép lassan kezdtem felhagyni a versenyszerű játékkal. 1971-ben férjhez mentem, majd két lányunk született, Marika 1972-ben és Judit 1974-ben. A GYES után visszamentem dolgozni, a Debreceni Kötöttárugyárban voltam munkaügyes. A gyár csapatában még kézilabdáztam is valameddig.

Férjem, Tóth András a Műszaki Egyetemen végzett, építőmérnök volt. 41 évet éltünk meg együtt, 2012-ben hunyt el. Sajnos, a nagyobbik lányunkat is elveszítettük 25 éves korában, 1997-ben. Két unokám született, a kisebbik lányomnak van egy 21 éves fia és egy 13 éves lánya. Ők maradtak nekem, velük töltöm a napjaimat, segítek, amit tudok.

A kézilabdát is, a DVSC-t is a mai napig követem. Sokkal gyorsabb, de sokkal durvább is lett a játék, szerintem. Azonban ha lehetne választani, én újra kézilabdás lennék, ez nem is kérdés!

Kisunokám, Panna kitűnő táncos!

Tóth András Balázs

Forrás: sportstatisztika.com

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com