A felemás helyzet megszüntetéséért

Az ötvenes évek elejétől fokozatos fejlődésnek indult a város kézilabdasportja. Hosszú ideig két debreceni csapat is szerepelt az I. osztályú női bajnokságban. Játékosaink közül többen - Mák Mária, Arany Éva, Miklei Margit, Hajdu Katalin, Sterbinszky Amália és a Tóth Harsányi testvérek - a magyar válogatottba is bekerültek. A hatvanas évek közepéig még tartották a szintet a női kézilabdások, de ezután hanyatlás következett. A DVSC kiesett az NB I-ből, a Dózsa a játékosok eltávozása miatt megszüntette női szakosztályát, s az időközben megalakult D. Közút is csak az NB II-ig jutott el. Rövidesen mégis újból képviselte magát Debrecen az élvonalban. A Dózsa férfi együttese kiharcolta az első osztályú szereplés jogát, s mint azóta kiderült, remekül meg is állta helyét. Több játékost adott a magyar válogatottnak, még bajnokságot is nyert. Több ezer hívet szerzett a sportágnak szép eredményeivel, a kézilabdázás népszerűségével csak a labdarúgásé vetekszik a városban.

Kérdés, vajon miért nem tudták a női kézilabdát is NB I-es szinten tartani, miért nem tudják a hosszú évek óta tartó hullámvölgyből felemelni? A fiúknál bevált utánpótlás-nevelési módszereket miért nem alkalmazzák a lányoknál is? Hol hibáztak és milyen próbálkozások vannak a kiút keresésére? Erre kerestünk választ, erről beszélgettünk Kárpáti Bélával, a megyei kézilabda-szövetség vezetőjével, Kaposi László titkárral és Sárkány Gáborral, a debreceni Városi Sportiskola igazgatójával.

- Mi okozta a női kézilabdázás visszaesését?

KÁRPÁTI: - Nagyon sok jó játékos távozott el Debrecenből a hatvanas évek közepén. Egyik napról a másikra nem lehetett őket pótolni. Ez legsúlyosabban a Dózsát érintette, ezért is szüntette meg női szakosztályát. Miután kiesett a DVSC az NB I-ből, a vezetők nem sokat törődtek az utánpótlással, s nem is tudtak visszakerülni. Nem csoda, hogy rövidesen az NB II-ben kötöttek ki.

KAPOSI: - A DVSC, a Kinizsi, az időközben megalakult és szintén a harmadik vonalban szereplő Közút egymással csatázik. Megoszlik közöttük az erő, szétforgácsolódás tapasztalható az utánpótlás-nevelésben is. Képtelenek kilábalni az évek óta tartó hullámvölgyből!

- A helyi sportvezetés nem próbál tenni valamit a fejlődésért?

KÁRPÁTI: - Az MSZMP megyei bizottsága határozatot hozott a női kézilabdázás fejlesztésére. A három NB II-es csapat erőinek a DVSC együtteséhez való összpontosítását javasolták. Elhatározták, hogy a Városi Sportiskola is csak a DVSC számára dolgozhat. A megyei kézilabdaszövetség is hozott egy határozatot: 1977-ben minden csapat, így a megyei bajnokságban szereplők is, köteles ifjúsági gárdát indítani. Ezzel több fiatalnak adnak játéklehetőségeit, több tehetség felszínre kerülhet.

SÁRKÁNY: - Sajnos, nem mindenki értett egyet az erők összpontosításával. Sportiskolánk végzős növendékei közül Feldmayer Annát, a legtehetségesebb játékost például nem tudtuk a DVSC-hez irányítani. A Kinizsi mindent megtett azért, hogy hozzájuk kerüljön. Szerintem előrelépés csak akkor jöhetne létre, ha valóban teljes lenne az együttműködés.

KAPOSI: - Az ötvenes években többször megrendezték Debrecenben a megyeválogatottak tornáját. A megyékben a válogatottság elérésének lehetősége serkentőleg hatott a fiatalokra, többen jelentkeztek kézilabdázni. Most tervezzük a városi ifjúsági válogatott létrehozását. Több versenyzési alkalmat teremtünk majd a csapatnak, talán ez is hoz némi változást.

- Milyen a jelenlegi női utánpótlás-nevelés Debrecenben?

KÁRPÁTI: - Utánpótlásnevelésről csak a Városi Sportiskolánál, a Debreceni Közút csapatánál és néhány középiskolánál beszélhetünk. Persze, ezeknél sem kielégítő a helyzet. A DVSC-nél, a Kinizsinél, vagy a megyei csapatoknál kevés gondot fordítanak az utánpótlásra, elsőcsapat-centrikus a munka. Pedig a megyéből sok tehetséget lehetne szerezni.

SÁRKÁNY: - A sportiskola a Bethlen Gábor és a Csokonai Vitéz Mihály Gimnáziumra támaszkodik. Sajnos, csak két edző foglalkozik a lányokkal a sportiskolában és csak egy csapatot tudunk versenyeztetni, így nagyon nehéz megfelelő utánpótlást biztosítani a DVSC-nek. Mindeddig gond volt az is, ha egy-egy ügyes gyereket elvitt például a DVSC, s ha nem vált be az első csapatban, már nem igazolhatott vissza. Csak a kispadon ült, ahol köztudottan nem nagyon lehet fejlődni. A sportiskolában pedig játszhatott volna. Most, hogy ezt megelőzzük, az utolsó éves játékosokat kiadjuk az egyesületnek és a DVSC II-ben szerepelnek. Ha valamelyik játékost felviszik az első csapatba, s esetleg nem válik be, a következő mérkőzésen a II-ben ismét szerepelhet, így megszerezhetik a rutint a fiatalok, nem megy el a kedvük, nem bizonytalanodnak el. Véleményem szerint a sportiskola női utánpótlás-nevelésének fejlődéséhez az is kellene, hogy több edző foglalkozzon fiatalokkal, s minden korcsoportban legyen csapatunk.

- A sportiskola fiú csoportjai jól dolgoznak. Hogyan sikerült ezt elérni, s miért nem lehet a lányoknál is ugyanezt megvalósítani?

SÁRKÁNY: - A Dózsa sokkal több támogatást nyújtott és nyújt, mint a DVSC (korábban is már főleg a DVSC-nek nevelt lányokat a sportiskola). Döntő, hogy a Dózsának jó kapcsolatot sikerült kialakítania az NB I B-s DMTE-vel. A sportiskolából kikerülő tehetségeik gyakran először a DMTE-be kerülnek, hogy rutint szerezzenek, megerősödjenek, s csak onnan vezet tovább az útjuk az I. osztályú Dózsába. Ez azért fontos, mert megvan a lépcsőzetesség a nevelésben. A DVSC-nek követnie kellene a Dózsa jó példáját!

- Milyen képzettségű fiúk kerültek ki 1976-ban a sportiskolából?

SÁRKÁNY: - Nánásy Pál edző - aki a sportiskola megalakulása óta itt dolgozik - nemrég adta át utolsó éves csoportját. Ez volt talán a legtehetségesebb gárda a sportiskola fennállása óta. A gyerekek főleg a DMTE-hez kerültek, így például a junior válogatott kerettag Horváth István, aztán Takács Sándor és Kertész Lajos is, akik szintén nagy tehetségek. Kis rutinszerzés után innen vezet az útjuk a Dózsához.

A fiúknál tehát kielégítően megoldották az utánpótlás-nevelés kérdését. A tehetségek felfelé áramlása biztosítva van. A Dózsa, áldozatokat hozva, megteremtette saját bázisát, s mi már jó élvonalbeli szereplésével vonzza a fiatalokat.

A gondok a nőknél sem megoldhatatlanok. Javulást eredményezne, ha egészséges együttműködés alakulna ki a klubok között, csakúgy, mint a hatvanas évek végén a férfiaknál, a Dózsához történő erőegyesítésnél, s nem lennének a Kinizsihez hasonló, külön utakat járók.

Nagyobb súlyt kellene fordítani az edzőképzésre is, hiszen, amint az a nyilatkozatokból is kiderült, égető a szakvezetők hiánya. Ez azonban már a megyei szövetség feladata. Bővíteni kellene az egyesületek társadalmi aktíváinak hálózatát is, több embert kellene foglalkoztatni a kiválasztásban.

Sokat nyerhetnének az együttesek a debreceni kiválasztó központ működéséből is, hiszen négy megyének sportját tárják szemük elé. Néhány tehetséges fiatalt bizonyosan meg lehetne nyerni a debreceni kézilabdacsapatok számára.

Mikor lesz ismét NB I-es női gárdája Debrecennek? Ez attól függ, hogy a közelmúltban hozott határozatokat miként valósítják meg, többet törődnek-e a női utánpótlás-neveléssel.

L. Kelemen Gábor

Forrás: Népsport

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com