A lépésszabály helyes értelmezése a kézilabdában

A nemzetközi játékszabályok alkalmazási területe és további bővítési lehetősége a gyakorlatban rendkívül széleskörű. Ezért az újonnan felszínre került játékelemek sok esetben nem követelnek új játékszabályokat, hanem azok elsősorban az érvényben tevő és a vonatkozó játékszabálypontba sorolhatók, s annak megfelelően értelmezhetők, így új játékszabályok, illetve szabálymódosítások bevezetése nélkül is valójában fejlődnék, terebélyesednek a játékszabályok.

A kézilabdázásban a fejlődésnek ez a formája különösen a rendkívül fontos lépésszabály területén érvényesült. Bár ez a kérdés az elmúlt évtizedben sokszor napirendre került, még mindig nem sikerült megnyugtatóan rendezni. Ennek fő okai a következők:

• A lépésszabály helyes értelmezését akadályozzák egyes hibás, a nemzetközi játékszabályokkal és gyakorlattal ellentétes nézetek.

• Az elméletben már tisztázott esetek gyakorlati megítélése sokszor nehézségbe ütközik, illetve hibásan valósul meg. Az állandó fejlődés közben kialakuló és létrejövő új technikai elemek a lépések alkalmazásában is új változatokat hoznak létre, amelyek korszerű elbírálásának gyors ismertetését, elmélyítését, hasznosítható bemutatását elhanyagolják a képzések és a továbbképzések.

Ezért nagyon időszerű, hogy röviden összefoglaljuk a lépésszabállyal kapcsolatos fontosabb esetek helyes értelmezését, s ezzel segítsük az edzői felkészítő munkát és a játékvezetői megítélést. Ez annál is indokoltabb, mert a néhány hete Jugoszláviában lebonyolított nemzetközi játékvezetői konferencia ugyancsak nagy jelentőséget tulajdonított ennek a kérdésnek, s megerősítette, kiegészítette az ezzel kapcsolatos korábbi értelmezéseket.

A nemzetközi játékszabályok szerint a játékos labdával három lépést tehet. A lépések kivitelezése végtelenül széleskörű, elbírálását pedig az egy lépés fogalmából adódó összefüggések láncolata adja. Ezért először feltétlenül szükséges elemezni: a játékszabályok hogyan határozzák meg a labdával történő egy lépést?

"Egy lépés alatt azt értjük, ha a lábat a talajról felemeljük és ismét visszahelyezzük."

E meghatározás, pontosabban a nemzetközi játékszabályoktól általában megszokott tömör fogalmazás szerint tehát az egy lépés teljesítésének két feltétele van: a láb felemelése, majd a talajra történő visszahelyezése. Ha a játékos csak az egyik mozdulatot teszi meg, nem beszélhetünk lépésről, legfeljebb a lépésnek megelőző, illetve ettől teljesen független befejező szakaszáról, s ennek a játékvezetői ítélkezés szempontjából - a három lépés elbírálását illetően - nincs jelentősége.

Ezért ha a játékos futás vagy bármilyen más mozgás közben veszi át a labdát, akkor nem számít lépésnek a labda átvételének pillanatában történt lábmozgás, vagyis a láb első talajra helyezése. Ugyancsak nem tekinthető lépésnek az, ha a játékos a labda mozgás közbeni továbbításakor felemeli a lábát a talajról, de annak visszahelyezését megelőzi a labda kézből történő távozása.

Ha a játékos a magasan ívelő labdát, a talajról elrugaszkodva, a levegőben szerzi meg, akkor a labdával történő talajra érkezés után az első lépés megkezdésének a már talajon levő egyik láb felemelését kell tekinteni. A lépések számolását nem befolyásolja az, hogy a játékos először csak az egyik vagy egyszerre mindkét lábával érintette a talajt. A talajra érkezés módja tehát közömbös az azt követő lépésekre.

Három lépés után a játékos ismét felugorhatik és a levegőből is továbbíthatja a labdát, de akkor a labdának még a talajra érkezés előtt el kell hagynia a játékos kezét.

A lépés meghatározásának alapelveit remekül összefoglalja az az érdekes eset, amikor a játékos a mozgás közben megszerzett labdával tovább halad, s a labdát felugorva, lépés nélkül továbbítja. Pontosabban: a játékos talajra érkezéskor vagy futómozgás közben jobb lábra kapja a labdát (ez még nem lépés), majd bal lábát is a talajra helyezi (még ez sem lépés) és erről a lábáról felugorva játssza tovább. Ma már gyakori a lépések és a felugrás kombinálása, főleg célszerű cselezéssel összekötve. Általában úgy alkalmazzák, hogy a játékos a labda elfogását követően egy lépést tesz (első lépés), felugrik a levegőbe, majd ismét leérkezik (második lépés; a felugrásnál felemelte a talajról a lábát, a leérkezésnél visszahelyezte) és még egy lépést követően (harmadik lépés) továbbítja a labdát. Az is szabályos, ha a játékos két lépés után ugrik fel, majd a leérkezést követően azonnal (újabb lépés nélkül) dobja el a labdát.

A lépések és a felugrás kombinációja egyre változatosabb formában, látható a mérkőzéseken. Ez jó, mert jól tükrözi a technikai elemek kivitelezésének bővülését, a kapuradobásoknál pedig az eredményességre való törekvést. Az egyes eseteket az említett alapelvek szerint kell elbírálni és egyaránt fokozott figyelemmel kísérni a felugrás előtti, illetve az azt követő lépések számát.

A játékos minden helybenlépegetését, topogását is egy-egy lépésnek kell tekinteni.

A védőjátékosak előtti cselezéseknél, az elhajlásos kapuradobásokat megelőzően a legkülönbözőbb, helyben vagy esetileg csak kis helyváltoztatással alkalmazott lépegetéseket végzik a játékosok. Ilyen esetekben is a lépések száma összesen csak három lehet. Például a játékos bal lábát a talajon hagyja, de jobb lábával a cselezés hatásfokának növelése céljából oldalra, előre, hátra stb. lépeget: minden ilyen lábmozgás egy-egy lépésnek minősül.

Ha a játékos labdával a kézben egylábon szökell, akkor minden szökellés egy lépésnek számít. Például jobbkezes játékos felugrásos lövés előtt jobblábbal kétszer szökell, majd lépésváltás után bal lábról dobbant és felugrik, ez még szabályos, mert a játékos lényegében csak három lépést tett meg. Szabálytalan azonban, ha a két jobblábas szökellés előtt, indulásnál még egy lépést tenne. Ez különösen akkor fordul elő, amikor a játékos nem a megszokott vagy az említett szökellésnek megfelelő ütemben kapja a labdát.

Az először lépő lábhoz szabad a másik lábat utána húzni.

Ezt általában sasszézásnak nevezik. Az utánahúzás azonban csak akkor nem jelent újabb lépést, ha a játékos, miután egyik lábával lép, a másikat közvetlenül a kilépő lábához húzza, vagy enyhén emeli. A kilépő lábhoz szabad a másik lábbal utána lépni is, s ez a mozgás meg szintén nem jelent következő lépést.

Az utánahúzás vagy az utánalépés azonban csak közvetlenül az előbb lépő lábhoz, annak közvetlen közelébe történhet, s semmi esetre sem attól távolra vagy azon túlra, mert azt már újabb lépésnek kell tekinteni. Ezért a gerelyhajításnál alkalmazott keresztlépéshez hasonló mozgásoknál mindkét láb lépéseit külön-külön egy-egy lépésnek kell számítani. Az utánahúzás vagy az utánalépés a játékos testhelyzetét tekintve bármilyen irányú kilépéshez történhetik (előre, oldalra és hátra is).

Ne tévessze meg a játékvezetőket az, hogy a játékosok testi felépítésük, mozgáskészségük vagy más ok miatt különböző ritmusú futómozgást is végeznek. Gyakran találkozunk magas, hosszú végtagokkal rendelkező játékosokkal, akik hosszú lábtempóval futnak. Mások elaprózzák lépéseiket és futásuk ritmusa visszatartott. A mai technikai követelmények pedig egyenesen megkövetelik a játékostól, hogy a ritmikus lépések között vegye át, majd továbbítsa a labdát. Sokszor az ellenfél zavaró tevékenysége készteti a játékost arra, hogy a megszokottól eltérő mozgást végezzen.

Mindezeket ma már nem szabad figyelmen kívül hagyni a játékvezetői ítélkezésnél. Tekintettel erre, fokozott figyelemmel kell kísérniük játékvezetőinknek az új technikai elemeket, ajánlatos gyakorlati foglalkozásokon részt venni, esetleg időnként egy-egy alkalommal bekapcsolódni valamelyik szakosztály edzéseibe.

Madarász István

Forrás: Sportélet