A sakktábla helyett a kézilabdapályán támad a Loki fiatal beállója

A Viharsarokból indult játékosnak fiatal kora ellenére már sok nehézséggel kellett szembenéznie. De ma már ott áll stabilan a Loki kézilabdásainak sakktábláján. Mint egy igazi bástya...

- Mesélj egy kicsit a kezdetekről! Sportos családba születtél? Hogyan és miért lett belőled gyerek kézis Békéscsabán?

- Anyukám kézilabdázott Békéscsabán és környékén, a bátyám focizott, ezért volt előzménye a dolognak. Én pedig mozgékony, nyüzsgő gyerek voltam, valamit kellett velem kezdeni. Először én is rúgtam a labdát, de a női foci Békéscsabán nem sok lehetőséget ígért. Utána jött a kézilabda, de mellette egy ideig sakkoztam is.

- Kézilabda és sakk? Ilyen párosítást még soha nem hallottam.

- Pedig így történt. Először oda is a bátyám ment, én pedig követtem. A heti két alkalom bőven elfért a kézis edzések mellett.

- Ha jobban belegondolok, nem rossz ötlet ez. Mert egy jó sakkozó mindig több lépéssel előre látja a saját és az ellenfél lépéseit. Az ilyen elővételező képesség nagyon jól jön a kézilabda pályán is...

- Így van. Igyekszem ezt kivinni a pályára. Mert például védőként ki kell találnom, mire készül, aki velem szemben akciózik.

- De kanyarodjunk vissza a gyermek Katához. Fiatalon, 14 évesen kerültél a balatonboglári Nemzeti Kézilabda Akadémiára. Milyen volt eljönni szülői házból?

- Eleinte nagyon nehéz volt megszokni a helyzetet, mert a Balaton nem éppen Békéscsaba szomszédságában van, rengeteg időt kellett vonatozással tölteni. Ráadásul ott volt az iskolaváltás is, mert a kilencedik osztály már Fonyódon kezdtem el. És egyedül voltam, hiányzott az anyukám, akihez bármikor bármivel fordulhattam. De megszoktam az új helyzetet.

- Általában könnyen illeszkedsz be valahová?

- Nem tartozom a nagyon gyorsan megnyíló emberek közé, de jól tudok alkalmazkodni, meg szoktam találni általában mindenkivel a közös nevezőt, a közös érdeklődést. Aztán, ha ez megvan, a többi már megy a maga útján.

- Aztán a boglári évek után következett a újabb nagy ugrás, a megkeresés Debrecenből. Akkortájt már gondolkodtál azon, merre vezethet az utad?

- Úgy alakult, hogy az NB I-ben még a NEKA játékosaként mutatkozhattam be, akkor még nem igazán foglalkoztatott a kérdés. Amikor a Debrecen megkeresett, nagyon meglepődtem, megtisztelő volt, boldoggá tett, hogy egy magyar bajnokságban dobogós helyen álló klub figyelt fel rám.

- De az átigazolás után jött a nagy sokk: a súlyos sérülésed, ami miatt egy szezon kiesett a pályafutásodból. Hogyan tudtad ezt feldolgozni, megemészteni?

- Amikor a szezon vége felé megtörtént a baj, nagyon sok minden megfordult a fejemben. Mert tudtam, hogy költözök Debrecenbe és az is kiderült, hogy a junior válogatott nyári világversenyéről lemaradok. Segített egy kicsit, hogy jött a nyár, otthon tudtam lenni és anyukám segített mindenben - eleinte még a fürdésben is.

- Aztán megjöttél Debrecenbe gyógyulni. Ismét új hely, új környezet, új társakkal, ráadásul a közös munkában sem tudtál részt venni.

- Nagyon rossz volt a pályán kívülről nézni a többieket. Akkor az jelentette a legtöbb segítséget, hogy velem egy időben Hornyák Dodó is "rehabolt", sokat segített nekem a beilleszkedésben. Persze a többiek is kedvesen fogadtak, tudomásul vették a helyzetemet, mindig érdeklődtek arról, hogy vagyok, milyen a lábam, satöbbi. Befogadtak, de nyilván ez sokkal nehezebben ment, mert akkor lehet igazán összekovácsolódni, amikor együtt küzdve élünk meg sikereket és kudarcokat.

- Gyakran megesik egy klub életében, hogy a hosszú sérülésből visszatérő fiatal játékost az élcsapat kölcsönad a kellő játéklehetőség reményében. A Loki életét figyelemmel kísérő szurkolók közül többen csodálkoztak, hogy veled másképpen történt, a szakmai stáb nem akarta elengedni a kezed rövidebb időre sem. Én bevallom, nagyon örültem ennek a döntésnek.

- Én akkor nem erre koncentráltam, hanem arra, hogy a rehabilitációm után minél jobb állapotban, erősen térhessek vissza a pályára. Persze kellett idő ahhoz, hogy fel tudjam venni a ritmust, de Zoli (Szilágyi Zoltán vezetőedző, a szerk.) az első pillanattól kezdve mondta, éreztette: bízik bennem. Amikor még hárman voltunk a beálló posztra, volt időm tanulni a rendszert, a csapatvédekezés és a támadás formáit. És amikor maradtunk ketten Tavival (Tóvizi Petra, a szerk.), már tudtam, mi a dolgom. Szerintem ez a terv jól sikerült.

- Olyannyira jól, hogy bár bőven benne vagyunk még a szezonban, egy címet szerintem már most ki lehetne a lokisták között osztani. A legtöbbet fejlődött játékosét.

- Boldoggá tesz, ha így látod. Az volt a kitűzött egyéni célom, hogy kapjak egyre több feladatot. Be akartam bizonyítani, hogy lehet rám számítani. Fejlődni mindig van hová, de erről szól a munka nap mint nap.

- Mit tartasz a legjobb tulajdonságaidnak, illetve mi lehet a további fejlődésed útja?

- Erős vagyok fizikailag, ami egy beállónál nagyon fontos, de szerintem nem hiányzik belőlem a dinamizmus sem. Az évek és a tapasztalatok pedig remélem, magukkal fogják hozni a rutint a játékomba, ami még hiányzik.

- A beálló poszt darálója a legkevésbé tartozik a leányálmok közé. Te hogyan éled ezt meg?

- Én szeretek ütközni, sáncolni, megelőzni, labdát lopni az ellenfelemtől - elvégzem a "piszkos munkát" is. Támadásban pedig ugyanúgy örömet okoz a sikeres zárás, amivel a társam átjut a védőfalon, mint, amikor én fejezek be egy akciót. Elől és hátul is van még mit tanulnom Tavitól, de rajta vagyok a dolgon.

- Végig jártad annak idején korosztályos válogatottakat. Megfordult már a fejedben, hogy előbb-utóbb meghívást kaphatsz a felnőtt nemzeti csapatba is? Egykori sakkozóként látod már azt a lépést?

- Minden profi sportolónak álma, hogy magára húzhassa a nemzeti válogatott mezét. Én is ennek a szellemében edzek nap mint nap. Igen, eljátszottam a gondolattal már. És talán ott is állok a küszöbén...

Gurbán György

Forrás: dehir.hu

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com