Akkor elégedett, ha mosollyal fogadják játékosai

Boros Ferenc lelkes, ambíciózus, őszinte beszédű sportpedagógus. Sportolói szeretik, megbecsülik. Türelmes, biztató típusú edző. Olyan ember, aki a játékot játéknak tekinti, edzései hangulatosak, zajosak.

De mert egy meccset, mint tudjuk, illik nagyon komolyan venni, hát a kellő alázatot is megkívánja tanítványaitól.

Dobbant egyet a szívem az emlékek miatt, amikor a nagyszerű debreceni kézilabda edző, Ökrös István nevét említette. Ki ne emlékezne a legendás edzőre, nevelőre, a nagyszerű tanárra? A nagy Dózsa nagy Mágusára?

Ökrös tanár úr engem is tanított a Kossuth Gimiben. Ott ismertem meg elszántságát, kulturáltságát, végtelen közvetlenségét, szeretetét tanítványai iránt.

Kedvet tudott adni a sportpályához vonzódóaknak, s jórészt miatta lett kézilabda edző Boros Feriből is.

Azt gondolom, ha a mi Boros Ferencünk azt a mentalitást szívta magába, amit tőle kapott, tényleg nincs miért aggódni az utánpótlásunkban bízó szurkolóknak, vezetőknek. S elsősorban lányainknak, akik mosolyogva, feszültségek nélkül járhatnak hozzá edzésre.

Magát a kézilabdát úgy is tanítja, mint sportot, mint hasznos időtöltést, vagy éppen követendő, egészséges életformát. Jó pedagógus, szimpatikus edző.

Sok szerencsét kívánunk neki!

Ki is az a Boros Ferenc?

– Rendes ember lehet, hiszen él-hal a LOKI-ért… Nagyon röviden, bemutatnád magad?

– Egy DVSC-t fanatikusan imádó szurkoló, edző aki 7 éves korától nagyon ritkán hiányzott kézilabda, vagy futball mérkőzésről. Egyszóval a LOKI szerelmese! Civilben testnevelést tanítok és kézilabda edző vagyok.

– Családodban mindenkinek a kézilabda a kedvence? Hogyan kerültél a kézilabda világába?

– Öcsémmel szinte minden labdajátékot kipróbáltunk, és a mai napig szórakoztatjuk magunkat vele. Általános iskolában Zsilinszky Pál, a Kossuth Gimnáziumban Ökrös tanár úr tanított, nevelt.

Aki ismeri őket, nem csodálkozik rajta, hogy a sport életem egyik legfontosabb része lett. Köszönet Nekik.

{{1}}

– Egy szintig te határozod meg egy sportoló jellemét. Szerinted milyen részed van egy gyerek felnőtté válásában?

– Én csak közvetítő vagyok a sport és a jellemformálás között. Az életben csak egy út van, az egyenes. Nekem a feladatom, hogy ne engedjem a játékosaimat arról letérni. A többit egy jó csapat rendezi.

– A gyerekek szinte úgy tekintenek edzőjükre, mint szüleikre. Követik utasításod, s feltétel nélkül hiszik, az a jó, amit a „Edzőbá” mond. Érzed a felelősséged?

– Érzem. Sok mindenben jobban megnyílnak nekem. Ez egy nagyon komoly bizalmi viszony, amit egyszer lehet elhibázni. Jellemző, hogy legnagyobb sikerem a kézilabdában az a kupa, amit a 83/84-es csapatomtól kaptam. Azon ez áll: „A legjobb edzőnek. Második apánknak.”

Jelenlegi csapatom születésnapomra egy naptárral lepett meg, amelyen talán nem véletlen módon minden képen, hol ölelkezve, hol pacsizva, de csapatként vagyunk rajta.

– Milyen is egy olyan edző élete, aki kinevel, de a sikert más aratja le? Megfordult már a fejedben, hogy jó lenne egy korosztályt végigvinni?

– Természetesen, igen. Sokszor előfordult, hogy más aratta le a babérokat. Amennyiben jól dolgoztam a játékosaimmal, megfelelő kapcsolatot tartottam, akkor ők emlékeznek mindenre.

Volt már csapat, amelyikkel hat évet dolgozhattam, meg is nyertünk mindent. A legkisebbektől a legnagyobbakig nyertünk már országos bajnokságot.

– Még az előző gondolatmenetre visszatérve, szerinted ugyanúgy tudnál irányítani egy felnőtt csapatot is, mint a fiatalokat?

– Más munka, mint a miénk. Az egyenes szókimondó magatartás viszont mindenhol megállja helyét.

– A Te neved mindenki ismeri, de igazából a kerek történetet nem mindenki. Hogyan lettél a kézilabda edző?

– Az, hogy testnevelő vagyok, Zsilinszky Pálnak, hogy kézilabda edző vagyok, Ökrös tanár úrnak köszönhetem. Nincs más esélyed, ha Ők tanítanak, formálnak.

{{2}}

– A debreceni Sportiskolában voltál sokáig edző, ott majd mindegyik sajátnevelésű DVSC játékos megfordult, Dodótól Csibéig. Elárulod, kiben láttad akkoriban a legnagyobb jövőt?

– Nagyon sok jó játékossal dolgoztam, dolgozok, de nem szeretnék kiemelni senkit.

– Mire vagy leginkább büszke a DSI-ben végzett munkádból? Az eredményekre, vagy itt is a nevelőmunkádra?

– A kérdésben benne van a válasz: mindenre. Leginkább arra, hogy mindenki örömmel és mosolyogva jár edzésre.

– A DVSC-KORVEX nyílt serdülőcsapatának vagy az edzője. Röviden elmondanád, mióta vagy itt, s mi a fő feladatod?

– 2010 júliusában vettem át őket. Célunk az országos döntőbe kerülés. A csapat játékosai nagyon eltérő taktikai, technikai, fizikai szinten voltak, s amikor ezt megláttam, kicsit megijedtem. Ám kiút volt a jófajta csillogás a szemükben. Aztán 14 mérkőzésből 14 győzelem - önmagáért beszél.

– Az NB2-es csapatunk ifiedzője is vagy. Ott tarolunk. Van a második osztályban szereplésnek szakmai értéke? Vagy a versenyeztetés a cél?

– Nekünk volt, a csapat sokszínűsége miatt. Azon kívül az első négy helyezettel színvonalas mérkőzéseket vívtunk. Itt 18 mérkőzés 18 győzelem a mérleg.

– Ezen a szinten nem az eredmény az elsődleges, hanem az egyéni képzés. Ellenben a fejlődést csak versenyezve lehet elérni. Mi a lényeg?

– A válasz egyértelmű: a játékos egyéni fejlődése. Amennyiben sok az egyformán jó játékos, nem lesz belőlük klasszis. Nekik érezniük kell magukban az úgynevezett „kiválasztott” szerepét, bár ez nem összetévesztendő a nagyképűséggel.

– Te a meccsen azonnal döntesz. A te lányaidnál van jelentősége egy rossz döntésnek?

– Hogyne! Ugyan úgy működik, mint a felnőtteknél. Hibázni mindenki szokott, a jó csapat kisegíti társát, társait, edzőjét. Az utasításokat határozottan, magabiztosan, nyugodtan, ugyan akkor lelkesítően és nemes célt megfogalmazva kell adni.

– Miért az északi norvégok és a dánok uralják a kézilabdát? Ott így születnek a játékosok? Ott nincs buli?

– Hideg van, ezért szerintem jobb a teremben lenni. A tréfát félretéve, nálunk 200-300 leány kézilabdázik, ott egy kisvárosban többen. A mi játékosaink remegnek a kudarctól, mert holnap nem lesz munkájuk Náluk több ezer eurós munkanélküli segély van. Azon kívül, mi a rendszerváltás óta „nyugat” összes mocskát magunkévá tettük.

– A magyar sport egyik legnagyobb problémája a gyerekek másfelé orientáltsága. Fel vannak a pedagógusok, edzők ennek kezelésére?

– Nem hiszem. Alig van kézilabdát oktató testnevelő. Ez nem jó fizető állás. Egyszerűbb mindenféle tanfolyamokat tartani, ez is érthető, hiszen százezer forintból családokat kell eltartani. A megoldás a testnevelési órák számának emelésében rejlik.

{{3}}

– A bajok forrásának a csarnok problémákat emlegetik, az edzéslehetőséget. Gondolom, Te is tudnál erről néhány történetet mondani. Tényleg ez a legnagyobb probléma?

– Régebben a Hunyadiban három csapat edzett egyszerre. Kettő 24x18 méteren, egy a folyosón. 1990 után több mint 1000 tornaterem épült, ez így jó.

Mi eddig hetente négyszer félpályáztunk az Agráron, folyosón melegítettünk. A hét utolsó napján, a hétvégi mérkőzés előtt soha nem volt szabad terem, ahol felkészülhettünk volna rá. Ilyen körülmények között, felelősségteljesen nem tudtunk játékost hívni.

– Nekünk lesz edzőközpontunk, lesz kézilabda akadémiánk. ÁTADTÁK A CSARNOKOT, többé nem kell az utcán edzeni. Érzik a lányok, hogy ez értük van?

– Ez már a mi új OTTHONUNK! Minden nap egyre jobban belakjuk, és ezt nagyon élvezzük. Köszönjük, András!

– Oly sokat, oly sok helyen hallottam már az utánpótlás fontosságáról, s általában ez meg is marad a beszéd szintjén. Lesz ez a csarnok igazi kézi-műhely?

– A gyerekek, a tulajdonosunk, s mi edzők,akarjuk. Csak rajtunk múlik. Így a válasz egyszerű. Igen, lesz.

– A fiatalok évzáró vacsoráján azon gondolkodtam, milyen szép is, hogy van itt félszász fiatal kézis, ők jelentik a jövő LOKI kézilabdáját… Büszkék vagytok rájuk?

– Természetesen. Ők különbek társaiktól. FÓRUM helyett edzésre, drogambulancia helyett hétvégén mérkőzésre járnak.

– Hol dől el, hogy egy gyerekből sportoló - legyen az kézilabda, vagy más sportág- lesz, vagy sem? A szülő fanatizmusánál, vagy az iskolai nevelésnél? Miért nincs nálunk tini-bajnokság?

– Jó válaszokat adsz kérdéseidre, nagyon jól érzed. A szülőkön és a testnevelőkőn múlik elsősorban, majd a példaképükön. Már létezik szivacskézilabda bajnokság.

– Pénz, pénz, pénz. Ezért jönnek kézilabdázni a gyerekek, vagy mert szeretik a sportot? Profik akarnak lenni? Elmondják Neked a céljaikat?

– Az a játékos, aki nem álmodik arról, hogy áll a dobogó tetején és neki játsszák a himnuszt, az nem jön hozzánk. A lányaimnak a legnagyobb örömöt az jelentette, hogy saját névvel ellátott DVSC mezt ölthettek magukra.

{{4}}

A sikert, vagy akár a pénzt, nem egyszerű feldolgozni. Erre fel kell készíteni a játékost, nehogy sokáig tévúton maradjon, elragadja a hév. Ez egy komoly edzői feladat. Céljaikat önmaguk állítják föl, mi csak bíztatni tudjuk őket.

– S még mindig pénz. Én nem mondom, hogy siralmas a helyzet a magyar sportban, azt majd a történelem kimondja. Ám ha nem lenne egy-két ilyen fanatikus, mit Gellén András, finanszírozná valaki szerinted ezt a mi LOKI nevű csapatunkat?

– Maximum az Önkormányzat. Bandi bácsi külön kategória, nem csak anyagiakban, de lelkiekben is nagyon gazdag ember.

– Látsz valamilyen programot, irányítást, ami optimizmusra adna okot, a legfelsőbb szintekről? Van egy irányvonal, egy perspektíva, vagy élünk egyik-napról a másikra, s mindenki csinál valami szerinte jót?

– Nekünk többet kellene beszélgetnünk. Nem sokat vitatkoznánk. Nem érzem a nagy országos programokat.

– Milyen a kezed alatt játszó garnitúra? Vannak kiemelkedő tehetségű játékosok? A jövő válogatottjai kikerülhetnek innét?

– Nagyon vegyesek, vannak kiemelkedő képességűek is. A jövő válogatottjai? Úgy legyen!

– Köszönöm a válaszaidat, s utolsó kérdésként az ez évi céljaidról kérdeznélek. Mivel lennél elégedett?

– Az NBII-t már 100%-os teljesítménnyel megnyertük. Mosollyal fogadjanak játékosaim és az Országos Serdülő Bajnokság döntőjén úgy szerepeljünk, ahogy senki nem várja.

HAJRÁ LOKI!

handball