Bojtor Jolán: "CSAPAT voltunk, igazi"

- Nagyon későn kerültem kapcsolatba a kézilabdával. Érettségi után dolgozni kezdtem a MÁV kertészetében. Ugyanott, ahol Tóth Rozi és Kádárné Ica is tevékenykedett. Amikor odakerültem, ők éppen edzőtáborban voltak, de amikor megérkeztek, rögtön ki­szúrtak maguknak. S elkezdték mondogatni: de jó nagy, magas csaj vagy! Neked jönnöd kéne velünk kézilabdázni! 1980-at írtunk ekkor. Hát így kezdődött.

- Korábban nem sportoltál?

- Semmi különöset. Csak úgy, középiskolás szinten atletizáltam, kosaraztam, meg néha egy kis tájfutásra szálltam be. Ilyen alapokra jöttek aztán az edzések.

- Tehát Rozi döntötte el a sorsodat?

- El ám! S most néha nagyon pipa vagyok rá, mert képes volt másodszor is rábeszélni ugyanerre. Mikor hazajött Kiskunhalasról, elkezdte nekem mondogatni, menjek vele Nádudvarra. Nem akartam kötélnek állni sehogy sem. Öt év után? De csak addig dumált, míg rálettem, mert azért már hiányzott valamilyen mozgás. Először persze úgy volt, hogy csak néhány edzés, és kész, de marasztaltak. Én meg erre is rálettem.

- A vér nem válik vízzé...

- Persze. Nem lehet teljesen elfelejteni azokat a mozgásokat. Na bumm, legfeljebb egy kicsit lassabb, nehézkesebb vagyok. De hát régen sem én voltam a csapat villámembere...

- Tehát annak idején elkezdődött.

- Eleinte jöttek sorba az edzések, majd két esztendőt a Kinizsiben töltöttem el, jó kis csapat volt az is. Fejlődtem, lövöldöztem a gólo­kat az NB II.-ben, s két szezon után hívtak vissza a Lokihoz. 1983-tól kezdve 1991-ig játszottam a klubnál.

- 1983. Ekkor már kezdett összeérni a csapat.

- Igen, jöttek az első komolyabb eredmények a bajnokságban és a hazai kupában. Fantasztikus volt megízlelni a sikereket. Az első MNK-győzelem után indulhattunk az IHF-kupában. S újoncként, mindjárt győzhettünk is volna. Óriási esély volt, de sajnos elszállt Lipcsében, s később sem sikerült nemzetközi kupát nyernünk. Jellemző volt, hogy Debrecenben a lehető legjobb feltételek voltak biztosítva a vendégcsapatoknak a szállodától a vendéglátásig, ám mi ezt rendre ellenkező előjellel kaptuk vissza. Lipcsében verték a szurkolóinkat, Belgrádban pedig ötösével voltunk elszállásolva vaságyas szobákban. Valamiféle itatóvályúszerü alkalmasságnál tudtunk egy kis macskamosdást csinálni. Alumíniumkanalak, pléhtányérok, higiénia semmi.

- Ám szerencsére voltatok azért kellemesebb helyeken is.

- Hát nyugaton nem egészen így működtek a dolgok. Norvégiában például egészen szuper ellátásunk volt. Pedig kivertük a Byasent. Meg lehet nézni, azóta hova fejlődött a skandináv kézi­labda. Ott mászkáltunk Kádárnéval a nagy éjszakában, hatalmas hóban, persze takarodó után. Sört akartunk inni. Az üveg meg is volt, csak éppen nem tudtuk sehogyan sem kinyitni. Végre talál­tunk egy villanypóznát, aminél sikerült. De így sem jutottunk hoz­zá a nedűhöz, mert addigra befagyott a szája a sörösüvegnek...

- És jött 1987, a bajnoki elsőség.

- Egészen felemelő erre visszagondolni tíz év távlatából. Ha ezt az időszakot idézem fel, elsőként mindig az összetartozás érzése jut az eszembe. Nagyon együtt voltunk ekkor. Alig akadt olyan mozzanata az életünknek, amit ne közösen csináltunk volna. Edzések, meccsek, bulik, más gondunk nemigen akadt. Eszméletlen mennyiségű tréninget végeztünk el, de az összetartás minden nehézségen átsegített bennünket. Szerettük egymást. Csapat voltunk a pályán kívül is.

- Annak a csapatnak a magja tulajdonképpen 8-10 évet húzott le együtt.

- Pontosan, s ez az, ami ma már elképzelhetetlen. Hiszen mostanság egy-két éves szerződéséket szokás kötni, aztán mindenki szedi a sátorfáját, és továbbáll. Más világot élünk.

- Hogyan alakult ki, hogy te lettél az állandó "büntetés-végrehajtó"?

- Tulajdonképpen nem tudnám megmondani, miért éppen én lettem erre kijelölve, hiszen szerintem abból a csapatból bárki be tudta volna dobni a büntetőket. Játszottunk gyakran kiesőre hetesdobó-versenyeket, és én ezeken többnyire jól szerepeltem, aztán valahogy rám ragadt ez a feladat. Talán azért, mert nyugodt tudtam maradni. Odamentem, és tudtam: be fogom lőni. Eszembe nem jutott semmiféle nyavalygás, hogy úristen, mi lesz, ha kihagyom. Nem görcsöltem, s ez mindenképpen alkalmassá tett erre a feladatra. Volt, aki azt mondta, azért lövöm jól, mert előtte eldugom a labdát a hátam mögé. Nem volt ez nálam tudatos, kimunkált mozdulat, valahogy így szoktam meg. És tényleg sok hetesgólt dobtam.

- Olyannyira, hogy a "Büntess Joli" elnevezés valósággal eposzi jelzőként illeszkedett hozzád...

- Valóban, de azért jó lett volna többet játszanom. Azonban Ákos csinált egy nagyon gyors, rengeteget futó csapatot, amiben kevesebb szerep jutott a pozíciójátéknak. Emiatt azonban nem sikerült magamból a pályafutásom során a maximumot kihozni. Úgy érzem, bennem maradt sok minden, fejlődhettem volna még. Ebben, minél távolabb kerülünk időben az eseményekhez, annál biztosabb vagyok.

- Aztán még néhány év, és a csapat kezdett átalakulni.

- Törökné Husi nyitotta meg a sort, ő ment el először, majd 1990-ben távozott Tóth Ildi, Nagy Zsuzsával együtt Hollandiába. Utólag persze lehet okos az ember, de talán én is jobban járok, ha kimegyek valahová szerencsét próbálni. Hiszen 1988-ban csaknem úgy alakult, hogy oda, abba a csapatba igazolok, ahová aztán ők ketten kerültek, de a klubnál marasztaltak. Ekkor kezdtek tulajdonképpen valódi szerződéseket kötni, s én végül aláírtam három évre. Talán, ha nem félek a távolságtól, az idegen környezettől, és belevágok, többre jutottam volna. Ha akkor elmegyek, és még ráteszek egy-két lapáttal, gazdagabb lehetett volna a pályafutásom. De másképpen alakult. Miután eltelt a három esztendőm, egyik pillanatról a másikra abbahagytam a játékot. A mai fejemmel gondolkodva tudom: jobban ki kellett volna használni azt a csaknem tíz évet, amíg játszottam. De akkor nem foglalkoztam azzal, mi lesz majd a kézilabda után. Jó volt nekünk, ünnepeltek bennünket, hermetikusan zárt világban éltünk. Pedig akkor kellett volna jobban megalapoznom a későbbi életemet. Például egy nyelv megtanulásával, amire manapság nagy szükség lenne. De akkor még ilyen szempontból is más világot éltünk.

- Miért hagytad abba?

- Úgy éreztem, elég volt. Megcsömörlöttem. Igencsak nehezemre esett már a gyűrődés, az, hogy reggel nyolckor már futkározni kellett. Ráadásul szépen sorban szállingóztak el a társak, én pedig egyre inkább fásultnak éreztem magam. Jó is volt akkor kikerülni abból az egészből. Mihelyt kitudódott, hogy abbahagyom, sorra megkerestek a városi, megyei kiscsapatok, hogy menjek hozzá­juk, de én mindenkinek azt mondtam: gyerekek, hagyjatok engem békén. Jól megvoltam nélküle. Labda sem volt a kezemben évekig, legfeljebb egy kis foci, egy kis lábtengó jelentett némi mozgást. Amíg tavaly Rozi haza nem jött Halasról, és el nem kezdte nekem nyomni a szöveget. Tiltakoztam én akkor is. Dehogy megyek. - Azt akarod, hogy plusz húsz kilóval "hömpölyögjek" a pályán? - kérdeztem Rozit. De vele nem könnyű ellenkezni.

- De csak nem bántad meg?

- Nem hát, pedig eleinte borzalmas volt. Ma viszont már jólesik egy kicsit mozogni...

Gurbán György

Forrás: Királynők piros-fehérben (26-29. oldal)

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com