Bordásné Rácz Mária: "Közös volt a cél"

Ugyan Újfehértón születtem 1952-ben, de hajdú-bihari vagyok, Tégláson laktunk. Édesapám rendőr, körzeti megbízott volt Hajdúhadházon, édesanyám a helyi napközis konyhán dolgozott. Négyen voltunk testvérek, egy fiú és három lány. A középiskolát már Debrecenben végeztem, az Irinyibe jártam.

A kézilabdát hamar megszerettem, előbb a Kinizsi ifibe, később a felnőtt csapatba is bekerültem. Rácz László volt az edzőnk. Pár évet a megyei bajnokságban játszottunk, majd 1972-ben sikerült a feljutás az NB II-be. Hat évig voltunk a Keleti csoport középmezőnyében, de 1978-ban - egy ponton múlt - sajnos kiestünk. Emlékezetesek voltak a drezdai csapat elleni meccseink, az egyik évben mi utaztunk az NDK-ba, a másik évben ők jöttek hozzánk.

Debreceni Kinizsi - Dresden, "enyhe" fizikai fölényben a keletnémetek...

Akkoriban NB II-es volt a Medicor, a Közútépítők és a Kinizsi is, a DVSC pedig az NB I/B-ben próbálta kiharcolni a feljutást. Régi cél volt már Debrecenben egy élvonalbeli csapat, a Loki 1959-ben volt utoljára NB I-es... Végre sikerült koncentrálni az erőket, közös cél lett a feljutás. Halász Ferenc vezetőedző irányításával évről-évre erősítették a csapatot. Kádárné (korábban Közút) visszatért a Vasasból, mi pedig Juhászné Molnár Etával együtt a Kinizsiből igazoltunk át.

Világéletemben irányító voltam, de a Lokiban inkább beállóként és jobbszélsőként számítottak rám. Botkáné Orvos Margit volt támadásban az elsőszámú irányító akkoriban, én főleg védekezésben kaptam sok szerepet. Nagyné Zsike volt a kapus, Halászné Erzsike és Kádárné Ica a két átlövő, de Máthé Zsuzsa is rengeteg gólt dobott jobbkezes jobbszélsőként, a 16 éves Tóth Rózsa pedig beállóban kapott egyre több szerepet.

Az Építők csapata mögött a második helyet szereztük meg az NB I/B-s bajnokságban, így 1979-ben végre sikerült az élvonalba jutás! A Magyar Népköztársasági Kupában bejutottunk a legjobb 8 közé, az 1980-ban először megrendezett vidékbajnokságon pedig negyedikek lettünk. Erősítésre nem nagyon volt keret, csak a Közút kapusa, Teremi Éva igazolt át hozzánk, így kellett helytállni az élvonalban. Szerintem nem vallottunk szégyent, az első három meccset (mindhármat csak egy góllal) megnyertük, végül a nyolcadik helyen végeztünk.

A következő szezonban (1981) megszületett a kisebbik fiam is, és bár a férjem rengeteget segített, két kisgyerekkel mégsem vállaltam tovább az NB I-et. Három vagy négy hónapos volt a kisfiam, amikor már Vilniusba kellett utazni edzőtáborba... Visszamentem tehát "levezetni" a Kinizsibe. Nem bántam meg, jó volt ez így.

Az Irinyi elvégzése után a Debreceni Dohánygyárban dolgoztam, majd a DVSC-s időkben a MÁV-nál kaptam sportállást. Két óra edzés, négy óra munka, két óra edzés, így nézett ki egy nap. 1990-ben visszamentem a Dohánygyárba, onnan is jöttem el nyugdíjba, bérelszámoló voltam.

Férjem, Bordás Sándor a Kinizsi focistája, majd később létesítményvezetője volt, ma már ő is nyugdíjas. Két felnőtt fiunk van, Csaba és Róbert. Három unokával ajándékozott meg az élet, két fiúval és egy lánnyal. Már a legkisebbek is tinédzserek, szerencsére sokszor találkozunk, mert ők is Debrecenben laknak. A családdal és a barátokkal is sok időt töltünk, itthon pedig a kertes ház ad állandó munkát. Szeretek kertészkedni, keresztrejtvényt fejteni. A régi játékostárak közül Puskás Ibolyával és Molnár Etával tartom a kapcsolatot, ők a mai napig jó barátnőim.

Gólhelyzetbe kerülök egy Kinizsi-Spartacus mérkőzésen

Tóth András Balázs

Forrás: sportstatisztika.com

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com