Csak a hajszín változott

Sinkarenko, Shina, shine, azaz ragyogó - nomen est (w)oman. A DVSC-Aquaticum ukrán irányítójának tehetségét hűen jellemezhetik e röpke szójátékok. A Loki klasszisa nemzetközi sikerek után költözött családostól Debrecenbe, hogy vezére legyen a női kézilabdacsapatnak, amely újra a régi szép időket idézi.

- Hogyan lett belőled kézilabdázó?

- A történet nem rövid, de jópofa. Hároméves voltam, amikor édesanyám egy étteremben dolgozott. Ott rohangáltam fel-alá. Egy helybéli kézilabdaedző mondta akkor neki: ez a kislány tehetséges lesz a sportban. Később, hogy mozogjak, tánciskolába járattak a szüleim. De egy hét után a tanárnő látta, hogy úgy mozgok a parketten, mint egy elefánt. Így aztán elmondta anyámnak: jó, jó, mozogjon a gyerek, de, ha lehetséges, ez a tevékenység ne a tánc legyen. Beírattak egy művészeti iskolába is, hogy elfoglaljam magam. Úgy bennem maradt, mintha tegnap lett volna: kesztyűben és kabátban festettünk - még ma is szinte beleborzongok, olyan hideg volt ott. Édesanyám ki is vett onnan sietve. Zenedében szintén megfordultam, de az szóba sem jöhetett, mert enyhén szólva nem volt jó hangom. Aztán megint találkoztunk az edzővel, aki megint kijelentette: hiába próbálkozunk bármivel, nekem a sport lesz a jó, el is visz edzésre. És ottmaradtam. hatéves voltam akkor.

- És milyen jól tetted... Jöttek aztán utóbb a profi karrier állomásai: otthon a Galytchanka Lviv együttesében kezdted, majd az egyik legerősebb ukrán gárda, a Motor Zaporozsija - egy KEK-győzelemmel. 2002-től pedig kezdődött számodra a légiós élet, a világhíres bécsi Hypo-ban öt esztendeig - BL-ezüstéremmel. A 2003-2004-es szezonban a Loki ellen is szerepeltél, amikor a Hypo a magyar bajnokság alapszakaszának résztvevője volt.

- Elég, ha azt mondom erről az időszakról, hogy Gunnar Prokop?

- Tulajdonképpen elég, de azért kifejthetnéd részletesebben...

- Őrületes dolgokat csináltatott velünk. Volt ott minden a felkészülés során: rafting, falmászás, hegyi kerékpározás...majd meghaltam a félelemtől. De jó csapatunk volt, persze.

- Bécsi időszakod alatt, a 2003-2004-es szezonban már pályára léptél egyszer a Hódos Imre-sporcsarnokban, amikor a Hypo csapata egy szezonon át a magyar bajnokság alapszakaszában szerepelt. Maradtak benned erről emlékfoszlányok?

- Megismertem a csarnokot, mikor most nyáron először beléptem ide, de annyi meccset játszottunk akkortájt, hogy konkrétan a két találkozóról nem maradtak meg bennem epizódok.

- Közben az ukrán válogatottból is kihagyhatatlan lettél, ezt többek között a magyar nemzeti csapat is bánta, ugyanis az athéni olimpián egészen a bronzéremig irányítottad a csapatodat - nagy meglepetésre a magyar gárdát is legyőzve. Gondolom, ez volt a csúcs...

- Az olimpia volt a minden, hiszen már az is életem nagy álma volt, hogy ott lehessek. A szívünket-lelkünket tettük ki a pályára amellett, hogy jól is játszottunk. Ez akkor elég volt a bronzéremhez. A magyarok ellen egyébként én kisebb sérülésem miatt viszonylag keveset játszhattam, de így is lőttem gólokat egészen addig, amíg Görbicz Anita meg nem "tréfált" - egy szabálytalanságomat piros lapos kiállítást érően adta el a bíróknak. De persze nem erre emlékezem elsősorban, hanem a sikerünkre.

- Még ugyanebben az évben a debreceni drukkerek újra láthattak játszani, ezúttal a Főnix Csarnokban az Európa-bajnokság csoportmeccsein. Az Eb-ről milyen emlékeket őrzöl?

- Felemásakat, mert végül csak hatodikok lettünk, ráadásul az ötödik helyért vívott meccsen drámai körülmények között, kétszeri hosszabbítás után kaptunk ki a németektől.

- Ezután életet adtál Alexander nevű aranyos kisfiadnak, majd a németországi Trierbe igazoltál. Hogyan ment ott a sorod?

- Nem volt az igazi. Trierben egy félprofi csapatban játszottam és az ott folyó munka túl kevés volt ahhoz, hogy jól tudjak teljesíteni a pályán. Nekem kell annyi edzés, amennyi itt, Debrecenben van.

- Gondolom, nemcsak a munkában, hanem a nézőszámban és a meccsek hangulatában is van különbség?

- Van bizony! A német, de és az osztrák mentalitás is más, mint a magyar. Ők szépen beülnek a nézőtérre és diszkréten eltapsolgatnak maguknak. Itt viszont igencsak forró a hangulat.

- Voltaképpen hogyan vezetett az utad Debrecenbe?

- A németországi évem után majdnem abbahagytam a játékot, mert második gyermeket akarunk a férjemmel. Ám megkerestek a debreceni vezetők. Shina, mi irányítót keresünk és leginkább Téged szeretnénk, mondták. Én megígértem, hogy megbeszélem a dolgot a párommal. Így is történt és nemet mondtam. Ám "Toni" és "Feri bacsi" (Baranyai Antal ügyvezető és Kiss Ferenc technikai vezető) utánam jöttek Ungvárra, ahol a szlovákokkal játszottunk selejtező mérkőzést. Megint tárgyaltunk. Ők elmondták, hogy nincs sok pénzük, de új csapatot építenek és számítanának rám. Kezdtem hajlani a dologra, s egy újabb otthoni megbeszélés után megváltoztattam az elhatározásom.

- Milyen elvárásaid, elképzeléseid voltak az itteni viszonyokról?

- Abból indultam ki, hogy miért ne? A magyar bajnokság erős, jó játékosokkal, a távolság nem nagy hazafelé és biztosan nem lesz itt rosszabb dolgom, mint korábban másutt volt.

- És így lett?

- Nagyon is, minden várakozásomat felülmúlóan. Szívből kívánom minden csapattársamnak, hogy érezze magát annyira jól, mint én itt és most.

- Van olyan csapattársad, aki különösen közel áll hozzád?

- Igen, Zia (Szrnka Hortenzia), mert ő jól beszél németül és nagyon sokat segít nekem. De ezt a megkülönböztetést csak viccből mondtam, tényleg mindenki kedvelhető. Jó csapat vagyunk.

- Amikor megérkeztél, első dolgaid között volt megérdeklődni: szabad-e a négyes számú mez. Van ennek valami oka?

- Csupán annyi, hogy a négyes szám eddig gyakran szerencsét hozott számomra. Annyira nem vagyok rigolyás, ha foglalt lett volna, beletörődöm, de azért örültem, hogy megkaptam.

- Szintén kabalából változtattál már Debrecenben hajszínt?

- Nem, dehogy. Nyolc évig voltam szőke, és a festés bizony megártott a hajamnak, ezért kellett abbahagyni, szünetet tartani. Minden edzés, mérkőzés után hajat kell mosni, ez is a hajfestés ellen szólt. De a férjem azt mondta, így is szeret engem.

- Volt-e már ilyen fiatal edződ pályafutásod alatt, mint itt Bakó Botond?

- Korántsem. De az hamar kiderült a számomra, hogy Boti nagyon ért a kézilabdához és emberként is kiváló. Nem titok, harmincéves vagyok, sok mindent láttam már, meg tudom állapítani, ki mennyit ér. Azt hiszem, ő szép jövő előtt áll.

- És hogyan állsz a magyar nyelvvel?

- Egyelőre nincs sok időm erre, de igyekszem. A lakásunk falára magyar szavak vannak kiaggatva, így gyakorolgatok, a tévé csak magyarul szól - az is segítség. Szeretnék jól beszélni, már csak azért is, mert vallom: nekem az életben minden nehéz dolgot ki kell próbálni.

- Biztosíthatlak: magyarul beszélni tényleg nehéz. Én mindenesetre kívánom Neked: játssz nálunk annyi évig, amennyi miatt érdemes megtanulni a nyelvünket.

- Úgy legyen...

GGY

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com