Egy lépésre a kupától

Vasárnap a női kézilabda KEK-döntő második mérkőzésén Rosztovban kétségkívül a jobbik együttes győzött és hódította el a díszes trófeát. A kupaküzdelemben elért elsőségét nemcsak annak köszönheti, hogy egy hatalmas ország több mint egymillió lakosú városának csapata. Olyan játékosokkal rendelkezik, akiket a világon bárhol szívesen látnának az edzők.

Így utólag meg lehet kockáztatni, a DVSC már akkor elveszítette a kupát, amikor a sors összehozta a szovjet gárdával. Érezni lehetett ezt már Debrecenben is, de Rosztovban aztán nyilvánvalóvá vált. A hazai mérkőzésre ugyan még nyerő taktikát tudott kidolgozni Komáromi Ákos, viszont a Don-parti városban a Rosztszelmas edzőjének, Alekszandr Panovnak az elképzelései valósultak meg. Ott már nem volt elég Kircsik őrzése, a kemény védekezés és az egyátlövős játék. A fantasztikusan kezdő Kudrjavceva egyszerűen elzárta Szunyogh előtt a Kircsikhez vezető utat, az apró termetű, betörésekkel kísérletező debreceniek rendre a súly- és magassági fölényben lévő szovjet játékosok alkotta fallal találták magukat szemben. Ha pedig mégis áttörték magukat rajta, akkorát kaptak, hogy a hevenyészve összeállított pozdorjapadló adta a másikat. Ráadásul ekkor még a francia bírók sem keltek védelmükre. Teljes tanácstalanság uralkodott el a csapaton. A növekvő pofon- és góláradatban csak Szilágyi Kati játéka vált görcsmentessé. Legjobb napjaira emlékeztető megoldásai után még a vérmes rosztovi nézők is elengedtek egy-egy: "malagyec" jelzőt, ami ezen a napon rajta kívül csak a hazai játékosoknak járt ki. Nem csoda hát, hogy a kupaátadást követően a debreceni jobbszélső vette át Kircsikkel egyetemben a legjobb játékosnak és a legtöbb gólt lövőnek járó különdíjakat. A két kapus, Guba és Tóth Ildi is jutalmat kapott teljesítményéért.

Pityergő, magukba roskadtan ülő debreceni lányok figyelték a rosztoviak örömtáncát. Bánatukat nem enyhítette az autogramért sűrűn hozzájuk forduló örömittas szurkolók elismerő mosolya vagy vigasztaló vállveregetése sem. Szertefoszlott egy titkon dédelgetett álom. Pedig érezték ők - a mérkőzés előtt az arcukon is tükröződött -, kevés a remény. Jobb, erősebb és szerencsésebb az ellenfél. Mert azt sem lehet kihagyni az értékelésből: mi lett volna, ha a DVSC kezd idegenben? Tudom, nem sok értelme van már utólag a "ha"-k emlegetésének, de talán okulásképpen...

Szóval... ha nem három fronton kellett volna helytállni a csapatnak... ha a csapatkialakítás kicsit körültekintőbben történt volna... ha még ennél is több idő marad a felkészülésre... ha pihentebben érkeztek volna meg a játékosok... ha a döntőre legalább hárman hozták volna a formájukat... ha jobbak sportdiplomáciai kapcsolataink és a játékvezetők nem mindig az ellenféllel kezdték volna az előnyadást... és még sorolhatnánk. Ezzel együtt sem sok esélye lehetett volna a DVSC-nek. Ez a gárda közel a maximumot hozta ki magából a kupasorozat alatt. Fölényes biztonsággal okította ki a jónevű Radnicskit, esélyt sem adott a Partizanskénak, vagy a Iasinak és legyőzte az addig veretlen Rosztszelmast. Pechére, akadt egy nála még jobb csapat. S, ha annak klasszisát vesszük alapul, a DVSC-nek nincs miért szégyenkeznie. Nyugodtan leírhatjuk - úgy tűnik nemzetközi mérkőzés után utoljára így együtt - a játékosok nevét a tudósításokban jóknak kijáró nagybetűkkel. Szép volt: ILDI - KATI, ROZI, HAJNI, ZSUZSA, ERIKA, ANNA, ERA, ÉVA, ICA, MAJA, MÁRTI, JOLI, de megérdemli KOMÁROMI ÁKOS is.

Égerházi Péter

Forrás: Hajdú-bihari Napló

A mérkőzés adatlapja: sportstatisztika.com