Félmillió, Erikáért?!

Az átigazolási időszak idestova három hónapja lezárult, s a huzavona még mindig tart. A Győri Richards a jelek szerint semmilyen kompromisszumra nem hajlandó. Közben azért - eleget téve a formaságoknak - annak látszatát kellette, hogy ha tárgyalnak, előbb-utóbb valahogy majd csak megegyeznek. Amikor a Debrecent MVSC - a mindössze 19 éves kézilabdázóért - 200 ezer forintot ígért, még kért rá, aztán ez sem volt elég, később félmilliónál megálltak. (Ez már, mint "feketepénz" is hatalmas összeg! Egyébként a DMVSC által hivatalosan kifizethető nevelési költség mindössze harmincezer forint lehet. Azt most ne vitassuk, hogy az utóbbi összegért egy ilyen tudású játékost nem érdemes elengedni.) Ennél az összegnél biztonságban érezte magát a győri klub, jól tudta, nincs olyan egyesület, amely Csapóért ennyi pénzt kifizet. Irreálisnak is tartották a debreceniek, ezért 450 ezerre módosult az igény. De ahhoz még mindig magas volt, hogy megegyezzenek, és amint az kiderült, a Richardsnak amúgy sem állt szándékában közös nevezőt találni. Időközben a Rába-partiak ügyvezető elnöke, Hadarics Sándor be is vallotta ezt.

Ezért közadakozásból hiába is gyűjtötték volna össze a debreceniek a hiányzó 250 ezret, nem mentek volna vele semmire. Pedig a csapatukért mindenre elszánt hajdúsági szurkolók közül huszan levélben ígérték meg Dévai Lászlónak, a klub elnökének, ha csak ez kell, ám legyen, ők kiegészítik a meglévő 200 ezret! Bármennyire is jólesett a gesztus az egyesületnek, nem kívánt élni a lehetőséggel, mert a kifizetésével végeláthatatlan lavinát indított volna el, ami a magyar kézilabdasport tisztaságát veszélyeztetné.

De hogyan is juthatott el az ügy idáig, amikor minden az átigazolási szabályoknak megfelelően történt? Talán a szövetségnek kellett volna előbb közbeavatkoznia. Azt ugyanis jó előre sejteni lehetett, hogy a két fél nem fog egymással dűlőre jutni. Nem beszélve arról, hogy részben a szövetség is ludas a dologban, hiszen a válogatottaknak kikötötte: a világbajnokság végéig senki ne foglalkozzon átigazolással! Csakhogy ha valaki hallgatott az utasításra, akkor a másfél hónapból mindössze fél napja (!) maradt volna erre. Csapó Erikával például kényszerűségből és titokban 1986. december 3-án, a hollandiai VB-re indulás napján a Ferihegyi repülőtéren íratták alá az átigazolási lapot, de ezt a DMVSC csak december 15-én - az átigazolási időszak utolsó napján - juttathatta el a Győri Richardshoz. Nehogy újabb kihágást kövessen el. Az időpontot mégis meglehetősein későinek találták a győriek, s a vita tulajdoniképpen ezen kezdődött.

Érthető a Rába-partiak álláspontja is, hogy ragaszkodnak legjobb játékosukhoz. De be kell látniuk: Erika szabad akaratából döntött. Jobb csapatban és előnyösebb feltételek mellett szeretne sportolni. Ha ugyanezt Győrött is biztosítják a számára, aligha foglalkozott volna a távozás gondolatával. Megkörnyékeztek debreceni játékosokat is - Szilágyi Katalint, Nagy Zsuzsát, Tóth Rózsát -, ám ők mégsem mozdultak, mert nekik nem tudtak annyit ígérni, amennyiért elhagynák a DMVSC-t. Csapó Erikánál más volt a helyzet, ő csábítóbb ajánlatot kapott. S ezért haragudni sem lehet rá, mert tegye a kezét a szívére az, aki mondjuk a győri gyárban fiatalon nagyobb pénzért, nagyobb lehetőségekért - figyelembe véve a jelenlegi gazdasági helyzetet - nem cserélt volna munkahelyet...

Ez csak a dolgok egyik része. A másik? A győri játékos nemrég házasságot kötött, kézilabdázó férjet választott, aki - Debrecenhez kötődik. S a klubcserében szerepet játszott az is, hogy Erika az ősztől Debrecenben szeretne főiskolára járni.

Mindezek ellenére az MKSZ a napokban esedékes intézőbizottsági ülésen dönthet úgy is, hogy Erika egy időre kénytelen lesz leállni. Mivel válogatott kerettag, nála ez az idő két esztendő is lehet. De kinek jó az, ha ő nem szerepelhet? A Richardsnak nem, mert ez már nem boldogítja. A legkevésbé a DMVSC örül neki, hiszen a jövőben ugyanolyan játékosgondokkal fog küzdeni, pedig az európai kupákban a következő esztendőkben megint képviseli a magyar színeket. S a válogatott szekere sem megy olyan jól, hogy bárkiről is lemondhasson, különösen a B-VB előtt.

Egyébként a szövetségnek az a jelenlegi álláspontja, hogy ilyen ügyekben nincs részrehajlás. Amennyiben a két érdekelt fél nem tud megegyezni, igenis várjon a játékos. Mert félő, ha mindenki a meglévő vagy leendő klasszisokra pályázik, elhal a hátország. Ebben is van igazság, de csak részigazság, azért nem szabadna ezt az elvet olyan mereven alkalmazni, mint ahogyan a szövetség teszi.

A DMVSC nem tartozik a játékosrablók közé. Utoljára öt évvel ezelőtt érkezett hozzá NB I-es kézilabdázó. Nem az oldalági - ahogy ezt a szakemberek nevezik - igazolásoknak köszönheti, hogy a nemzetközi porondon is ismertté vált. A saját nevelésű játékosokra építve jutott el tavaly egészen az IHF Kupa-döntőig. Véleményünk szerint ilyen kritikus esetekben nem egy-egy klub, hanem az egész sportág érdekeit kell szem előtt tartani. Márpedig, ha az ember ezt teszi, akkor mindenképpen a tavalyi bronzérmes debreceniek felé billen a mérleg. S legyünk őszinték, mindnyájunknak jobb, ha legalább egy vagy két jó csapat van Magyarországon, amelyek esetenként komolyabb erőkifejtésre is késztetik egymást, nem pedig tizennégy olyan NB I-es résztvevő, amely külföldi mércéket figyelembe véve napról napra szerényebb képességű, ezért ütőképes válogatottat sem lehet összehozni. Emlékezzünk csak arra, mikor volt utoljára jó a magyar női kézilabda-válogatott? Amikor majdnem megegyezett a többszörös bajnok Vasassal. Ezért kár is egymásnak ellentmondó nyilatkozatot tenni.

Ezzel nem használunk, hanem csak ártunk az ügynek, meg a sportágnak is. Jó lenne már egy kicsit jobban kitekintve gondolkodni, nem pedig a szemellenzők mögé bújni!

Soproni Horváth Lajos

Forrás: Népsport

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com