Gaál "Benny" Adrienn: Szalkától Vásárhelyig

- Mikor lett Adriból Benny?

- Nyolcadikos lehettem, a serdülőválogatottal voltunk edzőtáborban a nyáron, amikor úgy lebarnultam, hogy a többiek "Bennszülött"-nek neveztek el. Aztán valahogy rajtam ragadt, ennek a rövidebb formája lett a Benny.

- Hogyan kerültél a serdülőválogatottba?

- Mátészalkán játszottam, akkor még átlövőként, mert a koromhoz képest elég magas voltam. Hetente egyszer bejártam Debrecenbe is edzeni, Komáromi Ákoshoz és Éva nénihez, a 3 évvel idősebbek (1978-asok) közé. Például Kereki Edina játszott abban a csapatban, rengeteget tanultam tőlük. Aztán egyszer egy teljes hétvégére el kellett volna jönnöm otthonról, egy Hunyadi-kupára, ahol a válogatott megfigyelői is ott voltak, de a szüleim nem engedtek el. Meg is voltam lepődve rendesen, amikor nem sokkal később mégis kaptam egy hivatalos levelet az MKSZ-től. A válogatott behívója volt benne, Csenki Zsuzsától!

- A Mátészalka NB II-es volt?

- Igen. A labdát mindig is szerettem, a grundon sokat fociztam a fiúkkal, aztán 9 éves koromban találkoztam a kézilabdával. Addig elég távol állt tőlem az élsport, de abban a pillanatban megváltozott a helyzet. Szerelem volt első látásra! Hamar bekerültem a csapatba, az utánpótlásban már rendszeresen játszottam, városi és megyei bajnokságokban, majd aztán szép lassan a felnőttben is. Fekete Miklós volt az edző. De a nevelőedzőm, aki "felfedezett", Jeneyné Szabó Erzsébet volt. A kézi mellett egyébként atletizáltam is: például kislabdadobásban országos hetedik helyezett voltam. A szüleim mindenben sokat segítettek, támogattak. Anyukám sajnos komoly beteg volt akkoriban, de apukám mindig mondta, hogy sportoljak.

- Ha már Debrecenbe is bejártál egy-egy edzésre, akkor gondolom, egyenes utad volt az Irinyibe...

- Igen, ahogy a sportkollégiumba is. Három kazincbarcikai lánnyal voltam egy szobában. Emlékezetesen szép időszak volt, mátészalkai kislányként bekerülve a nagyvárosba, a nyüzsgésbe! Egyébként keresztanyám debreceni volt, már korábban is sokat jártunk hozzá gyerekkoromban.

- Tehát pozitív emlékeid vannak a városról?

- Hogyne, maximálisan! Nagy-nagy szeretettel emlékszem például Jeddi Manyira. Amikor még percekkel az edzés kezdete után is öltöztem (a térdgép, meg mindenféle "védelmi" eszközök miatt), akkor kikiabált nekem, hogy "Hány éves vagy, Batman? Negyven vagy hetven?" Vagy beugrik az az emlék, hogy ott szorongok a Hódos sarkában az EHF-kupadöntőn, és áhítattal szurkolok a legnagyobb példaképemnek, Csapó Erikának... Akkor még átlövő voltam, az ő játéka volt az etalon számomra. Aztán szép lassan átkerültem beállóba, abban az időszakban Tóth Rózsa segített nekem rengeteget. Mindig mondta, hogy legyek mozgékonyabb. Egy szezont a DVSC-ben játszott Elekes Csilla, őt is szájtátva néztem, mindent tudott erről a sportágról. De magáról a csapatról is szép emlékeim vannak, a Bíró Imi-féle negyedik hely, a Medgyessy Sándorral elért Magyar Kupa döntő.

- Negatívum?

- Szerencsére az nem sok, talán csak a sérülések. Az utánpótlásban is rengeteget játszottam, mellette kettős igazolással NB I-ben a Lokiban és NB I/B-ben Hajdúnánáson. Közben Magyar Kupa, nemzetközi kupa, volt olyan, hogy 6 sorozatban játszottam egyszerre. Keresztszalag-szakadásom volt már 18 évesen, aztán egyszer egy edzésen Tóth Marikával párban medicinlabdáztunk, összeakadtunk. Eltört a kézközépcsontom, azóta is két csavar van benne.

- Közben végig játszottál az utánpótlás válogatottakban?

- Sőt, szinte az elejétől a végéig csapatkapitányként! A junior Európa-bajnokság nagyon nem sikerült, pár apróságon múlt a csoportban, hogy az 5-8. helyért kellett játszanunk és nem jutottunk az elődöntőbe. Kicsit össze is estünk ettől és csak a nyolcadik helyen végeztünk, ami nem jelentett kijutást a vb-re. Nagy csalódás volt. Szerencsére a világbajnokság épp Magyarországon volt, így rendezőként indulhattunk. Ha már lehetőséget kaptunk, akkor meg is mutattuk, mit tudunk: ezüstérmesek lettünk!

- Az Irinyi után hol tanultál tovább?

- Anyukám tanárnő volt, ő ragaszkodott hozzá, hogy ne csak a kézilabdára tegyem fel az életem, legyen mögötte egy diploma is. Mivel legjobban a sport érdekelt, Egerbe jelentkeztem tanárképzőre, testnevelő tanárnak. Aztán amikor a 180 centimmel kézenállásból kellett leugrani a gerendáról, meg ilyenek, beláttam, hogy nem való minden sportág nekem, elég lesz a kézilabdára koncentrálnom. Átjelentkeztem és a Testnevelési Főiskolán végeztem el a szakedzőit. Aztán a diplomát jó ideig nem is használtam, de ott volt a "tarsolyban".

- Debrecen után egyenesen Hódmezővásárhely?

- Négy beállónk volt: Nyilas Tündi, Madai Petra, Sütő Mariann és én. Lehet, hogy tévesen, de akkor ebből azt szűrtem le, hogy csak negyedik számú vagyok, így a több játéklehetőség miatt igazoltam Vásárhelyre. Ott nem csak a védekezésben kaptam szerepet, egyre inkább támadásban is. Az A-terv az volt, hogy játszom 1-2 évet, felszedek egy kis meccsrutint, aztán visszamegyek a Lokiba. De valahogy szép lassan áttértem a B-tervre, teltek az évek és én minden alkalommal maradtam. Itt is megválasztottak csapatkapitánynak, fiatalos, jó hangulatú volt a gárda, rendszeresen jártunk "bandázni" a Tiszára. Mindig tömve volt a csarnok, szerették a kézilabdát. Utoljára a nyolcvanas évek elején volt itt NB I-es csapat, már ki voltak éhezve az élvonalra. A város nem túl nagy, sokkal inkább hasonlít Mátészalkára, mint Debrecenre, szinte azonnal otthon éreztem magam.

- Ez a csapatkapitányság valahogy végigkísérte a pályafutásodat. Vezető típus vagy?

- Nem tudom, már egész fiatalon is volt bennem valami "tyúkanyóság", hármas védőként a támadások kereszttüzében állva, adta magát, hogy egy kicsit vezénylem, motiválom a többieket. Tudok kemény, kiabálós lenni, ha kell, de ugyanakkor a buliban is benne vagyok, ha arról van szó. Volt, hogy egy edzőtáborban hajnali kettőkor még Besenyő-családot utánoztam a többieknek...

- Közben megérkezett a válogatott behívó is, 2005-ben hat alkalommal szerepeltél a nemzeti csapatban. Miért nem lett több?

- Igen, van egy kis hiányérzetem, jó lett volna, ha többször szóhoz jutok. Valószínűleg voltak nálam jobbak, ennyi az egész. De így is csodálatos élmény volt, hálás vagyok érte. Azt a 6 meccset öt győzelemmel és egy döntetlennel lehoztuk, tehát csak pozitív emlékeim vannak.

- A vásárhelyi évekbe beékelődött egy kis kitérő, a Vasas...

- Már ellenfélként is éreztem olyasmit Angyalföldön, hogy nekem itt valami dolgom lesz... Valahogy szimpatikusnak tűntek. Persze, korábban BEK-győztesek voltak, sokszoros magyar bajnokok, patinás klub. Ráadásul Mocsai Lajos volt az edző az első évben (a másodikban pedig Papp György). Ott játszott egyik példaképem, Kántor Anikó. Akkor kezdték megmutatni az oroszlánkörmeiket a fiatalok, Tomori Zsuzsi vagy Triffa Ági. Magamnak akartam bizonyítani, hogy ott is megállom a helyem.

- Mi hozott vissza Vásárhelyre?

- A párom itt maradt, tehát távkapcsolatban kellett élnünk, nehéz volt az a két év az állandó ingázással. Visszajöttem, még két szezont lehúztam az NB I-ben, de lényegében akkor megszűnt a vásárhelyi kézilabda. Pedig nem estünk ki a pályán, de anyagilag nem bírta a klub az első osztályt. Borzasztóan sajnáltam, de ugyanakkor ez szinte "kapóra jött" nekem, nyugodtan következhetett az esküvő, a családalapítás. 2012-ben megszületett a kisfiunk, Máté. Akkor már csak NB I/B-ben játszottam, itt a közelben, Szeged-Dorozsmán. Még két évem volt itthon, Vásárhelyen, NB II-ben, de akkor (33 évesen) végleg letettem a lantot. Addig bírta a szervezetem, főleg a gerincem.

- De volt a "tarsolyban" egy szakedzői diplomád, hála anyukád előrelátásának...

- Igen, ezúttal is köszönöm neki! Az utolsó két évemben, az NB II-ben már játékosedzőként szerepeltem, használtam a tanultakat. Aztán a visszavonulásom után vezetőedző lettem, 2016-ban meg is nyertük az NB II-t, feljutottunk, sőt, a megyében "az Év Csapata" lettünk! Utána még Szegeden voltam edző vagy másfél évig, érdekesség, hogy pont Csapesz (Csapó Erika) helyét vettem át. De már Szeged is túl messze volt nekem, egy-egy esti edzés után csak éjszaka fél 11-re értem haza... Hiányoztam a családomnak, ami engem is megviselt lelkileg. Amikor láttam, hogy ez az egészségem rovására megy, abbahagytam az edzőséget is, végleg elszakadtam a hivatásszerű kézilabdázástól.

- Ha nem maradtál a sportágban, akkor hol dolgoztál?

- Onnan kezdem a történetet, ahogy Vásárhelyre igazoltam, volt egy helyi vállalkozó, aki szponzorálta a csapatot. Autósiskolája volt. Nos, az egyik hónapban én lettem a "szponzorált", elmehettem jogsit szerezni. A KRESZ-tanfolyamon azonnal feltűnt, hogy nagyon jóképű az oktató... Kiderült, hogy ő a vállalkozó fia, az egész autósiskola egy családi vállalkozás. Szép lassan egyre többet találkoztunk, már nem csak a tanfolyamon, így alakult ki a Nagy Szerelem 2003 magasságában. Ő is élsportoló volt, gördeszkázott. De egészen komolyan csinálta, igazolt, szponzorált versenyző volt! Nos, ahogy megszűnt a csapat 2010 körül, próbált mindenki valahogy boldogulni. A fiatalabbak persze csapatot kerestek és eligazoltak, de én már maradtam, és "rendes" állást kerestem magamnak. A helyi középsuliban lettem iskolatitkár, pont ott, ahonnan anyósom épp nyugdíjba ment. Körülbelül két évig csináltam, egészen Máté születéséig. Azóta apósom is elérte a nyugdíjkorhatárt, szeretett volna már több szabadidőt, például nyugodtan elmenni horgászni, így átadta az adminisztratív dolgokat nekem. Jelenleg is az autósiskolában dolgozom tehát, intézem a tanfolyamokat, a vizsgákat, figyelek a könyvelésre és minden egyébre.

- Tehát összefonódik a munka és a család?

- Igen, ezt szándékosan így terveztük, szerveztük, hogy minél több időt töltsünk együtt. Továbbra is egy kis családi vállalkozás vagyunk, nem a legnagyobbak a városban, de próbálunk fennmaradni. Rengeteg ügyféllel, tanulóval találkozom, segítek nekik mindenben, drukkolok nekik a vizsgákhoz, szeretem a munkám!

- A nagyfiú élsportoló lesz vagy KRESZ-oktató?

- Nem tudom még, az előbbinek van talán nagyobb esélye. Én is 180 centi vagyok, az apja még magasabb. Most 9 éves, imádja a vizet, tehát úszással kezdtünk. Az jól megadta az alapokat, kialakult a mozgáskultúrája. Nem neveljük az élsportra, de az biztos jó, ha mozog valamit. Kiderült, hogy labdaérzéke is van, jelenleg vízilabdázni jár. Itt helyben most nincs NB I-es csapat, de a közelben van Szeged vagy Szentes, nem esélytelen a dolog. Egyébként jó tanuló is, tehát bármi lehet még belőle!

Az első cikkek egyike - Új Kelet, 1995. szeptember 14.

Benny (3-as mezben), mint a korosztályos válogatott csapatkapitánya

Tóth András Balázs

Forrás: sportstatisztika.com

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com