Gábor Adrienne: Dolce vita

Pakson születtem, de Magyarkeszin nőttem fel. Későn kezdtem a "szakmát", általánosban még szóba sem került a kézilabda. Atlétizáltam, mezei futásban, távol- és magasugrásban is indultam versenyeken. Magas voltam és vékony, az alkatom alapján szúrt ki Tóth István, "a Mester" egy gimnáziumi válogatón Tamásiban. Ha ő nincs, sohasem lettem volna kézilabdázó. Elhatározta, hogy híres átlövőt farag belőlem. Az emlékkönyvembe be is ragasztott egy fényképet Sterbinszky Amáliáról, mellé pedig rajzolt egy üres keretet, hogy nemsokára oda kerül majd Gábor Adrienne, a híres kézilabdázó fényképe is!

Én persze azt se tudtam, mi fán terem az a kézilabda. Eljött a nyár, én meg örültem, hogy végre itt a vakáció, lehet délig aludni! Aztán egyik nap anyukám vert fel a legszebb álmomból, hogy azonnal menjek, mert kezdődik az edzés! Milyen edzés? Hát a kézilabda, a Mester itt áll az ajtóban, eljött érted személyesen! Így kellett megtudnom, hogy az alapozás a nyár közepén kezdődik... A Tamási MEDOSZ SE csapatába kerültem, előbb az ifibe, aztán a felnőttbe is, megyei bajnokságban játszottunk. A Mester után Szabó Bakos Béla volt az edzőm, majd az utolsó évben Pécsi Gábor.

A középiskola után a Testnevelési Főiskolára jelentkeztem. Sajnos, Mocsai Lajos épp kiment Németországba, így közvetlenül együtt nem dolgozhattunk, de már akkor figyelemmel kísérte a pályafutásomat, sőt, ma is tartjuk a kapcsolatot. A TF-en szakedzői végzettséggel diplomáztam.

A TFSE-ben Deli Rita, a Bp. Spartacusban Kántor Anikó, Erdős Éva, Farkas Andrea voltak a csapattársaim, többek között. Onnan Lengyel Gábor hívott a Magyar Kábel csapatába. Első NB I-es meccsemet már a BHG SE együttesében játszottam, ott három évig szerepeltem (Szopóczy Brigittával, Feketéné Kovács Évával). Házi gólkirálynő lettem, de a csapat végül kiesett az élvonalból. Itt Adorján Jánost említsük meg, őt nagyon szerettem, szuper edző volt!

A Vasas következett, azonban valahogy nem illettem bele Zsiga Gyula elképzeléseibe. Pedig edzettem rendesen, atléta múltam miatt még futni is szerettem, mégsem kerültem a csapatba. Közben Szekszárdon három jó idegenlégiós is volt, de a szabályok szerint egyszerre csak kettő játszhatott. A megoldás az lett, hogy szezon közben cseréltem Renata Jancsarovával, ő a Vasasba, én pedig Szekszárdra kerültem, kölcsönbe, Horváth Ferenc (HORFER Serleg Kft.) kezdeményezésére.

Tehát újra Tolna megye, hazatértem, mindenki úgy fogadott, mint egy világsztárt. Hajnal Józsi bácsi volt az edző. Az első meccsemen (a Békéscsaba ellen) teltház, transzparensek, virágcsokrok vártak. Erre egész meccsen egyetlen egyszer se tudtam betalálni, 11-szer találtam el a kapufát. Tizenegyszer! Lehet, hogy összesen nem lőttem annyit, mint azon az egy mérkőzésen. Persze, hogy még jobban fájjon, egy góllal ki is kaptunk. Később azért javult egy kicsit a lövőszázalékom, volt olyan meccs, hogy a 15 gólunkból 12-t én lőttem. Nem is volt teljes a szezonom, mégis 106 gólig jutottam, sorban álltak értem a kérők.

Az ajánlatok közül egyetlen egyet azonnal kizártam: Kisvárda túl messze van, oda biztos nem megyek. Azonban az ottani polgármester, a szakosztály "mentora" (Oláh Albert, mindenkinek csak egyszerűen "a Polgi") felhívott telefonon, meghív ebédre, küld értem autót, csak egy esélyt adjak nekik is! Szívügye volt a kisvárdai kézilabda. Jött a piros BMW értem, éppen csak vörös szőnyeg nem volt, úgy fogadtak. Majd elém tett egy olyan ajánlatot, amit nem lehetett visszautasítani. Nem is bántam meg, nagyon szerettek és én is imádtam ott játszani. 140 góllal lettem házi gólkirálynő, az NB-I. összesített góllövőlistáján is csak hatan előztek meg, olyan nevek, mint Mátéfi Eszter vagy éppen Bojana Radulovics. Legjobb kisvárdai edzőm Rácz Sándor volt, vele mai napig megmaradt a jó kapcsolatom.

Néhány DVSC-statisztika. Talán több időt kellett volna ott töltenem!

Debrecenben mindig is szerettem játszani, a Hódosnak verhetetlen feelingje volt már akkoriban is. Marasztaltak Kisvárdán is, de ugyanakkor a kétszeres EHF-kupagyőztesnél játszani is nagyon csábító lehetőség volt. Amikor megkeresett Komáromi Ákos, azonnal igent mondtam. Negyedikek lettünk, Virincsik és Bodencsuk előtt házi gólkirálynő lettem, 141 góllal. A második évben azonban már megjelentek a fellegek. Egyre nehezebb lett az anyagi helyzet, leapadtak a szponzori pénzek (ez volt az utolsó DVSC-Symphonia év, utána kezdődött a DVSC-Valdor korszak). Köstner Vilmos mindenkinek megmondta, aki kap valami jó ajánlatot, menjen nyugodtan, itt ígérni semmi biztosat nem tud a vezetőség. Ez, mondjuk, elég rendes volt tőlük, nem? Vilivel a mai napig jó kapcsolatot ápolok.

Ismét Lengyel Gábor hozta a megoldást, aki már a Magyar Kábelben edzőm volt (egyébként most is itt lakik 3 utcára tőlünk, mindig is támogatott mindenben, mintha a lánya lennék). Elmondta, hogy az egyik barátja jobbátlövőt keres egy olasz csapatba. Én ugyan jobbkezes vagyok, de biztos meg tudom oldani. Decemberben lenne a próbajáték, januártól már kezdhetek is. A csapatom a Dossobuono Verona lett, akik végre már bajnokságot akartak nyerni, ehhez kerestek gólerős átlövőt. Végül nem csak olasz bajnokok lettünk, hanem még a strandkézilabda-bajnokságot is megnyertük! Itthon még abszolút nem ismerték ezt a sportágat, ott viszont nagyon népszerű volt. Azt a tapasztalatot, tudást haza lehetett volna "importálni", ha a mai eszemmel visszagondolok. Itthon is népszerűsíteni, meghonosítani.

Sajnos, akkor nem jutott eszembe, hogy a strandkézilabdával komolyabban foglalkozzak...

A napi 2 edzésből viszont szép lassan heti 3 lett, az is valamikor este, mert a csapat nagy része amatőr volt, csak munka után jött játszani. Kértem a vezetőséget, szerezzenek valami munkát nekem, mert egész nap unatkozom. A Pidigi volt a legnagyobb szponzorunk (egyébként ruházati alapanyagokat gyártanak), ott kaptam munkát. Csodálatos munkatársaim voltak, sokakkal a mai napig tartom a kapcsolatot. Segítettek mindenben, könnyen be tudtam illeszkedni, ráadásul közben az olasz nyelvet is jól megtanultam.

Egyik nap megkeresett az egyik helyi sportvezető, hogy elment az oktató a helyi idősek rehabilitációs gimnasztikai csoportjából, nem tudnám-e átvenni a helyét? Így lett délutánra is programom. Reggelente dolgoztam a Pidiginél, mondjuk 6-tól 12-ig, délután ez a gimnasztika, este pedig az edzés. Már nem panaszkodtam többet, hogy unatkozom! Egyébként az 5 fős csoportlétszámot egy hónap alatt felhúztam 34-re, nagyon szerettem csinálni.

Azt tudtam, hogy ha hazatérünk, elég lesz a kézilabdából. Testvéremmel alapítottunk egy kereskedelmi reklámirodát Budapesten, négy évig dolgoztunk együtt, és közben 2001-ben a network marketinggel is megismerkedtem, és mai napig ebből is élek.

2005-ben megszületett a nagylányom (Alexandra), majd 2007-ben a nagyfiam (Alex). Lányom versenyszerűen úszik, jövőre érettségizik majd, amerikai egyetemre készül. Fiam kosarazik, ő az NBA felé kacsintgat. Most az a nagy álmunk, hogy együtt mind kimegyünk Amerikába és ott is szerencsét próbálunk!

A 183 centimmel már nem én vagyok a legmagasabb a családban...

Tóth András Balázs

Forrás: sportstatisztika.com

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com