Halászné Huszár Erzsébet

- Hogyan kezdődött a pályafutása?

- Balmazújvárosban születtem. Gyerekként alig lehetett leimádkozni a sportpályákról, szinte mindent kipróbáltam. Röplabdáztam az iskolai csapatban és komolyan atletizáltam is. Minden dobószám jól ment, például súlylökésben úttörő-olimpiai bajnok is voltam! Erre a versenyre, Csillebércre például a futó Kiss Évával mentünk együtt, azt hitték, hogy testvérek vagyunk, annyira hasonlítottunk egymásra. Később ő lett a híres "Éva néni", azaz Komáromi Ákosné. Egyébként Ákos is ott tanított Újvárosban.

- Miért a kézilabda lett a "nyerő"?

- Szívem szerint csináltam volna mindet egyszerre, de persze azt nem lehetett. Így is már furcsa szemmel néztek rám az iskolában, hogy mindig edzésen vagy versenyen vagyok. Döntenem kellett, és rájöttem, hogy csapatként nyerni sokkal jobb érzés, mint egyéniben.

A DVSC sokszoros házi gólkirálynői:
6 alkalommal: Arany Éva és Szilágyi Katalin,
4 alkalommal: Gesztiné Fogarasi Judit, Botkáné Orvos Margit, Halászné Huszár Erzsébet és Orbán Annamária.

- A felnőttek közé mikor került be?

- Már 12-13 évesen a megyei bajnokságban játszottam a balmazújvárosi csapatban. Aztán középiskolába a Pallagi Mezőgazdasági Technikumba kerültem, és kollégista lettem Debrecenben. Emlékezetesek számomra az iskolák közötti bajnokságok, például a Kapitány Ferenc vezette Bethlen ellen nagy derbiket játszottunk. 1969-ben végeztünk, nemrég volt az 50 éves találkozónk!

- Akkor melyik csapatban játszott?

- Középiskolásként már a Debreceni Közútban. Ez a Közútépítő Vállalat csapata volt. Azt hiszem, 1968-ban alakult, a megyei bajnokságból azonnal feljutottunk az NB II-be. Még nem voltak megfelelő csarnokok, mindig szabadtéren játszottunk, kb. áprilistól októberig. Eleinte salakon, aztán bitumenen. Figyeltük az időjárás-jelentést, ha hétvégére esőt mondtak, akkor egész héten vizes labdával edzettünk! Érdekes, hogy akármennyire bőrig áztunk, sohasem fáztunk meg, nem voltunk betegek. Fiatalok voltunk, egészségesek, szépek... Sokat jártunk külföldön. Csodás időszak volt, életem legszebb korszaka. Mind imádtuk a kézilabdázást, bár hivatalosan vállalati csapat voltunk, de a valóságban inkább egy nagy család. A játékért egy fillért nem kaptunk, szeretetből csináltuk az egészet.

- Az átigazolásokért sem járt pénz?

- Nem. Sőt, ha az edző tudta, hogy valamelyik hónapban 1-től 15-ig van átigazolási időszak, akkor arra a két hétre elmentünk valahová jó messzire edzőtáborba, nehogy valakit is megkörnyékezzenek más csapatok. Cseles!

Halászné 7 alkalommal szerzett legalább 10 gólt a DVSC-ben, ezzel olyan neveket is megelőzve, mint Borók Rita (6), Virincsik Anasztázia (6), Kocsik Viktória (5) vagy Kudor Kitti (5).

- Aztán új edző érkezett, Halász Ferenc. Hogyan találkoztak?

- Akkor már régebben ismertem Ferit, ő is játszott, azt hiszem, a Debreceni Betűben. Tehát a kézilabda-pályák mellett futottunk össze. Amikor az edzőnk lett, akkor már ismertük egymást.

- A mai kézilabdában Elek Gábor és Szucsánszki Zita az elő példa, hogy edző és játékos között a magánéletben is lehet kapcsolat. Önöknél ez hogyan működött?

- Egészen jól. Szerintem soha nem kivételezett velem, sőt, inkább hátrányban voltam, mert tőlem még többet várt el. Talán éppen azért, hogy ne szólják meg, nem tudom...

- Együtt kerültek '75-ben a DVSC-hez is, Ön mégsem játszott az első évben egy percet sem. Miért?

- A Közút nem járult hozzá az átigazolásomhoz, így egy évet ki kellett hagynom. Amikor '76-ban végre játszhattam, három győztes meccsel kezdtük a bajnokságot. Erre kiderült, hogy mégsem voltak teljesen rendben a papírjaim, és mind a 3 győzelmet elvették a csapattól "jogosulatlan szereplés" miatt. Nem indult könnyen a Loki-korszakom...

- A DVSC-ben is (ahogy szinte mindegyik csapatában) folyamatosan házi gólkirálynő volt. Akkoriban már profi játékosok voltak?

- Dehogy, mint vasutascsapat, szinte mind a MÁV-nál dolgoztunk. Tény, hogy az NB I-ben már kaptunk egy kis munkaidő-kedvezményt, napi 4 órát. Azaz a reggeli és az esti edzés között bejártunk dolgozni.

A '70-es évek elején még csak 2 x 25 percesek voltak a női mérkőzések, és sokkal kevesebb gól is született, mint manapság. Ennek fényében különösen értékes, hogy Halászné DVSC-ben elért 5,39-es gólátlagát csak a világválogatott Szilágyi Katalin tudta megközelíteni (5,32). Az örökranglistán jelenleg Kovács Anna áll az első helyen 5,86-tal, de Halászné még mindig második!

- Aztán '80-'81 körül mindketten távoztak. Miért?

- Én nagyon jól éreztem itt magam, Feri és a vezetőség között azonban volt egy kis nézeteltérés. Együtt mentünk Hódmezővásárhelyre, ahol ismét egy NB I/B-s csapatot kellett feljuttatnunk az első osztályba.

- Ami azonnal sikerült is.

- Az Alföldi Porcelán nagyon príma hangulatú csapat volt, a város is szeretettel várt minket, jól éreztük magunkat. Feri azonnal kérte, hogy az élvonalra erősítsék meg a csapatot, de nem hallgattak rá. Bíztak benne, hogy így is benn tudunk maradni. Azonban hiába lőttem 147 gólt, amivel hatodik lettem az NB I. góllövőlistáján, kiestünk. Nem kicsi bírói "ellenszélben", csak rosszabb gólkülönbséggel szorultunk a TFSE mögé.

- Netalán a válogatottság is szóba került?

- Nem, akkor nem. Évekkel korábban viszont mehettem volna a Vasasba, talán akkor lehettem volna válogatott. Vidékről nem. Az is lehet, hogy én döntöttem jól, és nem sikerült volna jól a pesti kaland. Ki tudja? Ezen már nem bánkódom.

- Aztán újra Debrecen következett, a Medicor és a Kinizsi.

- Egy kis balmazújvárosi kitérővel, igen. Tényleg, még a Kinizsivel is feljutottunk megyeiből az NB II-be. Sajnos, később már anyagi gondok voltak, lényegében meg is szűnt a szakosztály. Végső mentőövként még volt valami fúzió a Kisvárdával, úgyhogy ott is játszottam valamennyit.

- Aztán szétváltak az útjaik a férjével, ő Kazincbarcikára került, Ön pedig vissza Balmazújvárosra. Levezetni?

- Pedig már 40-41 éves voltam, még bírtam volna fizikailag. Szerencsétlenségemre, pont a volt férjem jött vissza edzőnek '92-ben, így engem már nem láttak szívesen... Így hagytam abba.

A Halász házaspár a feljutások nagymestere volt: felvitték a megyeiből az NB II-be, majd az NB I/B-be a Közút csapatát. Szintén két osztályt ugrottak a DVSC-vel, az NB II-ből az NB I-be. Élvonalba segítették az Alföldi Porcelánt is, majd a Kinizsit is visszavezették az NB II-be. Válásuk után sem álltak le: Ferenc a Kazinbarcikát juttatta fel a másodosztályba, Erzsike pedig a Balmazújvárost!

- Ön nem akart edző lenni?

- Voltam amolyan játékos-edző is, de nem, hosszú távon nem akartam csinálni. Ellenben egyszer majdnem játékvezető lettem. Egy játékostársammal találtuk ki, a sokadik gyenge bíráskodás után, hogy ezt mi is meg tudnánk csinálni, ennyi eszünk nekünk is van! Persze, aztán nem lett belőle semmi.

- Nincsen saját gyereke?

- Amikor ki kellett hagynom egy évet az átigazolás miatt, akkor belefért volna a karrierbe egy saját baba is, de éppen mosolyszünet volt köztünk... Így jártam, nem bánom. Ahogy nem bánok szinte semmit, ami velem történt. Nem jutottam semmihez ingyen, mindenért meg kellett dolgoznom, de nincsenek haragosaim, nyugodtan alszom. A régi barátnőkkel pedig mai napig tartom a kapcsolatot. Van egy kis számítógépem, van email-címem és Facebook-profilom, tudok mobilnetet használni, elboldogulok a modern világban is. A mai DVSC-t is követem, sajnálom, hogy Tóvizi Petra nem jutott ki az olimpiára. De nagyon szurkoltam Bordás Rékának és Vámos Petrának!

- Hogyan telik manapság egy napja?

- 2006-ig dolgoztam, a MÁV-tól mentem nyugdíjba. Már 15 éve lenne? Hogy rohan az idő... Ez a kis kert a szívem csücske, amikor megvettem, még semmi nem volt itt. Most csupa zöld az egész: virágok, gyümölcsfák, hát nem gyönyörű? Két kutyám is van és 10 macskám. "Háztól házig" 12 km, csak biciklire pattanok, kitekerek. Van, hogy az egész nyarat itt töltöm. Szeretek itt lenni, örülök az élet minden pillanatának, jól érzem magam a bőrömben.

Tóth András Balázs

Forrás: sportstatisztika.com

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com