Horn Júlia: 92 év emlékei

- 1932-ben születtem, a Debreceni Református Dóczi Leánynevelőintézetbe jártam iskolába. Mindig szerettem a sportot, gyors, mozgékony voltam. Imádtam tornázni is. A kézilabdával Bokor Ferenc ismertetett meg, járta rendszeresen az iskolákat, toborozta a játékosokat, engem is tehetségesnek talált. Ő alakította, szervezte meg a Debreceni Lokomotív női kézilabda szakosztályát 1948-ban. Hamar megszerettem a sportágat is, a csapatot is. Mindannyian jó barátok voltunk, soha nem hagytam ki egy edzést sem. 1949-től már rendszeresen játszottam is a felnőtt csapatban. 1951-ben érettségiztem, de emellett női szabóként is levizsgáztam. Azt követően felvételiztem a Testnevelési Főiskolára, Budapestre, felvettek, de helyhiány miatt az Egri Főiskola testnevelés-biológia szakára. Azonban nem mentem el, mert időközben állást kaptam a MÁV-nál és tovább kézizhettem. Ott ismertem meg leendő férjemet, Dakó Lórántot, aki műszaki rajzoló volt. Ahogy az apja, ő is jogásznak készült, de emellett csodálatosan rajzolt, festett, verseket írt és olvasott, igazi művészlélek volt. Mindig tovább képezte magát.

- A korabeli sajtó azt írta, hogy "a jobbhátvéd Horn gyors és robbanékony". Volt emögött valami atlétikai múlt?

- Persze! Akkoriban 5 sportoló kellett, hogy működhessen egy szakosztály, és én voltam az az ötödik a Debreceni Honvéd atlétáinál. Nagyon szerettem! Nem is kézilabdázó voltam, aki kiegészítésként atletizál, hanem atléta, aki mellesleg kézilabdázik is.

- Hadd találjam ki! Valamilyen sprintszám? 60 méter? 100 méter?

- Inkább 800, 1500, 3000! A hosszabb távok. De indultam szinte minden számban, gerelyhajításban, távolugrásban is. A fő kedvencem pedig a magasugrás volt, 145 cm volt az egyéni csúcsom!

- 154 centis testmagassággal az csodálatos, gratulálok! Sőt, ha jól tudom, az igazán hatékony Fosbury-flop csak a '60-as évek második felében alakult ki.

- Én még a hasmánt gurulós technikával ugrottam. Azaz nem homorítottunk hátrafelé, mint a maiak, hanem szinte spárgába felemelt lábbal ugrottunk a léc felé, majd hasra fordulva gurultunk át felette. Szabadtéri pályán nem is volt még szivacs a léc mögött, csak egy sima homokgödör, alkarra, csuklóra érkeztünk, hogy ne essen nagyot az ember. Emlékszem, egyszer egy verseny során igencsak elhúzódott a magasugrás, még talán csak 135-nél jártunk, amikor bemondta a hangosbeszélő, hogy indul a 800-as futam. Én meg persze oda is be voltam nevezve. Egy magasságot kihagytam, lefutottam a 800 métert, és folytattam a magasugrást, amit meg is nyertem.

- A kézilabdában is segítettek ezek a képességek?

- Rengeteget. Én amolyan "vízhordó", kiszolgáló, labdaszerző voltam, ami nem volt látványos, mert a gólokat Arany, Hajdu, Gecse dobálták. Akkoriban más szabályok voltak érvényben: test-test elleni küzdelem és durvaság nem volt megengedve, így a két félidőben összesen legfeljebb 8-10 gól volt meccsenként, nem úgy, mint manapság, hogy percenként esik egy gól. Nagyon meg kellett küzdeni minden gólért. De valakinek védekezni is kellett. Sokszor előfordult, hogy olyan magasra ugrottam fel sáncolni, hogy gyomron dobtak a labdával!

- A legnagyobb siker az '55-ös bajnoki cím, ugye?

- Természetesen. Évről-évre látványosan fejlődtünk, javultunk. Balogh Eta nagyon jó kapus volt, Arany Éva volt a gólkirálynő, Oláh Sára a csapatkapitány. Az országos bajnoki cím felejthetetlen élmény. Volt egy kis ünneplés, mind megkaptuk a Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója címet. Összetartó, jó kis csapat voltunk. Szinte mindannyian a MÁV-nál dolgoztunk, én a Pályafenntartási Főnökségen voltam adminisztrátor. Tekintettel arra, hogy időközben egy alapfokú számviteli vizsgát tettem, adminisztrátorból irodakezelő lehettem. A bajnoki cím megnyerése után pedig főirodakezelőnek neveztek ki.

- 1956-ban pedig jött a nagypályás szezon...

- Jött volna, de én még a téli felkészülés során, a vasutas-bajnokságon súlyos sérülést szenvedtem. Duplájára nőtt a térdem, be is vittek a kórházba. Térdszalagszakadás. Ez jelentette a pályafutásom végét, 24 évesen... Akkoriban nem biztattak sikeres műtéttel, be kellett fejeznem az aktív sportolást.

- Milyen emlék 1956?

- Borzalmas. Nem a sérülés miatt, az semmiség. 1957. év elején megkezdődtek a megtorlások. Engem tavasszal elbocsátottak a MÁV-tól. Már akkor Lóránt megkérte a kezem, augusztusban megesküdtünk volna, de másképp alakult. Magas-Mély-Útépítő és Vasútépítő Technikumot végzett kiváló eredménnyel, melyet követően a Műszaki Egyetem 2. évére vették volna fel. Boldogan érkezett haza, aztán behívták a rendőrségre tanúkihallgatásra egy kollégájával. Este munkaidő után nem ment haza, családot, senkit sem értesítettek, én megkezdtem keresni a kollegáknál, mivel a két öreg szülő kétségbe volt esve. A rendőrségen pedig letagadták, hogy ott van. A 9. napon közölték velem, hogy vigyek fehérneműt, akkor tudtam meg, mégis ott van őrizetben. Cégenként 2-3 értelmiségit vittek el: tanárt, mérnököt, bírót, papot, ügyvédet, gyárakból pedig munkásembereket. Hajnalban vitték az összegyűjtött embereket hússzállító kocsival előbb Recskre, ahol már nem volt hely, aztán Tökölre. Erről egy kockás papíron írt 15 soros értesítő jött tőle a címmel együtt, hogy hogyan kérhetünk látogatási időt és mit lehet vinni. Ítélet nélkül 10 hónapot töltött el a fogolytáborban, ami munkatárborként is működött. Mivel dolgozott, kéthetente 10 perc beszélőt kapott, havonta egy 15 soros levelet küldhetett szigorúan ellenőrizve-kicenzúrázva!

- Mi volt ellene a vád?

- A bűne az lehetett, hogy 1956-ban festett egy nagy Kossuth-címert, amit ki is tettek az épület homlokzatára. Elnézést, olyan nehéz erről beszélni. Berakták a köztörvényesek, a gyilkosok közé! Teltek a hónapok, rendszeresen meghosszabbították a fogva tartását. Én megmozgattam minden követ, hogy kiengedjék, a Napló főszerkesztőjétől kezdve a debreceni főügyészig, mindenkihez - aki számított - elmentem. Így sikerült legnagyobb meglepetésére 2 hónappal hamarabb kiszabadulnia. A hajnali órákban csak tehervonaton tudott hazajönni.

- De azért meglett a tervezett esküvő?

- 1958. május 9-én szabadult és 1958. május 17-én már meg is tartottuk az esküvőt a Szent Anna-templomban. Lóránt még kopasz volt (Tökölön leborotválták a haját). Akkoriban karikagyűrűt 1 hónapos előjegyzéssel kellett megrendelni, így sima réz próbagyűrűvel esküdtünk. A megbeszéltek szerint négy órára érkeztünk a templomhoz, de a pap éppen akkor - már civilben - kísérte ki a híveket. Kérdezte, hogy mit akarunk. mert ő úgy tudta, hogy ötre van egy esküvő kiírva, melyet másik pap vezetett volna, de ő szívesen összead bennünket. Szüleim, apósomék, pár kolléga, alig voltunk maroknyian. Kezdett komikussá válni a helyzet. Tíz hónapot vártunk erre a pillanatra, de azt az egy órát már nem bírtuk kivárni!. A raktárból a templomszolga gyorsan kigurította a szőnyeget, ő kezdte el nyomkodni valahogy az orgonát. Már kínunkban röhögtünk, de elmondhatatlanul boldogok voltunk!

- Volt nagy dínom-dánom?

- Azt nem lehetett! Anyámék adtak 2 pár tyúkot, de nem volt nagy lakodalom, mert szinte nincstelenek voltunk. Lóránt jövedelme természetesen kiesett, én pedig a 80 év feletti apósomat ápoltam, varrtam, a nővérem segített sokat. A férjem még egy évig napi rendőri felügyelet alatt állt, se színházba, se moziba, de még nagyobb tömegbe se mehettünk. Minden este jött egy rendőr ellenőrizni, hogy 8 órára otthon vagyunk-e.

- Mindezt egy Kossuth-címer miatt. Brutális idők voltak.

- De egyszer az is elmúlt, ahogy minden... Felálltunk belőle, egyenesbe jöttünk! Csodálatos életünk volt, 53 évet tölthettünk együtt. Lórántot a főnökei megbecsülték, sokszor volt Kiváló Dolgozó, Kiváló Újító és rengeteget utazott tanulmányutakra. (Lengyelország, Bulgária, Franciaország, Szovjetúnió és közel egy hónapig Mongóliában is volt.) A Debreceni Közúti Építő Vállalattól 1987-ben ment nyugdíjba mint főépítésvezető. 1991-ben rehabilitálták, Göncz Árpádtól megkapta az 1956-os emlékérmet. Két gyerekünk született, Andrea és Lóránt. A férjem 2012. januárjában hunyt el, én abban az évben kétszer kaptam stroke-ot, de kilábaltam belőle. Kezdtem feldolgozni a veszteséget, amikor újabb csapás ért, a fiam 2018-ban 56 évesen halt meg. Most a lányommal élek a családi házunkban, van egy unokám is, aki Budapesten dolgozik. Ritkán tud hazajönni, de a szűk családom nagyon összetartó, szeretnek és szeretjük őket. Andrea segít nekem mindenben, így telnek lassacskán a napjaim.

- Hogy tetszik lenni?

- Három éve úgy vitt el a mentő, hogy az lesz az utolsó utam, de hát tévedni emberi dolog! Hazajöttem. Azt mondta az orvos, olyan erős a kezem, mint egy fiatalnak. De az is tény, hogy rövidebb lenne felsorolni azokat a testrészeimet, amik nem fájnak, nem sajognak... Jól emlékszem, hogy még 42 évesen is vígan szaltóztam, lementem hídba, nagyon ruganyos voltam. De hát ez - akárhogy is számolom - már 50 éve volt. Augusztusban töltöttem be a 92-t, de még gondolkodni és beszélgetni tudok. Szinte minden érdekel, mindenhez hozzá tudok szólni. Lányom szerint jó páros vagyunk. Lányom nem ment férjhez, így a nagyszülőktől örökölt nagy, 4 szobás, rózsakerttel körbevett családi házban éljük napjainkat. Testvérem gyerekeinek unokái olyanok, mintha a sajátjaim lennének, sok szeretet kapunk és adunk.

- Maradtak meg régi barátságok?

- Arany Éva és Hetey Hajnalka. Ők a mai napig jó barátnőim, tartjuk a kapcsolatot. Mindhárman atletizáltunk, aztán kézilabdáztunk, mindig van közös téma. Férjeikkel együtt többször voltak szalonnasütésen vagy lángospartin nálunk, de mióta egyedül vannak, azóta is gyakran eljönnek. Éva idén lett 90, Hajcsi még csak zsenge 89... Szemtelenül fiatalok!

Barátok közt: Arany, Horn, Hetey

Tóth András Balázs

Forrás: sportstatisztika.com

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com