Ipacs Ilona: "A család a legfontosabb"

- Balmazújváros a megye kézilabdázásának egyik fellegvára volt a '60-as évek végén. Ferenczi, Soós, Szenczi, Ipacs, Kerekes, Kiss Róza, mind sikeres DVSC-játékosok lettek később. Mi volt a titok?

- Egy mondattal meg tudom magyarázni: Komáromi Ákos volt a testnevelő tanárunk. Egyébként Ákos történelmet is tanított! Szeptember 1-én, a tanév első napján felírtunk vagy 40-50 évszámot a törikönyv borítójára, azokat álmunkból felébresztve is tudni kellett. Szerintem a sportolóktól még többet is elvárt, de egyébként mindannyian jó tanulók voltunk. Én ugyan kitűnő nem voltam, de 4,5 - 4,7 körül volt az évek alatt a tanulmányi átlagom.

- Hogyan kezdődött a pályafutása? Egyből a kapuban kezdett?

- A pálya szélén kezdtem, egyszerű nézőként. Ugyanis nagyon nívós iskolák közötti bajnokság zajlott akkoriban Újvároson. Kijártunk jópáran szurkolni a saját csapatunknak, a Darutelepi (Darusi) Általános Iskolának. Negyedik osztályos lehettem, akkor éppen a Bánlakosi volt az ellenfél. A kapus viszont valamiért nem jött el a meccsre, Ákos pedig odajött hozzánk, ott álltunk vagy hárman-négyen, hogy azonnal kellene egy kapus! A többiek nem vállalták, de én kaptam az alkalmon és igent mondtam. Aztán vagy volt hozzá valami érzékem, vagy csak egyszerűen szerencsém volt, de egész jól ment a dolog, emlékeim szerint nyertünk is! Meccs után mondta Ákos, hogy másnap szívesen látna az edzésen... Így kezdődött.

Komáromi Ákos és a balmazújvárosi "aranycsapat"

- Rövidesen a balmazújvárosi felnőtt csapatban is játszott, ugye?

- Igen, később már ott is szerepet kaptam. Ott Ujj Imre volt az edző. Ákosról csak szép emlékeim vannak, nagyon türelmes volt, sosem kiabált velünk, de épp ezért még inkább meg akartuk mutatni neki, hogy mit tudunk. Nagyon képzett volt szakmailag is, például külön kapusedzéseket tartott, ami akkoriban nem volt még nagy divat. A hétméteresek védését is sokat gyakoroltuk. Később volt olyan NB I/B-s meccsem a Lokiban, ahol hat büntetőből ötöt megfogtam. Ezt mind Ákosnak köszönhettem. Nem ugrottam el vaktában, kivártam, hogy merre lövik, aztán ha kicsit is gyengébb vagy pontatlanabb volt a lövés, máris jó esélyem nyílt hárítani.

- Aztán jött a középiskola, a Bethlen. Kapitány tanár úr más stílus volt?

- Persze! Mondhatjuk, hogy ő volt a '70-es évek Köstner Vilmosa! Teljesen más temperamantum volt, de vele is nagyon jó eredményeket értünk el, sorban nyertük a Szilády-kupákat vagy éppen az országos középiskolai bajnokságot 1971-ben. Emlékszem, hogy ő is benne volt a felvételiztető bizottságban, Kósa tanár úrral és a matekot tanító Töröknével együtt. Az igazgatónő, Újhelyi Istvánné (Klári néni) is minden erejével támogatta a sportéletet, úgy volt vele, hogy ezzel is az iskola hírnevét öregbítjük.

- Ingázni kellett Balmazújváros és Debrecen között? Vagy kollégista volt?

- Ingáztam, nem költöztem be a városba, maradtam otthon a szüleimnél. Apukám egyébként nagy szurkolóm volt, mindig büszkén jött haza a meccsekről, ha jól védtem. Sok tornáról tértem haza a "legjobb kapus" kitüntető címmel. Középiskolásként nagyon korán kellett kelnem, mert majdnem 3 km-re laktunk a vasútállomástól, a jól megpakolt táskával 20-25 perc alatt siettem ki a vonathoz. A Nagyállomástól pedig villamosoztunk a Bethlenig, többen is voltunk újvárosiak. Egy nap akár három edzésem is lehetett: a nulladik órában nekem még külön kapusedzés is volt, kora délután (vagy egy-egy lyukasórában) a betheneseknek, délután pedig a Dózsa-pályán: a Szabadság út (ma Kassai út) mellett volt a pálya. Akkor még arra is vezetett villamosvonal, a 6-os.

- Milyen emlék a Dózsa?

- Nagyon kellemes! Kapitány tanár úr volt az edző ott is, nyilván minket is beszervezett. Többen is játszottunk nála bethlenesek. Kiss Kati, Szabó Ica "Titi", Polgári Irén "Inci" (a Tanár úr későbbi felesége) játszottak ott, de a nagy név a két Sterbinszky-nővér volt, Amália és Gizella. Persze, a fiúcsapat erősebb volt, de mi is NB I/B-sek voltunk, emlékszem, hogy mindig végigénekeltük a buszos utazásokat.

- 1970-ben aztán Kapitány váltotta a legendás Bokor Ferencet a DVSC élén.

- Egyértelmű volt, hogy megyünk vele mi is. Nagyon szerettem a Lokiban játszani, már az első évben megfogadtam, hogy soha nem lesz más csapatom. Aztán mégis nagyon rövidre sikerült a pályafutásom. 1972. májusában a ballagásomon érkezett el a töréspont, amikor eljött otthonról az egész családom, az udvarlómat is elengedték a katonaságtól, együtt akartunk ünnepelni, de jött az ukáz, hogy nem mehetek sehová, mert azonnal indulni kell idegenbeli meccsre a csapattal. Nagyon megharagudtam, nagyon rosszul esett. Még a tavaszi szezont összeszorított foggal végigcsináltam, de júniusban az érettségi után azonnal leadtam a szerelést. Soha többet nem léptem kézilabdapályára.

Valamelyik tornán a "legjobb kapus" címet veszem át

- Nem hiányzott a játék?

- Valahogy nem volt időm rá, hogy hiányozzon. Érettségi után pár nappal már szólt Klári néni, hogy lenne egy állás, a GELKA keres embert a Petőfi térre. Végül 17 évet ledolgoztam náluk. Férjhez is mentem 19 évesen, 1973-ban, majd hamar megszületett az első gyerek, nem volt időm unatkozni. Három gyermeket neveltünk fel, saját kezünkkel építettük fel a házunkat.

- Hogyan ismerkedtek meg?

- Szomszédok voltunk. 1958-ban költüztünk ide, én 4 éves voltam, ő pedig 8. Az öccsével játszottam sokat kint az utcán, vele voltam inkább egy korosztály. Aztán ahogy idősebbek lettünk, egyre több időt töltöttünk már együtt. Apja, a későbbi apósom ugyan azt mondogatta neki, hogy "macskát se érdemes áthozni a szomszédból, mert úgyis hazamegy", de végül mégis összeházasodtunk. Mindez 50 éve történt, idén volt az aranylakodalmunk, telik az idő...

- Hogy folytatódott a GELKA-sztori?

- A rendszerváltás környékén egyre nehezebb volt a gazdasági helyzet. A 8 órás munkaidőnket már lecsökkentették négyre, mindennel megpróbálkoztak, de nem igazán sikerült semmi, 1992-ben munkanélküli lettem. A testvérem kocsmáros volt, neki tudtam besegíteni egy évig. Közben a TÁKISZ-nál indult egy jó tanfolyam, középfokú államigazgatástant és könyvelést tanulhattam. Különösen ez utóbbi tetszett, az órákat a Kenézy Kórház gazdasági igazgatója tartotta. (Akkoriban tört be az informatika mindenhová, tehát számítástechnikát is tanultam.) Ennek köszönhető, hogy el tudtam helyezkedni a Balmazújvárosi Húsüzemnél, könyvelőként. Debrecenben, a Füredi úton volt egy húsboltjuk, ott dolgoztam elszámoltatóként. Érdekes, milyen kicsi a világ, az ottani főkönyvelő nagyon ismerősnek tűnt. "Ipacs Ica? Nem kézilabdáztál véletlenül?" - kérdezte. Kiderült, hogy ő Kapitány tanár úr volt felesége, Polgári Irén, akivel együtt játszottam a Dózsában... Aztán 2007-ben megszűnt a Húsüzem, ahogy kicsivel később a Kenyérgyár is, a Tejüzem is, a világgazdasági válság miatt. Szerencsére egy nagyon kedves ügyfelem (a létavértesi Huszti Kft. ügyvezetője) épp dolgozókat keresett, én pedig jelentkeztem hozzá. Onnan mentem nyugdíjba is.

- De Létavértes az pont Debrecen "túlsó" oldalán van. Megint ingázni kellett?

- Igen, 55 km Balmazújvárostól. Oda-vissza 110. Mivel 2000-ben (46 éves koromban) megszereztem a jogosítványt, ezért nem okozott gondot. Vettem egy kis Suzuki Alto gépkocsit, megjártuk vele Pécset, Győrt, a Balatont, elvitt, ahová kell, most 320 ezer km van benne!

- Nyugdíj után? Megmaradt a kapcsolat a régi játékostársakkal?

- Olyan fiatalon visszavonultam, hogy talán ezért nem. De nemrég összefutottam Szenczi Icával a Klinikán. Vagy 45-50 éve nem talákoztunk, persze mindketten rengeteg változtunk azóta, de azonnal felismertük egymást. Kapcsolatot inkább a régi bethlenes osztálytársakkal tartok, tavaly ünnepeltük az 50 éves érettségi találkozónkat, 36-an voltunk!

- Említettük az aranylakodalmat és a három gyereket. Unokák vannak?

- Nagyon fiatal anyuka voltam, 19 éves. A lányom is szintén 19 volt, amikor az első unokánk megszületett. Tehát 38 évesen már nagymama voltam. Végül 7 unokánk lett, hat fiú és egy lány. Már két dédunokánk is van, Ábel és Ádám. Most is elsírom magam, hogy a COVID alatt elvesztettük Norbi unokánkat, 20 éves volt. Meghaltak már a szüleim is, az öcsém is, egy időben a férjem is nagyon súlyos beteg volt. De mindig tartja bennem a lelket, amikor jönnek az unokák, dédunokák "Ica mamához". Nálunk soha nincsenek nagy ellentétek, veszekedések, hálás vagyok, hogy ilyen családom lehet, ők a legfontosabb, legszebb dolog az életemben.

A Bethlen csapatával büszkén képviseljük Debrecent

Tóth András Balázs

Forrás: sportstatisztika.com

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com