Jeddi Mária: Csodás, szép éveim

- Engem tulajdonképpen az általános iskola fedezett fel a kézilabda számára. A tornatanáromnak ugyanis szemet szúrt, hogy jó eredményeket produkálok az úgynevezett kislabdadobásban. Az pedig külön előnyként jött számításba, hogy balkezes vagyok. Ezek alapján irányítottak a Miskolci Spartacusba. Négy évet töltöttem ott az ifi, majd az NB I/B-s csapatban. Már szakközépiskolába jártam, amikor leigazolt a Borsodi Bányász. Az elkövetkező hat évemet ott töltöttem el. Az első osztály jó középszintű csapata volt a Bányász, egy időben Csík János is ott edzősködött. Vele jutottunk el egészen az ötödik helyig, s ez attól a társaságtól kiemelkedő teljesítmények számított, számomra pedig ajánlólevelet jelentett a válogatottba.

- Ekkor már élénken érdeklődtek utánad Debrecenből...

- Bizony, éveken át csábítgattak. Csak a harmadik évben jöttem el, mert korábban mindig visszatartott valami. Ám miután 1987-ben bajnok lett a Loki, és Miskolcon már széthullófélben volt a csapat, úgy éreztem, eljött az ideje a váltásnak. Egy ilyen gárdához szerződni nagyon nagy megtiszteltetés volt, s szinte garancia arra, hogy tovább tudjak fejlődni. Szilágyi, Szántó, Medgyessyné, Dörnerné, Tóth Ildi, Nagy Zsuzsa és a többiek fantasztikus csapatot alkottak, velük játszani nagyon kecsegtető lehetőség volt.

- 1988-tól aztán nyolc esztendőt töltöttél a Lokiban.

- Csodálatos évek voltak ezek, mondhatom: szinte a pályafutásom egésze ez a periódus volt. Kaptam én pesti ajánlatokat is, de nem vágytam soha a fővárosba. Annyira megszerettem a várost, a társakat és a környezetet, hogy úgy hittem, nem is fogok soha másutt játszani. Azt pedig a mai napig sem tudnám elképzelni, hogy bármelyik magyar csapat mezében jöjjek ide ellenfélként.

- Hogyan fogadtak a bajnokok? Hiszen voltaképpen a jobbátlövő posztján egyeduralkodó Nagy Zsuzsa vetélytársának érkeztél...

- Én úgy érzem, kedvesen, talán azért is, mert a társaság nagy részét már jó ideje ismertem a válogatottból. Zsuzsával is normális, egészséges volt és maradt a kapcsolatom annak ellenére, hogy azonos poszton játszottunk. Hamar elfogadott a közönség is.

- Ekkortájt röppentek fel olyan pletykák, hogy egy ideig volt közted és Csapó Erika között némi rivalizálás, mert mindketten be akartátok bizonyítani, ki a jobb lövő...

- Én nem éreztem ezt igazán vetélkedésnek. Az kétségtelen, hogy bármilyen csapatról elmondható, hogy a lövők eredményességén sok múlik, hiszen ha nekik jól megy, megnyílnak a lehetőségek a többiek előtt is. Csapesszel szerintem nagyon jól ki tudtuk egészíteni egymást. Megesett, hogy az első félidőben neki ment jobban, a másodikban pedig nekem, amikor ő már esetleg fáradtabb volt. Próbáltunk arra dolgozni, aki jobb passzban volt. Szóval nem voltunk vetélytársak.

- S teltek az évek, jöttek az eredmények. A csapat első KEK-döntőjének nem lehettél részese, hiszen ekkor éppen anyaszerepre készültél. A következő, hajszál híján megnyert fináléban viszont már ott voltál.

- A Rosztov elleni döntőn valóban nem lehettem ott, de a Radnicski elleni felejthetetlen tizenhat gólos sikerben még benne lehettem. Az a meccs minden idők egyik legfantasztikusabb teljesítménye volt... Akkor tényleg minden összejött. A kinti nyolcgólos vereség után nagyon neki voltunk keseredve, de az akkori elnökünk, Jakab Sándor bejött hozzánk az öltözőbe, és vigasztalni, biztatni próbált bennünket. Itthon aztán valósággal lehengereltük a nagyhírű, neves játékosokból álló Radnicskit. Óriási élmény volt ennek a részese lenni. Én egyébként is ezeknek a nagy meccseknek elsősorban a hangulatára emlékszem vissza. Zúg, tombol az egész csarnok, ilyenkor eufórikus hangulatban játszik az ember. Önkívületi állapot ez, amiben én csak azt a hihetetlen, elsöprő erejű hangorkánt észleltem, ami hajtott, egyre hajtott előre. A közönség nagyon sokszor át tudott bennünket segíteni a holtpontokon.

- Hát szó, mi szó, nem lehetett öröm soha ellenfélnek lenni Debrecenben...

- Nem bizony. Ezt én is átélhettem a Borsodi Bányász játékosaként. Akkor még az Oláh Gábor utcai csarnokban játszott a Loki. Valóságos sokkhatással ért fel a hangzavar, és az, hogy láttuk, szinte a csilláron is lógtak a nézők. Alig mertünk kimenni a pályára. A nagyobbik csarnok, a Hódos pedig a szerkezetéből adódóan is félelmetes tud lenni. Annyira közel van minden, hogy szinte ráborulnak a pályára a széksorok. Aki egyszer járt itt, megemlegeti. Dániában például, mióta ott játszom, találkoztam a GOG Gudme játékosaival, akik ismerősként köszöntvén, egy emberként mondták: az a bizonyos debreceni meccsük pokoli volt.

- A Radnicski mindenesetre sajnos éppen egy kupadöntőben vágott vissza...

- Szinte azt kell mondanom, "természetesen" ekkor is a sokat emlegetett idegenben lőtt gól döntött, ami végigkísérte a csapat történetét. Sajnos be kell vallani, féltünk a meccstől. Tartottunk a nagynevű, igen jó erőkből álló Radnicskitől, mert tudtuk, nagyon fűti őket a visszavágás vágya. S nyilván ez a félelem is közrejátszott abban, hogy rettentő rosszul kezdtünk. Az első öt támadásunkból háromszor a kapufát találtuk el, míg az ellenfél nem hibázott. Mindjárt öt nullal "startoltunk". Küzdöttünk, kapaszkodtunk, futottunk az eredmény után, de ez alapvetően meghatározta a meccs alakulását. A sokat emlegetett körülmények például az ütött-kopott, hatalmas résekkel "díszített" hajópadlószerű parketta persze olyanok voltak, amilyenek, de erre kár lenne hivatkozni. Mert egy profi játékosnak túl kell magát tennie az ilyen nehézségeken. Ezeket ugyanis sehol nem jegyzik. S még egy adalék ahhoz, hogy miért nem mi nyertünk: Gyula, aki már akkor is a csapat mellett dolgozott, szokta emlegetni, ott, azon a döntőn szembesült először kristálytisztán azzal, mit jelent egy ilyen nagy jelentőségű meccsen az úgynevezett sportdiplomácia. Akkor, a Radnicski ellen vált teljesen világossá, hogy a csúcsra csak akkor juthatunk fel, ha ezen a téren is felnő a klub a játékosok színvonalára. S ezért ő nagyon sokat tett a későbbiekben.

- A következő kupadöntős ellenfél pedig a félelmetesen erős Viborg volt. S az elátkozott, idegenben lőtt gól ismét nem nekünk kedvezett.

- A Viborg csapatának aranykora sajnos éppen a mi legyőzésünkkel kezdődött meg, s a mai napig tart. Én ma már jobbnak tartom őket a Hyponál is. Ezek a lányok gyakorlatilag együtt dolgoznak junior koruk óta, és ez meglátszik a játékukon, ráadásul a kulcsembereik egyénileg is világklasszisok. Szóval tőlük kikapni nem volt szégyen. Csak nagyon fájó.

- Mi történt abban az utolsó, drámai fél percben, mikor a labda a te kezedben volt?

- Nekem fújtak be a bírók támadófaultot röviddel a vége előtt olyan szituációban, amiben akár hetes is lehetett volna az ítélet. Ráadásul az előző támadásunknál én lőttem kettős kapufát. Milli­métereken múlott. Ha az bemegy, könnyen lehet, hogy miénk a kupa.

- Összességében min múlott a siker?

- Rettenetesen sikeréhes volt a csapat s az egész város. A nagy akarat egy kicsit görcsössé tett bennünket, nem tudtuk kijátszani magunkból a bennünk lévő maximumot. Én ezt a vereséget az egész pályafutásom legnagyobb kudarcaként éltem meg. Összeszakadtam, borzasztóan nehezen tudtam feldolgozni a történteket. Aztán persze az idő múlása segített abban, hogy újra erőre kapjak. Mert együtt maradtunk, újra nekivágva a nagy célnak. Szerencsére mindig jött egy-két olyan igazolás, ami erősítést jelentett, ez így volt ezúttal is.

- Számomra döbbenetes és felemelő érzés volt hallani, hogy a meccset követő rövid rádióinterjúkban minden megszólaltatott önmagában kereste a hibát, mondván: igen, rajtam ment el a győzelem...

- Nagy erénye volt annak a csapatnak, hogy szinte minden tagja először magába nézett az ilyen helyzetekben. Míg élek, nem felejtem el, egy fél óráig képtelen voltam egy árva szót kimondani a fájdalomtól a mikrofon előtt, s mikor megszólaltam, végigzokogtam minden mondatot. Beleborzongok még ma is.

- A következő év aztán az időtlen idők óta áhított győzelem felé vezetett. Ám az út igencsak göröngyös volt. Hogy mást ne mondjak, Buxtehude...

- Bizony rettenetesen nehéz volt. Szerencsére kint Brigi fantasz­tikusan védett, és Sipi, a meglepetésember remekül használta ki, hogy Csapeszre és rám nagyon figyeltek a németek. S ha a két győzelemmel végződött esztendőt összevetem, az elsőben is volt szerepe Fortunának, de a következő szériában jóval nagyobb volt a szerencse része a diadalban.

- Ha már hozzáfogtál, folytasd is az összevetést a két győzelmi széria között...

- Számomra egyértelműen a oslói győzelem volt az emlékezetesebb, hiszen a Larvik elleni döntőn nem játszhattam a bokatörésem miatt. Az a diadal volt a pályafutásom csúcsa. Ahogy tomboltunk az ötvenfős debreceni "különítménnyel" együtt, felejthetetlen. Az a boldogság szavakba nem fogható. Amikor kinéztünk a repülőgép ablakából Debrecen fölött, és megláttuk a hatalmas tömeget, mindenkinek összeszorult a szíve. A gép már állt a kifutón, az ajtó pedig nyitva volt, egy jó ideig még sem tudott rajta kilépni senki. Mert sírt az egész csapat. Erre nagymama koromban is emlékezni fogok.

- Szörnyű lehetett a második döntőt sérülten végignézned...

- Pedig az elődöntőn a Gudme ellen még ott lehettem a csapatban, elég jól is ment a játék. Nekem büntetés volt, hogy éppen legfontosabb meccsen nem segíthettem a csapatot. Borzasztó volt kívülről nézni a mérkőzést, mert ha bent van az ember, a játék levezeti az a hihetetlenül sok felgyülemlett feszültséget, de mi lehet tenni a pályán kívül? Ám nagyon boldog voltam, hogy ez is sikerült.

- A nyolc esztendőd alatt csak nem minden meghatározó játékosnak partnere voltál. Kiket emelnél ki közülük?

- A bajnokcsapatban Medgyessyné Márti szerintem magasan az ország legjobb irányítója volt akkoriban. Kádárné Ica, a nagy "ütőgép" a maga hatalmas tenyereivel főként a védekezésben jeleskedett. Szopóczy Brigi fantasztikus volt a pályán belül s kívül is. Mikor Horváth Ildivel együtt a csapathoz jöttek, új minőséget jelentettek számunkra. Csapesszel is szerettem együtt játszani, nagyon sokat tudtunk egymásnak támadásban segíteni. Szántó Pubit egyszerűen imádtam emberként is, nemcsak játékosként. Katkó Pufi pedig hihetetlenül hasznos tudott lenni, s már-már bosszantóan önzetlenül játszott. Nyilas Tündike pedig fantasztikus szívemberként volt képes védekezni. De folytathatnám a sort a végtelenségig.

- Az év végeztével mi volt meg hamarabb, a Gyulával való közös távozásod vagy a dániai szerződés?

- A távozás ténye jött időben hamarabb. Ehhez az is hozzátartozik, hogy én az utolsó fél esztendőben egyre inkább érezni kezdtem, nincs itt már keresnivalóm. Sok kis, apró jel utalt erre. Hogy mást ne mondjak, addig minden évben úgy kezdődtek a szerződéskötések, hogy Csapó, Jeddi. Tavaly viszont én maradtam utoljára. S mikor bementem tárgyalni, indító momentumként közöl­ték: az élettársamnak, Németi Gyulának a szerződését nem hosszabbítják meg. Erre pedig, hogy ez vele megtörténhet, én, ha hatszor születnék újjá, sem gondolnék álmomban sem. Innentől viszont számomra nyilvánvaló volt, hogy nem lenne egészséges senki számára, ha maradnék. Ez egy pénteki napon történt. Kemény két napunk volt ezután, alig aludtunk valamit, de hétfőn már a kezünkben volt a dániai ajánlat. Talpra álltunk.

- A hírek pedig arról szólnak , hogy jó döntés volt a Virum HK-hoz igazolnod.

- Mindenképpen érdemes volt megtenni ezt a lépést anyagilag és erkölcsileg is. Kemény nyolc évet húztam le Debrecenben, s ez elsősorban idegileg fárasztott el. Ehhez képest valóságos üdülésnek hatott a dániai "turném". Két hónap után szinte teljesen megnyugodtam, annyira jó hatást gyakorolt rám a környezet, az emberek mentalitása. Ez a sérülésem viszont nagyon rosszkor jött. Keresztszalag-, oldalszalag- és porcműtétem volt egyszerre a Kenézy-kórházban.

- Hát, ami azt illeti, Kraszits István doktor úr igencsak jól ismerhet már...

- Sajnos a törzsvendégei közé számítok, hiszen hatszor műtött már engem. A "megismerkedésünkre" elég hamar sor került, hiszen mindjárt 1988-ban, alig a debreceni bemutatkozásom után volt egy keresztszalagműtét a jobb térdemen, ami négy hónapomba került. Három porc következett a sorban, de én ezeket szinte nem is fogtam fel sérülésnek, mert többnyire egy hét után már futottam. Csípőműtéten is túl vagyok már, mert a sok eséstől vérömleny keletkezett a csípőcsontomon, azt kellett levésni onnan. A tavalyi bokatörésem következményeként pedig még mindig bennem van a lemez és hét csavar. És most pedig éppen akkor sérültem meg, amikor sor került volna a jövő évre vonatkozó tárgyalásokra.

- Ha rajtad múlna, maradnál még Dániában?

- Szívesen visszamennék a Virumhoz, mert tudom, érzem, hogy maximálisan meg vannak velem elégedve, s szeretnék, ha továbbra is a játékosuk lennék. Ám ez sajnos nem elsősorban pénzkérdés. A klub ugyanis nincsen könnyű helyzetben. Én vagyok az egyetlen profi kézilabdázójuk, így a szponzoroktól függ, hogy meg tudnak-e tartani. Ráadásul még a sérülésem előtt volt több külföldi ajánlatom is, amiket ez a baleset semmissé tett. Mindenki várakozó állásponton van. Nekem azt mondták Dániában, egy évet is igénybe vehet a felépülésem. Én azonban rögtön mondtam: ez lehetetlen, nekem ennyi időm nincs. Kraszits doktor úr viszont három-négy hónapot ígért. Magyarul, a nyáron már robogni fogok, bárki megláthatja...

Gurbán György

Forrás: Királynők piros-fehérben (90-96. oldal)

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com