Kádár Kálmánné: "Ömlött ránk a pezsgő"

- Tizenöt éves koromban kezdtem kézilabdázni. Ez már olyan régen volt, hogy kis túlzással akár történelminek is nevezhető a távlat. Egy akkori ismerősömnek volt ez köszönhető, aki a Biogal amatőrcsapatánál edzősködött. - Jó magas lány vagy, nincs kedved eljönni hozzánk? - kérdezte ő. Én meg mentem, noha koráb­ban soha nem kézilabdáztam. Ez ősszel esett meg, úgy novembertájt, és már márciusban játszottam a megyei bajnok­ságban.

- Ez volt az igazi amatőr korszak?

- A legteljesebb mértékben. Ilyet a maiak talán el se tudnak képzelni. Tizenöt játékosból állt a csapat, és volt három labdánk. Sor­ba álltunk érte. De jó volt mindezek ellenére.

- Vagy éppen ezért?

- Fogalmazunk így is. Négykor kezdődött az edzés, de én már háromkor a pályán voltam, és este hétkor még mindig ott játszottunk. Egy esztendő múlva pedig a Közúthoz - NB-II.-be - kerül­tem.

- Aztán jött a nagy kihívás, a főváros és a Vasas...

- Egerben vettünk részt egy tornán, ahol a Vasas szerepelt Csík Jánossal az élen, s nekem elég jól ment a játék. Ennek alapján, tizennyolc évesen hívtak el. Három év alatt tehát már az NB I.-ben találtam magamat.

- Méghozzá nem is akárhol...

- Bizony. Hiszen olyan játékosok alkották akkor a Vasast, mint például Sterbinszky Amál, Bujdosó, Vadászné, Angyal Éva. Fan­tasztikus érzés volt nekem, kis, megszeppent vidéki lánynak, ilyen klasszisok között lenni. Rendesek voltak velem, így aztán jól éreztem magam a fővárosban. S mondhatom, akkor tanultam meg igazán ezt a játékot. Két esztendőt töltöttem a Vasasban, mielőtt Debrecenbe kerültem.

- Hogyan s miért választottad egy sztárcsapat helyett az akkor még másodosztályú DVSC-t?

- Visszavágytam, többet szerettem volna a pályán lenni, mert a Vasasban keveset jutottam szóhoz ilyen klaszisok mellett, hi­szen Amál generációja a csúcsidőszakát élte. Én pedig fiatal vol­tam és türelmetlen, mert tudtam, a további fejlődésem szempont­jából mindenképpen fontos, hogy sokat játsszak. Debrecenben akkor Halász Feri volt az edző, jó kis csapat kezdett kialakulni. Tudtam, hogy kitűzték maguk elé a feljutást, így aztán a Loki számomra megfelelőnek látszott. Arról meg nem is beszélve, hogy a férjem már akkor a vőlegényem volt. Az ő személye is húzott errefelé.

- Aztán sikerült is a feljutás. A bentmaradásért küzdő Lokinak pedig már kulcsembere lettél...

- Igen, hiszen játszhattam kedvemre, mert a pályán voltam szinte állandóan. Akkoriban még alig volt néző a meccseinken, kis csalá­di összejövetelszámba ment úgy ötven ember előtt egy-egy mér­kőzés. De sikerült megvetni a lábunkat az első osztályban. Én elmentem szülni, az egyesület pedig merészebb terveket szövögetett. Meg is érkezett Ákos edzőnek, hogy ezeket véghezvigye.

- Ekkor zajlott le a nagy generációváltás, kezdett kialakulni a későbbi nagy csapat. Megváltozott a munka minősége és mennyisége is.

- Amikor én a DVSC-hez kerültem, a legfiatalabbak között vol­tam, de mire visszajöttem a szülés után, a fél csapatot alig ismertem, és gyakorlatilag rangidősnek számítottam. Borzasztóan kemény volt az edzésmunkánk, de a csapat fiatal volt, bírta. Rengeteget futottunk a napi két edzésen, mert Ákos akkor kezdte kiala­kítani a csapat lerohanás játékstílusát. Ez pedig akkoriban újszerűen hatott. Nem voltak akármilyenek a kondiedzéseink sem, órákon keresztül nyomtuk az ötven, hatvan, hetvenkilós súlyzókat. Még mi, akik magasabbak voltunk, is aránylag gyorsak tudtunk lenni, a villámszélsőinket pedig szemmel alig lehetett követ­ni. Vettük a lapot, nagyon akartuk a sikert. Eleinte gyakran ez hozta meg a győzelmet, nem a jó játék. A közönség meg csak gyűlt, egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy megtelt az Oláh Gábor utcai csarnok. Nyugodtam mondhatom, szerettek bennünket. Időnként olyan sokan jöttek el velünk vidékre, hogy szinte hazai pályán érezhettük magunkat. Nagyon jó érzés ma erre visszagondolni.

- Még a bajnoki arany előtt kijutottatok a nemzetközi színtérre is. Ám Lipcsében elúszott a nagy győzelem lehetősége...

- Éppen a napokban akadt a kezembe az erről szóló tudósítás, és annyira megfájdult bele a szívem, mintha tegnap történt volna. Arra a kinti meccsre nagyon emlékszem. Pontosabban nem is a mérkőzésre, hanem a döntőt megelőző folyamatos lelki terrorra, ami elviselhetetlenül nehezedett ránk. Képzelheted, mikor folyt a csapatunk ünnepélyes bemutatása, láttuk, ahogy ütik, verik a szurkolóinkat. Ilyen lelkiállapotban pedig nem tudtunk annyit nyújtani, amennyi elég lett volna a sikerhez. S ez a diadal később se jött össze. Nagyon fájlalom, hogy ez kimaradt a pályafutásomból.

- De a lipcsei kudarc után egy évvel mámorosan ünnepelt Debrecen...

- Ezt soha nem lehet elfelejteni. Veretlenül nyertük meg a bajnokságot, ami hihetetlenül nagy tett volt. A Győr elleni bajnokin, ami már matematikailag is az aranyat jelentette, a sípszó után egy pillanattal a pályán volt szinte az egész nézősereg. Ömlött ránk a pezsgő, egy óráig be se tudtunk jutni az öltözőbe. Óriási élmény volt. Életre szóló.

- Kiket éreztél a csapatból a legközelebb magadhoz?

- A legjobb viszonyban Szántó Annával voltam a Lokiban eltöltött évek alatt, szerettem a "páromat", Nagy Zsuzsát. De megfelelő volt a kapcsolatom a többiekkel is, hiszen az alapcsapat játékosai erős, összetartó egységet alkottak. Sajnos Annával másfelé so­dort bennünket az élet. Amióta ő Győrbe igazolt, nagyon ritkán láttam.

- Annak idején számosan meséltek arról, hogy volt egy sajátos beavatá­si szertartásotok, amivel azokat "örvendeztettétek" meg, akik első alka­lommal utaztak veletek valahová.

- A "hasi pacsi"-ra gondolsz?

- Attól tartok, igen...

- A hír igaz, alaposan elkalapáltunk sokakat. Rettegett mindenki, pedig igyekeztünk - néha - a gyengébbik kezünkkel ütni. A veze­tők sem úszták meg, megesett, hogy juszt is jókorákat sóztunk oda. Elvégre nem ártott, ha megemlegetik, ha velünk voltak. Egyébként ezzel a szokásunkkal nem voltunk egyedül, sok csapatnál létezett, létezik ilyesmi. Én is megkaptam ezt. A Vasasnál és Debrecenben egyaránt.

- Milyen meccsekre emlékszel a legszívesebben?

- Elsősorban a nemzetközi találkozók maradtak meg bennem, mert nemcsak a mérkőzések hangulata volt különleges, hanem a hozzájuk kötődő utazások is. Hiszen olyan tájakra, vidékekre ju­tottam el így, ahová a kézilabda nélkül aligha lett volna lehetőségem elmenni. A hazai bajnokik - főként a gyengébb csapatok ellenik - sokszor monotonok voltak, mert mindenki tudta, hova cselez, merre lő a másik. A kupadiadalok azonban mindig fantasz­tikusak voltak. Mint például a Lützellinden elleni. A németek Deb­recenben nyertek az első meccsen, mi meg kint jutottunk ennek ellenére tovább. Amilyen nagy mellénnyel kezdtek el játszani, akkora volt a döbbenet az arcukon a meccs után. Meg persze hízelgett az embernek az ismertség, a népszerűség is, élveztük, hogy szeretnek bennünket.

- Aztán gyorsan leléptél a színről...

- Elég volt. Több, mint húsz esztendeig voltam aktív játékos. Ebbe bele lehet fáradni. A Loki után még egy évig játszottam, de egy Achilles-ínsérülés arra késztetett, hogy végleg befejezzem.

- S azóta?

- Egyszerű, hétköznapi, mondhatni szürke ember lettem, aki dolgozik, gyereket nevel, mint bárki más. Nem mondom, nehéz volt az átállás. Például mi hozzá voltunk szokva, hogy az élet apró­-cseprő dolgait megoldják helyettünk. Aztán ehhez képest egyik pillanatról a másikra minden eltűnt. Lelkileg sem volt könnyű hozzászokni ahhoz, hogy nem vagyok az, aki voltam. Talán a klub is segíthetett volna abban, hogy mielőbb megtaláljam a helyem a civil életben, de tudomásul vettem azt, hogy a sportoló addig szá­mít, amíg aktív. Ma már egyenesben vagyok, és nem szomorkodom ilyen dolgokon. Hanem emlékezem a régi szép időkre...

- Soha nem gondoltál arra, hogy a sportvilágban maradj?

- Nem. Edzői babérokra például soha nem vágytam. Mert nem tudnék elég szigorúsággal fellépni a fiatalokkal szemben. Képte­len lennék arra, hogy zord következetességgel hajtsak gyereke­ ket, noha tudom, erre szükség van.

- Érdekes, amit mondasz. Ugyanis rólad mindenki azt tartotta, te vol­tál a kőkemény, a kérlelhetetlen...

- Ez csak a látszat. Én valójában minden vagyok, csak efféle nem. Egy romantikára hajlamos nő ül itt veled szemben, akit szörnyen megvisel mindenféle erőszak, brutalitás. Sírni tudok egy szenve­dő állat láttán is. Ilyen vagyok...

Gurbán György

Forrás: Királynők piros-fehérben (10-14. oldal)

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com