Kocsik Viktória: "Mindenki azt hitte, hogy debreceni vagyok"

Az előző rész tartalmából:

Viki Nyíregyházán született, ott kezdett kézilabdázni. Fiatalon együtt játszhatott Kulcsár Anitával, közben NB I/B-s gólkirálynő is volt. Érettségi után egy évet teljesen kihagyott, majd Derecskén lett élvonalbeli játékos. Onnan került Debrecenbe, de egy komoly sérülés veszélybe sodorta az ígéretes pályafutást.

a 2000. decemberi interjú >>> itt található <<<

Elröppent húsz év!

- Mi is volt pontosan az a sérülés, térdszalag?

- Igen, elülső térdszalag-szakadás. Végül mégis nehézkesre sikerült a felépülés, Pesten kellett egy korrekciós műtéten átesnem, de szerencsére nem kellett befejeznem az aktív sportolást.

- Sőt, egy egészen jó szezonod volt a következő: a Lokiban 172 góllal (azaz 6 gólos átlaggal) házi gólkirálynő lettél, szóba kerültél a válogatottnál is.

- A címeres mez volt minden álmom, de végül az A-csapattal csak egy külföldi tornán szerepeltem, világversenyen nem. Mocsai Lajos volt a szövetségi kapitány. Viszont többször voltam B-válogatott, és nekem ez is nagy büszkeség volt, különösen azért, mert ez a debreceni éveimben volt. Ez is milyen érdekes, akkor több válogatott keret is "kitelt" az NB I-ből. Ma meg akár három világválogatott is, miközben a magyar csapat csak 10. az Európa-bajnokságon...

- Tény, hogy akkoriban csak a te posztodon játszókból is veretes névsort lehetne összerakni!

- Már mondom is: Kökény Bea, Siti Bea, Pigniczki Kriszti, Siti Eszti és az akkor berobbanó Görbicz Anita! Legyünk őszinték: semmi, de semmi esélyem nem volt... de a tény, hogy velük-ellenük játszhattunk és az apró vigasz, ha olykor meccsek alatt egyszer-egyszer(!) sikerült felvenni velük a kesztyűt... hát ez volt, ami életben tartotta a reményeket. Én ezt így éltem meg.

- Komoly sérülés volt még a pályafutásodban?

- Sajnos, igen. 2004-ben egy újabb súlyos térdműtét következett. "A nagyvilág négyévente olimpiát rendez, én négyévente kés alá fekszem a térdeimmel" - így próbáltam valami humorosat találni az akkor csöppet sem vicces, sőt, fájdalmas felépülések alatt.

Egy teljes pályafutás: szép volt, jó volt, de elég volt

- Végül öt szezont húztál le a Lokiban.

- Nagyon szerettem a várost, azt a csapatot, a Hódos felülmúlhatatlan atmoszféráját, mindent. Azt hiszem, ha az élet nem sodor haza Nyíregyházára, akkor ott élnék, Debrecent választottam volna. Az ottani csapattársaimra, edzőimre szívesen gondolok vissza, éppen idén nyáron találkoztunk páran és olyan jókat nevettünk és sztorizgattunk. Bár nehézkesen indult be a játékom, de az akkori edzőmmel, Köstner Vilivel azóta jól megbeszélgettük a dolgokat. Egy szó, mint száz: én Debrecenben lettem igazán NB I-es játékos, tulajdonképpen mindenki azt hitte, hogy onnan is származom.

- Mégis váltottál. Szabó Valival, Virág Erikával, Gaál Adriennel együtt, a Hódmezővásárhely színeiben oda-vissza megvertétek a Lokit, te a két meccsen 25 gólt dobtál. Bosszúból?

- Neeem, dehogy! Vásárhelyre azért mentem el, mert egyszerűen úgy éreztem, váltanom kell, de mindig azt gondoltam, hogy vissza fogok jönni Debrecenbe. Nem így lett... Akkoriban jött egy németországi ajánlat a Leverkusentől, de talán az egykori rossz beidegződés miatt szerettem volna itthon maradni. Sok lehetőség adódott, a barátaim, egykori csapattársaim miatt választottam Hódmezőt.

- Az évet 197 góllal zártad, nem meglepő, hogy ismét szóba kerültél a Fradinál. A Dániába igazoló Siti Eszter helyére kerestek irányítót.

- Mindig vegyesek az érzelmeim, mikor arra az egyetlen évre visszagondolok. Nem volt jó év, ez tény. A játékom elveszett, Németh Andrásnak akkor egy teljesen új csapatot kellett építeni, nem találtuk az összhangot. Sem vele, sem a várossal... Meg kellett próbálnom, sajnos nem jól sült el, van ilyen. Egyébként Andrással nem sokkal később beszélgettem erről és nagyon jól esett, mikor azt mondta, nem csak az én hibám volt. Ez új erőt adott és nagyon jó négy év következett.

- Kiskunhalas?

- Három év Kiskunhalason, Zsiga Gyula irányítása alatt. Szerettem ott játszani, szárnyaltam, a mai napig meghatározza az életemet bizonyos szempontból.

- De már az élsport utáni civil élet is foglalkoztatott?

- Ez már a 12. évem volt az élvonalban és úgy éreztem, be kell fejeznem. Túl voltam két térdműtéten, mindent elértem, meg- és átéltem, amit a kézilabdás képességeim engedtek és amit akartam. Ekkor már férjnél voltam, a párom itthon lakott Nyíregyházától pár kilométerre, Nyírpazonyban. Itt találtuk meg az otthonunkat. Rengeteget ingáztunk azért, hogy minden hétvégén együtt legyünk. Kiskunhalason voltak a barátaink, az én életem, ő viszont itt dolgozott és itt volt az otthonunk. Emlékszem, volt olyan hét, hogy háromszor jöttem haza (Nyíregyházán jártam fősulira), vizsgák, edzések mellett utaztam 1800 km-t! Aztán 2005-ben egykori nyíregyházi csapattársam, a pályája csúcsán lévő világklasszis beállós, Kulcsár Anita edzésre tartva autójával, halálos balesetet szenvedett. Nagyon megrendített, még most is csak 44 éves lenne... Majd 2007-ben a klubelnökünk, Sipos János épp a Halas-Loki Magyar Kupa negyeddöntő előtti napon szenvedett halálos kimenetelű autóbalesetet. Tudtam, ezt így nekem sem szabad csinálnom, elég az ingázásból! Úgy döntöttem, hazajövök és megkezdem a "civil" életem.

- De még volt egy derecskei szezonod is.

- Mert felhívott Köstner Vili: feljutottak a Derecske csapatával az NB I-be, itt az ideje rendbe rakni a régi (debreceni) kisiklott, közös munkánkat: dolgozzunk újra együtt! Végül is mégsem 300, hanem "csak" 70 kilométerre volt... Nos, szép keretes szerkezetben így kezdtem és fejeztem be a professzionális kézilabdát Derecskén. Bár "csak" 31 éves voltam, de kerek volt a pályafutásom és ELÉG.

Visszavonult a profi sporttól, de a kézilabda örök szerelem marad

- 240 élvonalbeli mérkőzés és 1029 gól után jöhetett végre a színtiszta magánélet?

- Igen, 2009-ben megszületett Bendegúz, nekem is új életet kellett kezdenem, hiszen a családomon kívül már senkit nem ismertem. A barátnők az ország többi pontján maradtak, de legalább megmaradtak és a mai napig találunk évi 3-4 alkalmat, hogy együtt lehessünk, családostól, gyerekestől.

- Most visszatekintve erre a húsz évre, látva, hogy pl. Heidi Löke 38 évesen is Európa-bajnoki döntőt játszik, nem bántad meg a viszonylag korai visszavonulást?

- Egy percig sem! Az intő és féltő szavak ellenére tovább folytattam a sérülések után is. Annyi és annyi élményt, sikert és kudarcot, barátot, tapasztalatot, megannyi új embert, szeretetet "gyűjtöttem" a sportolás alatt, hogy mindezt kár lett volna kihagyni. Sok helyen játszottam (Derecske, Debrecen, Hódmezővásárhely, Budapest, Kiskunhalas), 12 éven át voltam profi sportoló... Semmit nem csinálnék máshogy, nem döntenék másképp: a kézilabda és a sport lett az életem és a mai napig ez határoz meg: igaz barátokat találtam, szép városokat ismertem meg, tapasztalt, jó szakemberekkel dolgoztam. SPORTOLÓ voltam, csupa nagy betűvel: a kézilabda megtanított emberekkel együtt dolgozni, elfogadni egymást, pontosnak, kitartónak, megbízhatónak lenni. Először kétkedve fogadtak a civil életben, a munkahelyen, de aztán látták: egy sportoló is mindent megtapasztal, ami az élethez kell, és erre büszkének kell lennünk!

- Valahogy nem tudlak elképzelni 8-tól 4-ig egy irodában...

- Rá kellett jönnöm, hogy az irodai munka nem én vagyok, elkezdtem edzősködni, kicsi lányokkal szivacskézizni. Jelenleg kettő, egy 9 és egy 10 évesekből álló csapatom van, illetve egy megyeiben játszó női gárda edzője vagyok, mindez Kállósemjénben. Sőt, olykor még felmegyek a pályára is amolyan játékos-edzőként, de tényleg lassan befejezem a kézilabdát és csakis szemlélője leszek - ez a terv. Egy kis "vállalkozásba" kezdtem nemrégiben, amiben szeretném kiteljesíteni és átadni a sporttal kapcsolatos tapasztalataimat és tudásomat. Szépen körvonalazódik, aztán majd ki tudja, mit hoz a jövő...

2003. február 24. Hajdú-Bihari Napló

Tóth András Balázs

Forrás: sportstatisztika.com

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com