Komáromi Ákos: "Amiért megdolgoztam, megvalósult"

- Honnan eredeztethetjük a sportpályafutásodat?

- Én balmazújvárosi vagyok, és 1959-től 1963-ig Debrecenbe jártam a Kereskedelmi Technikumba. Itt többnyire atletizáltam és kosaraztam.

- Semmi kézilabda?

- Általános iskolás koromban játszottam, de a Keriben nem ez a játék volt a favorit.

- De mindannyiunk szerencsére nem lettél kereskedő...

- Nem, mert a szakközépiskola elvégzése után visszamentem Újvárosba a Darutelepi Általános Iskolába képesítés nélkül tanítani. Ott pedig visszacsöppentem a kézilabdakultuszba, s folytattam az ottani hagyományokat. Közben aztán végeztem levelezőn Nyíregyházán az ottani tanárképző főiskolán a testnevelés-történelem szakot.

- Aztán, ha jól tudom, már tanárkorodban is értél el jelentős eredményeket.

- Igen, mert többnyire jól szerepeltünk az úttörő-olimpiákon. 1969 volt a legjobb év, mert ekkor két csapatom is bejutott az országos döntőbe. Sőt aztán a fiúk elsők, a lányok pedig negyedikek lettek. Persze nem csak ennyiből állt az élet, mert volt nekem megyei felnőttcsapatom is, úgyhogy gyakorlatilag reggeltől estig edzősködtem a főiskola mellett.

- Hogyan kerültél aztán Dunántúlra?

- Ez a történet is 1969-hez kötődik. Hiszen éppen az úttörő-olimpiás fiúk nagy riválisai, a dunaújvárosiak vezetői kerestek meg, hogy lenne-e kedvem hozzájuk menni dolgozni. Én pedig igent mondtam erre a felkérésre, úgyhogy szeptember 1-től a Dunaújvárosi Kohász sportiskolájának edzője lettem, éppen azt a csapa­tot átvéve, akiket a balmazújvárosi srácokkal megvertünk az úttö­rő-olimpiai döntőben. Ott aztán nagyon komoly munka kezdődött el, mert remek edzői teamet sikerült összehozni. 1973-ban föl is jutott a csapat az NB II.-be, majd meg sem álltunk az NB I/B-n keresztül az NB I.-ig. Tizenkét évig dolgoztam Dunaújvárosban, és arra nagyon büszke vagyok, hogy két kapus kivételével kizárólag saját nevelésű játékosokkal sikerült elérni ezeket az ered­ményeket. Tíz év kemény munkájával sikerült elérnünk az élvonalba, de ekkor nagy balszerencsénkre éppen a legjobbjainkat vitték be katonának a Szondi SE-be. Ezzel pedig a bentmaradási vágyaink szertefoszlottak. A csapat hősies küzdelmet folytatott, de végül mégis kiestünk a első osztályból. S ezután kezdődött az én debreceni történetem.

- Minek köszönhetően engedtél a hívó szónak?

- Ahhoz, hogy én eljöjjek Dunaújvárosból, a végsőkig elkesere­désem kellett. Nagyon csalódott voltam akkor a kiesés miatt, mert úgy éreztem, hogy rajtunk kívül álló okok miatt semmisült meg több mint tízévnyi munkánk. Ez késztetett erre elsősorban, hogy vállaljam a zsákbamacskát jelentő munkát.

- S milyen állapotokat találtál a DMVSC-nél?

- A csapat az 1981-es szezonban éppen hogy bentmaradt az első osztályban, második szezonját zárva az NB I.-ben. A játék színvo­nala, meg minden egyéb körülmény ennek megfelelő volt.

- Milyen elvárásokat támasztottak veled szemben?

- A vezetőség lényegében azért hívott ide, hogy stabilizáljam a csapat helyzetét az első osztályban. Az akkori vezetők, Milbik Kálmánnal az élen tettek is ezért, hiszen velem egy időben számos fiatal, tehetséges játékost igazoltak a klubhoz. Ekkor érke­zett Tóth Ildi, Szántó Anna, Medgyessyné, s nem sokkal hama­rabb Szilágyi Kati és Nagy Zsuzsa, és rám várt az a feladat, hogy belőlük létrehozzak egy jó csapatot. Nem kiesőjelölt társaságot.

- Akkortájt le is zajlott a csapatnál egy jelentős generációváltás.

- Igen, s gyakorlatilag lezárult az a szakasz, amit az első osztályt kiharcolók fémjeleztek. Ettől kezdve ebből a társaságból csak Kádárné, Tóth Rózsa, és egy ideig a kapus, Nagyné maradt hírmondónak.

- Tehát elkezdődött a közös munka. Amit a lányok a mai napig is megemlegetnek...

- Nekem Dunaújvárosban végig férfi-, és fiúcsapataim voltak. Itt, Debrecenben arra voltam kíváncsi, hogy nők el tudnak-e olyan mennyiségű s minőségű munkát végezni, mint a férfiak. A lányok pedig bebizonyították: igenis képesek erre. Pár hónapos átmenetet képezve valóban nagyon kemény munkát végeztettem el velük, főleg ahhoz képest, amit korábban csináltak. Becsületükre s dicsőségükre legyen mondva, túlnyomó többségükben vállal­ták ezt. Már csak azért is, mert közben megvolt az állandó visszaigazolás az eredmények által. Tehát láthatták, hogy érdemes.

- Amikor erről az időszakról érdeklődtem, szinte mindenkinek egy cseh­szlovákiai edzőtáborozás gyötrelmei jutottak eszébe.

- Emlékszem én is arra a táborra. Nem volt az nehezebb a többi­nél, végeztünk el máskor is annyi munkát. Szerintem ez azért vésődött be olyan mélyen a lányok emlékezetébe, mert ott az edzésen kívül a körülményekkel is meg kellett küzdeni. Persze kemény volt a számukra kidolgozott atlétikai program, ki is készültek a lányok rendesen. De hozzá kell, hogy tegyem azon nyomban: csak az tud teljesen elkészülni az erejével, aki vállalja a munkát. Ők pedig odatették magukat. Nemegyszer szó szerint kifeküdtek a pálya szélén a versenyfutások után, de nagyon erős volt bennük a motiváció. Az idő pedig igazolta, hogy jól csináltuk. Azaz: jól csinálták a lányok.

- A csapat lerohanásos játéka akkor még meglehetősen újszerű volt.

- Igen, a stílus nem volt jellemző az akkori mezőnyben. Én ezt is a fiúktól hoztam, akkoriban a nagy férfiválogatottak - például a kiváló románok - játszották ezt. Persze bizonyos mértékig min­den csapat próbált törekedni erre, de nem olyan intenzíven, nem olyan eredményességgel, és főként nem állandóan, mint a mieink. A csapat az átlagosnál nagyobb edzésmunkára alapozva gya­korlatilag végigrohanta a mérkőzéseket. A célunk is az ellenfél állandó rohanásra késztetése volt, lehetőleg az egész mérkőzésen. S az első félidő és a második félidő végén általában volt a meccseknek egy olyan szakasza, amikor az ellenfelek nem bírták az iramot tovább, összeroppantak. Ezért aztán sokszor így tudtunk nyerni egy-két gólos előnyről, akár tíz, tizenkét góllal is. Ehhez kellett a megfelelő szemlélet. És szuperkondíció.

- Az első nagy siker az 1985-ös MNK-győzelem volt.

- Valóban az volt az első átütő diadal, noha már korábban is a közvetlen élvonalba tartoztunk. A debreceni szurkolók ekkor fogadták igazán a szívükbe a csapatot. S ez nagyon fontos mozzanat volt. Én már Balmazújvárosban is azt vallottam, hogy közönség nélkül nincs igazi játék. Már akkor is igyekeztem arra igen nagy gondot fordítani, hogy a nézők igényei minél inkább ki legyenek elégítve. A közönség szervezése is nagyon fontos feladat. Ez az erőfeszítés ekkor hozta meg az első látványos eredményét. Hiszen telt házak előtt játszottuk nemcsak a nagy rangadókat, hanem a "hétköznapi" bajnoki mérkőzéseinket is.

- Mikor fogalmazódott meg az a lehetőség, ami a bajnokság megnyerését is felcsillantotta?

- Én akkortájt úgy ítéltem meg, ezt nem kell konkrét célként kimondani. Ott voltunk stabilan az elitben, de az elsőség közvetlen megfogalmazását nem tartottam volna szerencsésnek. A tapasztalataim ugyanis azt mutatták, ha az ember határozottan megfogalmaz egy konkrét célt, annyi külső és belső teher nehezedik rá, hogy könnyen lehetetlenné válhat a megvalósítás. Tehát a győzelem évében is az 1-3. hely megszerzését tűztük ki célul, azzal, hogy bármelyik lehet.

- Aztán elérkezett az 1987-es év áprilisa. Ekkor egy interjúban a csapatkapitány Tóth Ildi kimondta: az aranyat akarjátok...

- Valóban, ekkorra a csapatban már körvonalazódott az igény. Én a helyzetet úgy oldottam meg, hogy azt mondtam nekik: szere­peljünk a lehető legjobban. Készüljünk és versenyezzünk lelkiismeretesen, hozzuk ki magunkból a maximumot, úgy, hogy a baj­nokság végére tisztán tudjunk megállni magunk előtt. S hogy ez mire lesz elég, majd elválik. Nem egész évben gondolkodtunk, hanem mindig a következő ellenfél legyőzésére készültünk. Ez­zel úgy érzem, sikerült valamelyest csökkenteni a lányokon lévő terhet, s megakadályozni azt, hogy nemkívánatos gátlások alakul­janak ki.

- Ez pedig olyannyira sikerült, hogy a lányok az első hely mellé az MNK-serleget is begyűjtötték , s a bajnoki cím matematikai bebiztosítá­sa után sem eresztettek le. Hiszen a hátralévő két meccsen nem akár­milyen ellenfelet, a Vasast és a Fradit győzték le immár tét nélkül Budapesten. Veretlenül léptek fel a legfelső fokra...

- Ez óriási fegyvertény volt, s egyszersmind ékes bizonyítéka a lányok emberi tartásának. Soha nem felejtem el: a hazai egygó­los győzelem után a fővárosi visszavágón kilenc góllal vertük meg saját pályáján a Vasast az MNK döntőjében. Ez szerdai napra esett, és ezután pénteken a BHG SE ellen kellett pályára lépnünk Budapesten. Hihetetlenül fáradt volt elsősorban szellemileg a csapat, de küzdeni, hajtani ilyen állapotban is nagyon tudott. Kínkeserves mérkőzésen játszottunk döntetlent, s ez nagy lépés volt a bajnoki cím felé. Ekkor mutatták meg igazán a lányok, mire képesek, hogy a nagyon komoly fizikai felkészültség milyen akarati tényezőkkel párosul.

- A bajnokcsapat tagjai között milyen különbségeket lehetett tenni?

- Mindenki más-más egyéniség volt abban a csapatban, megtalálható volt közöttük az eredendően óriási tehetségtől a nagyon szorgalmas, hatalmas munkabírásúakig mindenki. Amiben viszont nem különböztek, az a sikerorientáltság volt. Nagyon sokat jelentett a csúcsra kerülés szempontjából az is, hogy ötéves közös munka érett be, mert együtt lehetett tartani a lányokat. Egyedül Csapó Erika érkezett abban az esztendőben, amikor a bajnoki győzelem megszületett. Tulajdonképpen az ő játéka jelentette azt a pluszt, amivel többek tudtunk lenni, s ami a legfelső lépcsőfokra lépést lehetővé tette. S a társaság magja összességében véve csaknem tíz esztendeig megmaradt, még számos szép eredményt produkálva. Ami pedig a sikerek egyik kulcsa volt: a lányok nagyon jó, igazi közösséget alkottak.

- A nemzetközi porondra már a bajnoki diadal előtt kilépett a csapat, s az első fellépés mindjárt csaknem végső győzelmet jelentett...

- Egy MNK-győzelemmel kvalifikáltuk magunkat az IHF-kupába, de akkor nem voltunk abban a helyzetben, hogy a csapatot megerősítsük. Tehát ugyanazokkal a játékosokkal vágtunk neki a fel­adatnak. Ennek következtében négyes teher nehezedett a lányok vállára. Hiszen ott volt a bajnokság, a hagyományosan sikeres MNK küzdelmei, számos játékos válogatottbeli kötelezettségei, és erre jött pluszként már az IHF-kupaszereplés. Súlyozni pedig nem nagyon lehetett. Ennek következtében pedig a játékosok hosszú távon ezt a négyes terhet nem bírták, főként a rengeteg utazás, a sok holtidő, és a kevesebb edzésmunka miatt. Az óriási megterhelésnek aztán velejárói lettek a sorozatos sérülések, s a bajnokság vége felé, az IHF-kupadöntő tájékán már teljesen kizsigerelt volt a társaság. Szinte elfogyott a csapat. Jellemző példa erre, hogy a lipcsei döntőn a sérült Szántó Anna helyén azt a Hüse Jutkát kellett szerepeltetnem, aki - noha tehetséges fiatal volt - még hazai bajnoki meccsen is alig szerepelt. S ez a sokszoros terhelés később is jelentkezett. Mert érzésem szerint ebben a csapatban még benne volt legalább két bajnoki cím. S ha okosab­ban tudjuk meghatározni az aktuális céljainkat, illetve nem hét­-nyolc igazán ütőképes játékosból áll csak a keret, ezt meg tudtuk volna valósítani. Ott voltunk végig az élbolyban, de olyan átütő siker már nem született.

- S az 1990-91-es szezonban már más ült a Loki kispadján...

- Én a mai fejemmel is úgy érzem, korrekt és tisztességes válás zajlott le, amire szükség volt. 1989 nyarán távoztam el a csapattól, hogy Budapesten átvegyem az Elektromos férfigárdáját.

- Amivel "mellesleg" mindjárt meg is nyerted a bajnokságot...

- Az előző bajnokság ötödik helyezettjét vettem át, és a klubvezetés dobogóközeli helyezést tűzött ki célnak. S volt egy kissé ko­mikus felhangja a dolognak számomra. Hiszen, amikor én Debre­cenbe jöttem, arra voltam kíváncsi, nők el tudják-e végezni azt az edzésmunkát, amit férfiakra szabtam. Ekkor pedig meg kellett fordítanom a kérdést. Vajon az Elektromos fiai el tudják-e végezni, azt a munkát, amit debreceni lányok elvégeztek...

- És?

- Hát bizony, meg kell mondjam, nem volt könnyű. Nagy volt időnként a jajgatás, de végül is elvégezték a fiúk. Pár hét alatt felfutottunk egy magasabb szinte, elsősorban ennek volt köszönhető, hogy a félelmetes Veszprémet meg tudtuk előzni, amelyik akkor sokkal jobban be volt ágyazódva a magyar kézilabdába, mint a Tromos.

- Medgyessyné Márti említette, hogy noha te Pesten az Elektromosnál dolgoztál, a kapcsolatod soha nem szakadt meg a csapattal.

- Igaz, hiszen az eltávozásom a csapattól lelkileg még közelebb hozott többekhez. Ebben természetesen az is közrejátszott, hogy gyakran akkor tudunk valakit igazán megbecsülni, ha éppen hiányzik. Ráadásul az utódom nem tudott szót érteni a lányokkal így aztán gyakran beszélgettünk.

- Egy év után pedig újra visszaültél a debreceni kispadra. Ekkor mi lett a cél?

- Érdekes volt a visszajövetelem körülménye is, hiszen a Tromossal az utolsó bajnokit április 30-án játszottuk, én pedig má­jus 1-jén már edzést tartottam Debrecenben. Elég zilált állapoto­kat találtam, mert az egy év meglehetősen megviselte a szakosz­tály dolgait. Azért is jöttem vissza már a bajnokság végét jelentő egy hónapra, s nem vártam meg, hogy leperegjen az az öt-hat mérkőzés, hogy ne következzen be jóvátehetetlen szétesés. Kellett ez az idő a tűzoltómunka elvégzésére. S miután a legna­gyobb bajokat elhárítottuk, jöhetett a tervezés, ami természete­sen azt jelentette, hogy élcsapat maradjon a Loki. Új embereket is be kellett építeni, mert már ekkor beindult a fluktuáció.

- A te edzői tevékenységed alatt háromszor jutott európai kupadöntőbe a csapat. S a végső siker mindig elmaradt...

- A Rosztov ellen - be kellett látni - nem volt reális esélyünk a végső győzelemre, ahhoz is egy kisebbfajta csoda kellett, hogy hazai pályán meg tudjuk verni őket. A Radnicski és a Viborg ellen olyan apró nüanszok döntöttek, amik elsülhettek volna fordítva is. Én mindenesetre büszke vagyok arra, hogy odáig eljutottunk. Nincsen bennem kielégületlenség, mert az adott szituációban megtettük, ami tőlünk tellett. Mert ismét gátolt bennünket a több­frontos helytállás, a bajnokságvégi kifacsartság, és a viszonylago­san szűk játékosállomány. Például a Viborg világklasszisaival szemben mi összesen nyolc felnőttkorú játékost tudtunk harcba küldeni. Majdnem sikerült így is. S még valamit a többfrontos helytállásról: gondoljunk csak bele, a válogatottal való különböző problémák miatt a következő évtől kezdve sokáig nem hívtak deb­receni játékost a keretbe. Talán nem véletlen, hogy éppen a kö­vetkező években sikerült Köstner Vilivel együtt kupát nyerni...

- A Radnicski elleni kupadöntőre mondják sokan, hogy azt a pici kis nüanszot talán éppen az a külső körülmény jelenthette, amit manap­ság úgy nevezünk nagyon disztingváltan: sportdiplomáciai háttér...

- Ez is benne lehetett a dologban, nem kétséges.

- Az első nemzetközi kupagyőzelemben nyilván az is jelentős szerepet játszott, hogy végre sikerült megerősíteni a játékoskeretet, bővíteni az azonos képességű játékosokkal a gárdát.

- Pontosan. Soha nem felejtem el, amikor lefújták a Viborg elleni döntőt és rögtön nyilatkozni kellett, én azonnal azt mondtam: ne­künk nem volt egyetlenegy cserénk sem, ezen a jövőben változtatni kell. Ennek hatására hoztuk vissza Irinát, igazoltuk le Virincsik Anasztáziát és László Krisztinát. S miket produkált az élet? Egy év múlva a mindent eldöntő oslói mérkőzésen Virincsik nagyon jól játszott, Lacika nyolc góllal a legeredményesebbnek bizonyult, Irina pedig a kiválóan védő, de a végére elfáradó Szopóczy Brigi helyére beállva ragyogóan védett. Tehát ékesen bebizonyoso­dott a korábbi tétel.

- Nem volt benned egy pici keserűség ekkor? Hiszen a csúcsra jutáskor már Köstner Vilmos volt az edző...

- Nem és nem. Mert úgy érzem, egész pályafutásom során, ami­ért megdolgoztam, megvalósult. Ez paralell. Ráadásul én mint szak­osztály-igazgató, a csapat két EHF-kupa győzelmében is részes­nek érzem magam, nem elvitatva a lányok és az edző érdemeit. Hiszen én mindig, minden helyzetben úgy gondolkodtam: mi, s nem úgy, hogy én.

- Ehhez képest eléggé váratlanul érhetett, hogy az 1996-97-es szezon elején Köstner Vilmos lemondása után le kellett üljél a kispadra...

- Abszolút váratlanul ért, mert a debreceni önkormányzati képvi­selői munkám miatt nemigen akartam ebben a ciklusban ilyen feladatot vállalni, de a kialakult helyzet nem hagyott semmi vá­lasztási lehetőséget. Én nagy szeretettel és kedvvel dolgoztam, ám nyilvánvaló, hogy lelkiismeretesen ennyi feladatot nem lehet ellátni. Tehát már ősszel jeleztem, csak a szezon végéig vállalom az edzőséget.

- Nem volt most is tűzoltó jellege a munkának?

- Idény közben átvenni egy csapatot soha nem szerencsés, ez a tény sok mindent meghatározott. Én - bár reménykedtem a do­bogós helyezésben - elsősorban arra koncentráltam, hogy érjük el a minimális célt, a nemzetközi kupaszereplés jogát. Nos, a ne­gyedik hely ezt biztosította, és a dobogóra is csaknem odaértünk. Hiszen, ha nincs a Vasas elleni egygólos hazai vereség, akkor ott vagyunk a harmadik helyen. Azt a meccset nagyon sajnálom, és nem tagadom, abban a fiaskóban biztosan benne volt az, hogy én ilyen szerteágazó tevékenységre kényszerültem. Ennek ellené­re a csapatban körülbelül ennyi volt.

- Hogyan látod a csapat közeljövőjét?

- Jelen pillanatban nekünk az a legfontosabb feladatunk, mint a legtöbb magyar klubnak: biztosítani egyáltalán a fennmaradást. Hiszen ennek a megoldása a jelenlegi gazdasági és társadalmi helyzetben, s főként az ország keleti régiójában önmagában véve sem kis feladat. Az életben maradás után pedig nyilvánvalóan a közvetlen élmezőnyben maradás a célunk. Hogy ne szakadjunk le abban a kíméletlen és bizony gazdaságilag egyenlőtlen ver­senyben, ami folyik. Hiszen el kell mondani, a fővárosi és a dunántúli csapatok egyaránt kedvezőbb helyzetben vannak.

- Úgy tűnik, a bajnokcsapat és a kupagyőztes csapat után most újabb szakasz kezdődik a Loki életében...

- Igen. Új edzővel kell új csapatot építeni a régiek és a frissen érkezettek elegyével. Mert kisebb céljaink nem lehetnek a jövőben sem...

Gurbán György

Forrás: Királynők piros-fehérben (149-157. oldal)

Vezetőedző adatlapja: sportstatisztika.com