László Krisztina: "Meghalni a pályán, ha kell"

- Versenyszerűen tizenkét éves koromban kezdtem kézilabdáz­ni egy vidéki megyei első osztályú csapatban. Előtte természetesen már játszottam az iskolában, mert korán felfedezték, hogy elég ügyesen bánok mindenféle labdákkal. Látták ezt a szüleim is, akik biztattak, csináljam. Na de hol? Miután az unokaöcsém a Vasasban focizott, én is oda kerültem tizenhárom évesen. Saját nevelésű játékosa lettem a klubnak. Ott mutatkoztam be az első osztályban, alig több mint tizenhat évesen. Jól ment a játék, lehet­tem serdülő, ifjúsági, junior és B-válogatott is. Mit mondjak, moz­galmas időszak volt, hiszen egyszerre edzettem a serdülőkkel, az ifikkel és a felnőttekkel. Mindenhol meg kellett felelnem az elvárásoknak, jószerével nem volt egy nap szünetem sem. Szinte csak arra volt időm, hogy a szerelésemet kimossam, már mehet­tem a következő erőpróbára még nyáron is.

- Sikerült gyökeret verned a Vasasban?

- Igen is, meg nem is. Igen, mert stabil tagja lettem a keretnek, s nem, mert jóval kevesebb lehetőséget kaptam a játékra, mint szerettem volna. Ennek ellenére a B-válogatottságom után már ott álltam a válogatottság küszöbén. Ám, amikor eljöttem a Bp. Spartacusba, hogy többet játszhassak, mintha elvágtak volna min­dent. Azóta nem kerültem soha szóba.

- Aztán két év után elhagytad a Szparit és a fővárost.

- Igen. Elsősorban azért, mert a Vasasban megszoktam a kemény munkát, a hajtást, és persze azt is, hogy azért megy a sze­kér. A Spartacus viszont az a tipikus középcsapat, amelyik min­den különösebb cél nélkül elvan az NB I-ben. Ez az állapot pedig a legkevésbé sem volt alkalmas arra, hogy fejlődjek. Ráadásul a hangulat sem volt éppen imádnivaló a csapaton belül, úgyhogy minden okom megvolt arra a második évben, hogy rosszul érez­zem magam. Kezdtem szépen, lassan kibukni idegileg. Végső el­ keseredésemben már az is megfordult a fejemben, hogy abbahagyom az egészet.

- Hát ez a későbbiek ismeretében nem lett volna bölcs döntés...

- Na jó, azért nem gondoltam én teljesen komolyan. Viszont annyira kötődtem Budapesthez, hogy elképzelni sem tudtam volna, hogy máshol játsszak és éljek. Nem akartam eljönni a családom miatt sem, hiszen hozzájuk nagyon erősen kötődöm.

- Hogyan emlékszel vissza a megérkezésedre?

- Azt föltétlenül éreztem, hogy itt nagy feladatok várnak rám. Hiszen tudnom kellett, hogy Debrecen az Debrecen és a DVSC az DVSC. S visszagondolva a kezdeti időkre, elmondhatom, na­gyon könnyű volt beilleszkednem emberileg és a játékommal is. Olyannyira, hogy az eddig itt eltöltött három évemből kétségtele­nül az első sikerült a legjobban. Hamar befogadtak a lányok, ami talán annak is köszönhető, hogy könnyen kötök új ismeretsége­ket, barátkozó természetem van. Tehát minden gond nélkül sike­rült gyökeret vernem itt, pedig korábban egyáltalán nem tűnt szá­momra vonzónak az ország keleti része. Ám hamar megváltozott a véleményem. Ma már nemcsak jól érzem itt magam, hanem kifejezetten tetszik a város. Furcsa dolog ez. Annak idején bor­zasztó nehéz volt Pestről eljönnöm, most pedig azt nem tudom elképzelni, hogy innen elmenjek. Azon kapom magam, mikor hazamegyek a szüleimhez, pedig imádom őket, és amikor csak tudok, rohanok hozzájuk, hogy két-három nap után már vágyom vissza Debrecenbe, a kis lakásomba. Persze a sikerek is sokat segítettek a "vonzalom" kialakulásában.

- Ami a diadalokat illeti, te aztán tényleg részesülhettél belőlük. Hi­szen két év két kupagyőzelem, igazán nem mondható rossz aránynak. Az első évedben a közvélemény sokkal inkább a hőn áhított EHF-kupá­ra figyelt, mint a hazai bajnokságra...

- Pontosan így voltunk ezzel magunk is, hiszen a kupagyőzelem határozottan kitűzött cél volt. Nagyon "kihegyezett", kiéhezett volt a társaság. Mi újak azért, mert frissen érkeztünk, a régiek pedig azért, mert már oly sokszor kicsúszott a kezükből a győzelem korábban, hogy szentül megfogadták, ez többet nem fordul­hat elő. A lehető legerősebben tudtunk koncentrálni minden ap­róságra. A legkritikusabb helyzeteken is úrrá tudtunk lenni acé­los akarattal. Elmondhatatlanul csodálatos volt a csapat összetar­tása. Kicsit különösen hangozhat, hogy én teljes két esztendő távlatából már nosztalgiázásra adom a fejemet, de nem felejthetem el, mekkora részük volt a sikerekben azoknak, akik már nin­csenek velünk, Horváth Ildinek, Jeddi Manyinak, Katkó "Pufinak", és persze Szopóczy Briginak. Meghaltunk a pályán, ha kellett.

- Hát bizony, ami azt illeti, mindkét győzelemhez vezető úton voltak olyan pillanatok, amikor csak a legfanatikusabb hívek reménykedtek a sikerben...

- Bizony. De ez is a társaság egységét dicséri, hogy képesek voltunk a legmélyebb gödörből kimászni. Igazi, vérbeli kupacsa­pat voltunk akkor, soha nem adtuk fel a harcot egy pillanatra sem. Ezért felejthetetlen számomra Brigi, aki a legkritikusabb pillana­tokban és helyzetekben olyan bravúrokra volt képes, hogy egy­szerűen nem hittem a szememnek. Hihetetlenül fel tudott min­ket dobni a teljesítménye. Őt meg persze az doppingolta, ha mi jól védekeztünk előtte.

- Mint például az első győzelem "előestéjén", a Buxtehude elleni vissza­vágón idegenben. Ahol Brigi a végén két abszolút ziccert és egy hetest fogott ki. Pedig ha bármelyik bemegy...

- Pontosan. Úgy éreztem, ez egyszerűen őrület. Brigi óriási ka­pus volt, nem tudok rá mást mondani.

- És aztán elérkezett a döntő, az Oslo ellen. Aminek mindent eldöntő kinti visszavágóján életed eddigi legnagyobb játékát nyújtottad.

- Az ember igyekszik minden meccsre tisztességgel felkészülni, de egy ilyen hihetetlenül fontosra mindent bele kell adni. Ilyen­kor persze jóval nagyobb a feszültség, az idegesség, hosszabb az álmatlan éjszaka. Az egész csapat lázban égett, én is fel voltam pörögve rendesen. Rettenetesen akartam, s ez szerencsére nem csapott át görcsösségbe. Szinte alig tudtam olyasmibe fogni, ami ne sült volna el jól.

- Ennek ellenére iszonyatosan nehéz csata volt...

- Igen, de erre számítanunk kellett annak ellenére, hogy nyolc gól előnnyel érkeztünk Oslóba. Tudtuk, mert tudnunk kellett, hogy valóságos pokol vár ránk. Úgy is lett, mert a bírók igencsak megfejelték azt a támogatást, amit mi kaptunk otthon az első mér­kőzésen.

- Pedig az első félidőben minden simának tűnt. A játék rész közepén még vezettetek is.

- De a fordulás utáni nyomás iszonyatos, félelmetes volt. Szinte végig hátrányban kellett játszanunk, Csapeszt, mintegy vissza­adva Grini debreceni kizárását, végleg kiállították, jöttek a norvé­gok rettenetesen. Én pedig Sípos Éva sérülése miatt átkerültem a jobbszélre. De szerencsére onnan is eredményes tudtam lenni, nyolcszor találtam be a lefújásig. Aztán összesítésben nyertünk. Hát azt a boldogságot... Nemcsak miénk lett a kupa, de én is jól játszottam, teljesen el voltam varázsolva. S aztán ha valami felejthetetlen volt, az a hazaérkezés utáni debreceni fogadtatás. Azóta sem volt ilyen meccsem...

- Legnagyobb örömömre ki kell, hogy igazítsalak. Jó, nem volt egy nagy kupacsata, de azért az egykori csapatod, a Szpari elleni kilenc talála­tod sem nevezhető csúnyának...

- Érdekes volt az a meccs. Aznap borzasztóan éreztem magam. Álmos voltam, fáradt és törődött. De aztán megérkezett a Szpari, közte régi barátnőkkel, és én a meccs előtt végigkacagtam leg­alább egy óra hosszat. Annyira jókedvem lett, annyira feldobód­tam, hogy minden mozzanatát kifejezetten élveztem aztán a mérkőzésnek is.

- Lépjünk egy kicsit vissza az időben! Az ismétlés szezonjához...

- A második évemben nehézkesebben mentek a dolgok, mert már kezdett nőni a feszültség a csapat és Köstner Vili között. Ez pedig egy idő után a munkán is meglátszott. Mert fölösleges energiákat köt le, ha egyre gyakrabban kell azzal foglalkoznod, hogy mikor, ki, mit és miért mondott. Hogy mindezek ellenére össze tudtuk magunkat kapni a döntő helyzetekben, igazi bravúrszámba ment. Mint például a Gudme ellen, amikor kilencgólos hátrányt küzdöttünk le a debreceni visszavágón. Mert tudtuk, elhittük, hogy képesek vagyunk rá. A közönség egyszerűen belehajszolt, belekergetett bennünket a győzelembe. Egy gól, két gól, három gól..., tombol a közönség, ilyenkor egyszerűen nincs meg­állás. Szóval ez is sikerült, de úgy érzem akkor jobban oda kellett volna figyelni a társaságra emberileg, lelkileg.

- Nekem mindig az volt a véleményem, ha valaki bármilyen területen nőket akar irányítani, annak legalább annyira kell jó pszichológusnak lenni, mint jól felkészült szakembernek. Ötven-ötven százalék...

- Teljesen egyetértek. Hiszen ha magunkat veszem alapul, bár­ milyen kőkemény játékot játszunk, mégis nők vagyunk minden porcikánkban. Tehát érzékenyek, sérülékenyek belül is. Érezni kell azt, hogy mikor van helye, hatása a szidásnak, s mikor tesz jobbat a biztatás. Tavaly bizony jólesett volna néha a ledorongolás helyett egy kis cirógatás. Mert hiába mondják, hogy nem szabad a magánéletet, a privát gondokat a pályára vinni, ez csaknem lehetetlen. Bizony sokszor felcipeljük a problémáinkat. S erre figyelni kell.

- Hogyan szoktál készülni a meccsekre?

- Mint mindenkinek, nekem is vannak megrögzött szokásaim. Az biztos, hogy a meccs napjának délelőttjén nem lehetek otthon. Mindegy hová, csak az a fontos, hogy kimozduljak, levegőn le­gyek, sétáljak. Kupameccsek előtt mindig leskelődni szoktam az ellenfél edzésén. A mérkőzés napján soha nincs meleg étel, ne legyen a gyomrom megterhelve. Csak banánt, vagy kevéske csokit eszem, és megiszok egy Red Bullt.

- És szárnyakat ad?

- Hát ha repülni nem is tudok tőle, jót tesz a közérzetemnek. Aztán két-három órával a meccs előtt mindig átmegyek a barát­nőmhöz kávézni. Ha ezt egyszer is kihagynám, rossz ómen len­ne. Aztán jönnek a mezek.

- Jók és rosszak?

- Úgy bizony! Mert vannak "tuti nyerő" mezek is.

- Szoktad érezni előre, hogy menni fog a játék, vagy se?

- Gyakran megesik. Mindenkinek vannak gyenge napjai, de a legrosszabb az, amikor érzem, hogy bennem van a gól, feszít belülről az energia, de sehogyan sem jönnek a passzok.

- Mit hozhat szerinted a jövő?

- Borzasztóan fontos, hogy a kézilabda Debrecenben ne csak a dicső múltat, hanem a jelent és a jövőt is jelentse. Hiszen itt a mindenki elvárja, hogy ne középcsapat játszogassa a meccseit.

- S te?

- Nem vagyok vándormadár, nehezen mozdulok el onnan, ahol már fészket raktam. Huszonhat évesen úgy érzem, még számos jó évem lehet az élvonalban. Most a pénz másodlagos dolog számomra. Elváltam, tehát nem függök senkitől. A magam ura vagyok, szabadon dönthetek a jövőmről. Mindenesetre semmi kedvem nincs innen elmenni. Bízom abban, hogy jövőre megerősödik a csapat. És újult erővel, megerősödött hittel tudunk nekivágni a feladatoknak...

Gurbán György

Forrás: Királynők piros-fehérben (114-119. oldal)

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com