Madai Petra: "A lehetetlent azonnal, a csodákra várni kell!"

- A DVSC kisvárdai születésű játékosai: Bardi Fruzsina, Juhász Gabriella, Nagy Ivett és Madai Petra. Veretes névsor, nem?

- De, büszke is vagyok rájuk! Ivett szintén '82-es, vele sokat játszottam együtt különböző utánpótlás válogatottakban, Gabi pár évvel fiatalabb ugyan, de ő is sokszoros felnőtt válogatott volt, már Norvégiában él. Én ugyan tényleg Kisvárdán születtem, de nem ott laktunk, hanem Mándokon. Két éves voltam, amikor Fehérgyarmatra költöztünk, apukám - építészmérnökként - ott kapott állást.

- Jól tudom, hogy a Fehérgyarmati VSE csapatában már 12 évesen a felnőttek között játszottál?

- Igen, a megyei bajnokságban. Általános iskolában indítottak sportosztályt, szüleim mindenképpen oda akartak beíratni, egyrészt mert apukám is focizott fiatalon, másrészt mert én is imádtam labdázni, örökmozgó voltam. Egyik évben röplabdás, másik évben kézilabdás osztály indult, azaz az osztálytársaim egyben csapattársaim is voltak. Máté Tibor és Tiborné voltak a testnevelők, ők vezettek be a kézilabdázás világába, szeretettel gondolok vissza rájuk. Érdekes, de eleinte átlövő voltam! Hamar megnőttem, 12-13 évesen az egyik legmagasabb voltam a csapatban, aztán általános végére szinte mindenki megelőzött a tornasorban, akkor már inkább irányítóként és balszélsőként számítottak rám. Éva néni (Komáromi Ákosné) hamar "kiszúrt" különböző meccseken, tornákon, és el akart csábítani Debrecenbe, de a szüleim (akkor még) nem engedtek. Az FVSE edzője Falcsik Miklós volt, ő tett be a felnőttek közé. Tele voltunk 14-17 évesekkel, igazi felnőtt alig 1-2 volt közöttünk. Nagyszerű időszak volt, jó visszagondolni rá.

- Aztán jött az országos diákolimpia döntő 1996-ban, Debrecenben. Te kaptad a torna legjobb játékosának járó címet...

- Szuper csapat voltunk, ötödikek lettünk. Egyébként a Győr nyert, a kispadon Konkoly Csabával és Görbicz Anitával a csapatban. A debreceni Hunyadi lett a második. Ott végre Komáromi Ákos is megnézhetett magának, mert Éva néni már két éve mondogatta neki, hogy lenne itt egy tehetséges gyerek... Jól ment a játék, Ákos bácsi is felfigyelt rám. Nagyon jól esett, ennek is köszönhető, hogy a Fradi helyett Debrecent választottam. Ilyen fiatalon még a szülők a legfontosabbak, Budapest pedig messze van. Az Irinyibe kerültem, sportosztályba, kollégiumba. Kézis lányok, focista fiúk. Rengeteg meccset játszottam, volt, hogy egyetlen napon hármat! Ez a korszak is nagyon kedves emlék. A gondtalan fiatalság.

- A 2000-es diákolimpia Veszprémben volt, végre debreceni győzelemmel. Ismét te lettél a legjobb játékos.

- Akkor még (a sérüléseim előtt) gyors voltam, jól cseleztem. Sajnos, a rosszul sikerült térdműtétem után már soha nem nyertem vissza azt a gyorsaságot. Egy komplett szezont ki is kellett hagynom, nagyon nehéz időszak volt.

- Ez indokolta a posztváltást is? Hogyan lettél beálló?

- Igen, a szélsőknek indulni kell lerohanáskor, abban pedig már nem voltam 100%-os. Bár kényszerből kerültem beállóba, de nagyon megszerettem azt a posztot is!

- Már 16 évesen bemutatkoztál az élvonalban.

- Pedig már korábban Árva Csabánál is kerettag voltam, '98 őszén majdnem pályára is léptem, már "kopogtattam" a felnőtt csapat kapuján. Egy fehérvári ifimeccsen azonban súlyos kézsérülést szenvedtem, ott azonnal, még Székesfehérváron meg is műtöttek. Így végül csak '99-ben debütáltam az NB I-ben, Köstner Vilmosnál. Nagy nevek távoztak a csapattól, az én posztomról például a 200-szoros válogatott Elekes Csilla, így többen is be tudtunk kerülni fiatalként.

- Hogyan alakult a korosztályos válogatott pályafutásod?

- Serdülőválogatott is voltam, aztán ifi Róth Kálmánnál, későbbi nagy nevekkel együtt: Görbicz Anita, Pastrovics Melinda, Szrnka Hortenzia, Nagy Ivett. Németországban az Európa-bajnokságon 6. helyen végeztünk. Aztán juniorban Kovács Péter is behívott (az a csapat ezüstérmes lett végül), de éppen lábadoztam a sérülésemből, lemondtam a szereplést, előbb a Lokiba akartam visszakerülni, megerősíteni magam, újra felvenni a ritmust.

- Anyagilag és szakmailag is "zaklatott" időszak volt ez a DVSC életében, egymást váltották az edzők a kispadon. Ki volt közülük a kedvenced?

- Igen, én szinte minden valaha volt DVSC-edzőnél játszottam, van összehasonlítási alapom! A legjobb szezonom a 2004/05-ös volt, Laurencz Laci bácsival, de Köstner Vilit vagy Balogh Zoltánt is szerettem. Nekem kellett a "kemény kéz", a kiabálós edzőknél voltam a legjobb. Ilyenkor összeszorítottam a fogam és "csakazértis" megcsináltam mindent.

- Legjobb meccs, legnagyobb siker, legszebb emlék?

- Egyszer Orosházán lőttem 7 gólt, akkor még balszélsőként, az biztosan az egyik kedvenc meccsem. Legnagyobb siker a Dunaferr, a Győr vagy éppen a Fradi legyőzése, a Magyar Kupában egy bronz és az EHF-kupában elődöntő. Legszebb emlékeim pedig a Bíró Imre-féle 2006-os gárdához fűződnek. Az nagybetűs CSAPAT volt számomra, fantasztikus, felejthetetlen élményekkel.

- Azt hittem, a válogatottságot fogod mondani, 2005-ben Dánia ellen.

- Annak, sajnos van egy szomorú vetülete. Akkor hunyt el - pályafutása csúcsán - Kulcsár Anita, az ő pótlását kellett volna megoldani. Persze egy ekkora világklasszist pótolni nem olyan egyszerű, talán még azt is mondhatom, hogy a mai napig nem sikerült... Na, de majd Bordás Réka vagy Tóvizi Petra!

- Mi indokolta a korai visszavonulást?

- Több minden összejött. Egyrészt a sérülések, másrészt a válogatottsághoz sokat kellett volna játszanom a Lokiban, de ez nem mindig sikerült... Ott eltört bennem valami. Talán már akkor "elengedtem" a karrierem. 26 éves koromban jött a baba, szülés után vissza akartam térni, de a DVSC-be nem fértem be, ahová hívtak volna, az pedig messze lett volna. Az akkori párom nem jött volna velem, egy kisgyerekkel, egyedül pedig nem vállalhattam be. Alsóbb osztályokba pedig én nem akartam menni. Legalább nem 32-33 évesen szembesültem azzal, hogy civil életet kell kezdenem, hanem már 26-27 évesen. Lehet, hogy így könnyebb volt. Az akkori párommal szakítottunk, Lucát 5 éves koráig egyedül neveltem. Visszatértem a tanuláshoz, két diplomát szereztem (óvodapedagógus és kommunikáció), középfokú angol és alapfokú spanyol nyelvvizsgám van. Megállok a lábamon.

- Mik a legrosszabb emlékek?

- Az a rengeteg sérülés és betegség, ami végigkísérte a karrierem. A diákolimpián az egyik térdem, aztán a juniorválogatott edzőtáborában a másik. Porc, keresztszalag, amit csak el lehet képzelni. Volt tüdőgyulladásom, mandulaműtétem, rengeteg kéz- és arcsérülésem, felszakadt a szemöldököm, kitört az ujjam, össze se tudom számolni. Egyszer úgy belekönyököltek a szemembe, hogy az orvosok még a mozgást is megtiltották, nehogy leváljon a retinám. De mindezekért is hálás vagyok a sorsnak, ezek a nehézségek sok mindenre megtanítottak az életben.

- Ha jól számolom, Luca lányod már 12-13 éves. Ő nem sportol?

- A sport szeretetét átadom neki, lelje benne örömét, legyen egészséges, fitt, csinos. De én aztán igazán megtapasztaltam a versenysport sötét oldalát, a sok lemondást, sérülést, stresszt. Nem szeretném, ha élsportoló lenne. Ennek ellenére vígan kézilabdázik, U13-as korosztályban, a DSI-ben! Szerencsére nem az én alkatomat örökölte, magas, vékony, úgy fut, mint egy őzike, mint aki soha sem tudna elfáradni. De ugyanakkor állatorvos is akar lenni, ami szintén nem sétagalopp. Ha komolyan akarja csinálni mindkettőt, persze nem állok az útjába, segítem mindenben, de a várható nehézségekre is felkészítem, tudjon róla, hogy nem minden rózsaszín, ami annak látszik...

- A kicsik?

- Bora lányom 5 és fél éves, Zéti fiam pedig három. Belőlük még bármi lehet, legyen boldog a gyermekkoruk, aztán meglátjuk.

- Tehát Zétény is lassan óvodába megy. Veled mi lesz?

- Például lesz időm olvasni! Férjemtől direkt csak könyveket kértem szülinapomra, nagyon hiányzik már az olvasás, az utóbbi 6 évben kevés időm volt rá. Müller Péter, Szepes Mária, Stephen King, de akár egy jó József Attila-kötet is jöhet, ő a kedvenc költőm.

- A megyei Katasztrófavédelem szóvivője voltál. Oda térsz vissza?

- Igen is, meg nem is. Az a munka teljes embert kívánt, 0-24 órás állás, bármikor riaszthatnak, volt olyan, hogy a szupermarketben álltam a pénztárnál a tele bevásárlókocsival, jött a telefon, ott kellett hagynom mindent. De mégis imádtam. Ott ismertem meg a férjemet is, Gergőt, aki a két kicsi apukája, de Lucával is nagyon jól megértik egymást. Egyébként igazi tűzoltós esküvőnk volt, szirénázó gépjárműfecskendő, meg minden! Tehát mindenképpen visszamegyek, de nem szóvivőnek. Azt három gyerekkel nem lehet csinálni. Elvégeztem a még szükséges plusz tanfolyamokat, munkavédelmi területen fogok dolgozni, főhadnagy rendfokozatban. Így négykor tuti vége a munkának, és nyugodtan kezdhetem a második műszakot, itthon, a gyerekekkel.

- Visszatekintve, megvalósultak az álmaid?

- A kézilabdában igen, mert bár hamar abba kellett hagynom, de stabil NB I-es játékos voltam, végig korosztályos válogatott, bejutottam a felnőtt keretbe is. Tény, hogy a sérülések, betegségek nélkül lehetett volna ez sokkal fényesebb karrier is, de nem vagyok elégedetlen. Szép volt, sokat utaztam, barátokat szereztem, a jóból is, a rosszból is tanultam.

- Gyerekként mi akartál lenni?

- Színésznő. Benne voltam az iskolai színjátszókörben, rendszeresen indultam szavalóversenyeken, sőt, még zenekarban is énekeltem, zongoráztam, gitároztam.

- Most mik a terveid?

- Jó lenne az angolomat felsőfokra, a spanyolomat legalább középfokra javítani. Szeretnék egy harmadik felsőfokú végzettséget is, de például a pszichológián most 441 volt a ponthatár, brutális. Szinte esélytelen bejutni, de én nem az a feladós fajta vagyok, minél nehezebb valamit elérni, annál jobban izgatja a fantáziámat!

Tűzoltó család: Luca, Petra, Gergő, Bora és Zéti

Tóth András Balázs

Forrás: sportstatisztika.com

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com