Mihaela Galai: "Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld!"

- Legelőször akkor hallottunk rólad, amikor a Kisvárda bejelentette, hogy egy ifi-világbajnok átlövőt igazolt Romániából.

- Pedig nem is voltam ifi-világbajnok! Bár több nagy sikerem volt utánpótlás-válogatottakban, abban a '95-ös aranycsapatban épp nem voltam benne. De pl. '96-ban játszottam a junior EB-n Lengyelországban. Kisvárdán is volt egy felkészülési torna, amire eljöttünk a román junior válogatottal. Éppen csak jó 10 percet voltam pályán, de minden összejött, lőttem vagy hat gólt. Egyből felfigyeltek rám, rövidesen meg is egyeztünk.

- Mindig is kézilabdázónak készültél?

- Dehogy! Ahogy 9-10 éves koromban már látszott, hogy egy fejjel magasabb vagyok az osztálytársaimnál, mondtam a szüleimnek, hogy megyek kosárlabdázni! El is vittek edzésre, amiről csak ott derült ki, hogy kézilabda-edzés volt... A többiek vígan kéziztek, én meg hátul dobálgattam a kosárpalánkra. Ez napokig így ment. Aztán egyre gyakrabban gurult hozzám "véletlenül" egy-egy labda, én meg jó erősen visszahajítottam. Később megtudtam, hogy nagyon akartak a csapatba, mert akkor Romániában volt egy előírás, hogy csapatonként 2 játékosnak 175 cm felett kell lennie, és pont jól jöttem nekik.

- Aztán 187-ig nőttél. Mindenki ilyen magas volt a családban?

- Nem, de anyu családjában a férfiak mind 2 méter körül vannak. Onnan örökölhettem valamit... Viszont érdekes, hogy a húgaim nem magasabbak az átlagnál. Egyébként négyen voltunk lányok, szerény anyagi körülmények között, nem voltunk tehetős család. Az élsporthoz pedig kellett volna egyesületi tagdíj, utazások és edzőtáborok költsége, ilyesmik. Én semmit sem tudtam volna kifizetni, ha nincs az edzőnőm, Doiana Popescu. Ő látott bennem annyi tehetséget, hogy minden felmerülő költségemet fizette, a mentorom volt. Nagyon hálás vagyok neki ezért, a mai napig tartjuk a kapcsolatot! Ha Romániában járok, őt is mindig felkeresem.

- Milyen gyakran mégy haza?

- Naponta! Ugyanis már kettős állampolgár vagyok, itt vagyok itthon, Nyíregyházán... De természetesen értem a kérdésedet: Romániába igyekszem minden évben legalább egyszer ellátogatni. Interneten és telefonon persze napi szinten beszélünk. Viszont semmi pénzért nem költöznék vissza, én már végleg itt maradok Magyarországon.

- Ott jártunk a történetedben, hogy Kisvárdán felfigyeltek rád.

- 18 éves voltam, épp leérettségiztem. Felvettek a bukaresti testnevelési egyetemre, de ott halasztani tudtam. (Egyébként azóta is halasztom...) Egyedül voltam egy idegen országban, senkit sem ismerve. Az első időkben nagyon megszenvedtem, nem fogadtak tárt karokkal. Ugyanakkor tetszett is a változás, legalább önállósodtam. Mondhatjuk, hogy felnőttem.

- Van egy kis akcentusod, de kitűnően beszéled a nyelvet. Akkor tudtál valamennyit magyarul?

- Egy árva szót se! Nagy Kriszta ("Pista") mellé kerültem albérletbe, aki persze meg se tud mukkanni románul. Kézzel-lábbal magyaráztunk egymásnak, pár angol szó, pár német szó, nagyon mókás volt. Három hónap alatt megtanultam - alapfokon - megértetni magam, mert nagyon szeretek beszélni, és borzasztóan zavart, hogy senkivel nem tudok egy rendeset dumálni!

- Három jó szezon Kisvárdán, aztán 1999-ben kiesett a csapat, te pedig elmentél a Vasashoz. Megbántad?

- Nagyon sajnáltam, hogy szétszéledt az a gárda. Imádta a város a kézilabdát, nem volt óriási sportcsarnokunk, de abban a kicsiben is szuper volt a hangulat. Ehhez képest a Vasas nem volt az igazi, nem "jött be" nekünk a budapesti élet sem. Azért mondom, hogy "nekünk", mert együtt igazoltunk át a másik kisvárdai légióssal, Ovtus Fatimával.

- Olyannyira, hogy Debrecenbe is együtt érkeztetek.

- Pedig Fatival még nem nagyon komáltuk egymást az első kisvárdai évben, aztán egyre inkább összebarátkoztunk. Egyébként azóta is nagy barátnők vagyunk. Ő is úgy érezte, ahogy én, ismét váltanunk kell.

- A Debrecennek pedig pont egy jobb- és egy balátlövőre volt szüksége, hiszen Borók Rita Dániába, Félix Annamária Németországba igazolt. A DVSC jó döntés volt?

- Abszolút! Imádtam Debrecent, a pályafutásom csúcsa volt ott játszani. Nem volt teljesen ismeretlen a csapat, hiszen többen voltak az egykori kisvárdai bandából: Pista (Nagy Krisztina), Maca (Barkasziné Szász Mária) és persze Fati (Ovtus Fatima).

- Villámrajtot vettél, a harmadik mérkőzéseden, a Kiskunhalas ellen 17 gólt termeltél, ami 20 év elteltével még mindig a DVSC egyesületi rekordja.

- Azt hiszem, az magyar rekord is volt, Görbicz Anita tudta megdönteni. Arról a meccsről a mai napig beugranak jelenetek. Önkívületi állapotban voltam, egyszer van ilyen egy életben, ha csak a kapura néztem, már az is gól lett. Tényleg hihetetlen volt, mintha egyedül játszottam volna. Kiment a bokám, de vitt az adrenalin, aztán az 58. percben a másik bokám is kiment, már mozdulni sem bírtam, le kellett cserélni. Felejthetetlen élmény volt.

- Tudod, ki volt az ellenfél kapusa?

- Nem.

- Az akkor 19 éves Pastrovics Melinda, aki később a Lokiban is játszott és - nem mellékesen - 30-szoros válogatott lett. Te nem voltál felnőtt válogatott?

- Nem. Amikor eljöttem, ráadásul pont Magyarországra, engem azonnal elfelejtettek, leírtak.

Ha lenne statisztika az egy naptári hónapban elért gólcsúcsról, valószínűleg az is Mihaela Galai nevéhez fűződne: a 2003. januárjában lejátszott hét mérkőzésen 69 gólt szerzett.

- Az adataidat böngészve nem tudom nem észrevenni, hogy Komáromi Ákos érkezésével megtáltosodtál.

- Nem is az érkezésével, mert ott volt ő mindig a háttérben, amikor Medgyessy Sándor vagy épp Váczi Sándor volt az edző, akkor is. Ahogy újra ő lett a vezetőedző, tényleg szárnyakat kaptam. Amellett hogy nagyszerű szakember, fantasztikus pedagógus is. Olyan önbizalmat kaptam tőle, el nem tudom mondani. Csak odajött, ha elhibáztam valamit és azt mondta: "Mikike, ez most nem sikerült olyan nagyon jól, nem próbálnád meg inkább amúgy? Na, nézzük meg, nem baj, ha nem megy elsőre!" Imádtam.

- Meg is látszott a játékodon, másodszor is házi gólkirálynő lettél, sőt, negyedik helyezett az NB-I. góllövőlistáján. Nem kerestek nagyobb csapatok?

- "Kapós" lettem, a dán Viborg is keresett, többek között. De annyira imádtam Debrecenben játszani, hogy eszemben sem volt elmenni.

- Ákos viszont végleg visszavonult és Balogh Zoltán érkezett a helyére. A gólátlagod 6,5-ről lezuhant 2,3-ra. Vele már nem volt meg az összhang?

- De szépen fogalmaztál. Mintha kihúzták volna a szőnyeget a lábam alól. Az egésztől elment a kedvem.

- 26 és fél évesen vissza is vonultál.

- Mert én nem tudok semmit félgőzzel csinálni. Vagy bízzanak meg bennem, és akkor hozom az elvárható maximumot, vagy hagyjuk a fenébe az egészet. Persze, hívtak utána más csapatok, hogy térjek vissza, de nem, elég volt. Fogtam az összes érmemet, mezeket, cikkeket, okleveleket, fényképeket, és bevágtam a fiók aljára. Tizenhét évre. Ugyanis csak most vettem elő, ahogy megkerestél az interjú ötletével. Például ezeket az érmeket még a gyerekeim sem látták.

- Pedig még bőven volt ebben a pályafutásban...

- Ami elmúlt, az elmúlt. Nincs értelme rágódni rajta. Jó, oké, például Kocsik Vikivel állandóan húzzuk egymást, hogy ki volt a jobb játékos, viszont idegenek előtt sohasem villognék ezzel. Valamikor kézilabdáztam, na és, kit érdekel? Az csak a múlt, éljünk a mának! Aminek meg kell történnie, az úgyis megtörténik.

- Például az a 2003-as autóbaleset...

- Akkor már együtt jártunk a későbbi férjemmel, ő Újfehértó, én Debrecen. Ingáztunk, vagy én mentem hozzá, vagy ő jött hozzám. Egyik pénteken én mentem, előtte megkért egyik játékostársam, Madai Petra, hogy vigyem el Nyíregyházára, nem nagy kerülő. Valahogy nem tudtam igent mondani, nem tudom megmagyarázni, de lemondtam, egyedül indultam el. Aztán útközben "sikerült" frontálisan összeütközni egy kisteherautóval, ami letarolta az én Vectrám jobb elejét. Megúsztam, a bal oldal nagyjából épen maradt, ki tudtam szállni, de az anyósülés, ahol Petra ült volna... Ne is gondoljunk bele! Totálkár, roncstelep.

A DVSC idegenlégiósainak örökranglistáján a litván Ruta Latakaite áll a harmadik helyen, aki 506-szor volt eredményes. A második a montenegrói Jelena Deszpotovics 527 találattal. Az élen pedig Mihaela Galai 560 góllal.

- Vége? Jött a "civil" élet, a családalapítás?

- Férjhez mentem, letettem az állampolgársági vizsgát, magyar-román kettős állampolgár lettem. Egy fiunk és egy lányunk van. Péter 16 éves, kézilabdázik, csodálatos csuklója van! Mimike pedig 12, őt sokáig nem érdekelte komolyabban a sport, de most már kosárlabdázik.

- Neked megmaradt valami a kézilabdából?

- Egyrészt sportrajongók vagyunk mind, tehát nézünk kézilabdát, de inkább a férfiakat. (A foci EB-t is néztük, az olimpiát is fogjuk.) Másrészt nagyon jó barátaimat köszönhetem a sportágnak, akikkel mai napig tartom a kapcsolatot. Harmadrészt pedig valamennyi kis mozgás nekem is kell, lejárok Kocsik Viki edzéseire, kicsit erősítgetem a hátam, mert gyengék a gerinc melletti izmaim. Mindig próbál győzködni, hogy besegítsek neki az edzői feladatokban, de teljes erőbedobással úgysem tudnám azt csinálni. Inkább bele se kezdek. Ahogy Yoda mester is megmondta: "Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld!"

A DVSC-rekordot jelentő 17 gól - 2000. október 26. Hajdú-Bihari Napló

Az első lakótárs Nagy Krisztinával, immár debreceni színekben

Az Ákos-féle "szárnyalás". Egyetlen hónap termése: 69 gól!

Tóth András Balázs

Forrás: sportstatisztika.com

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com

A mérkőzés adatlapja: sportstatisztika.com