Móré Erzsébet: Generációkon át

Debrecenben születtem 1943-ban. Apám molnár volt, neki nem kellett pluszban sportolnia a kemény fizikai munka mellett, de a nagybátyám (Móré János) a debreceni Bocskai, majd a Ferencváros és később a francia Lille focistája volt. Magyar bajnok és kupagyőztes volt, a válogatottban is több alkalommal játszott, az utolsó pillanatban maradt ki az 1934-es világbajnoki keretből. Születésem idején épp ő volt az NB I-es DVSC vezetőedzője.

Két bátyám is a Lokiban focizott, így kerültem én is a sportpályákra, még általános iskolás koromban. Kosarazni is nagyon szerettem, pedig 159 centimmel nem vagyok égimeszelő. A kézilabdát Bokor Ferenc ismertette meg velem, az akkor még Törekvésnek nevezett DVSC 1955-ös bajnokcsapatának edzője. A nagy nevek is játszottak még, például Hajdu Kati vagy Szénás Irén. A csapat legjobbját, Arany Évát szinte fogadott édesanyaként tiszteltük.

Általános iskolába a Dóczyba, középiskolába a Csokonaiba jártam. 1958-ban az NB I-es ifjúsági bajnokságban vitézkedtünk, országos harmadik helyen végeztünk. Bazil, Fóti, Vértesi, Kusnyák és sokan mások hamar fel is kerültünk a felnőtt keretbe. Én 15-16 évesen mutatkoztam be a kispályás élvonalban. (Már nem játszottam nagypályán, akkoriban szüntették meg.)

1960 és '62 között szerepeltem az NB II-es DVSC-ben, de egy Magyar Gyapjú elleni meccsen súlyosan megsérült a vállam, a pályáról egyenesen a kórházba vittek. Éppen akkoriban érettségiztem le, a Közgáz technikumban még különbözeti érettségit is tettem. A MÁV nem tudott munkát adni, így átigazoltam a Dózsába, ahol álláshoz segítettek. A Sütőipari Vállalatnál dolgoztam. A képzéseket, tanfolyamokat mindig szerettem, később (már idős fejjel) még a számítástechnikával is összebarátkoztam. Mai napig bánom kicsit, hogy nem tanultam tovább.

A Dózsában először Nagyházi Sándor volt az edzőnk, akinek a fő szakterülete nem is a kézilabda volt egyébként, hanem a kosárlabda. Aztán Kapitány Ferenc lett az edző, aki csak 3 évvel idősebb nálam. Arra is büszke vagyok, hogy együtt játszhattam még Sterbinszky Amáliával, akiről ma már sportcsarnok van elnevezve. Levezetésként még kosaraztam kicsit Nagyházi Sanyi bácsinál, ahogy például kézis csapattársam és nagyon jó barátnőm, Fóti Mária is. Őt a Covid idején veszítettük el, pár éve.

Nem volt hosszú pályafutásom, 24 éves koromban mentem férjhez, visszavonultam, így kerültem Budapestre. A Vegyesipari, majd a Kézműipari Vállalatnál dolgoztam, könyveléssel és számlázással foglalkoztam, egészen a nyugdíjig. Jelenleg Dunakeszin lakunk. Fiam focizott, lányom kézilabdázott, sőt, a három unoka is sportol, nem szakadt meg a több generációra visszatekintő hagyomány. Óriási élmény az ő meccseikre, fellépéseikre elmenni, szurkolni nekik, legalább egy hétre feltöltődök tőle!

Utolsó mérkőzésem a Lokiban, 1962-ben

Tóth András Balázs

Forrás: sportstatisztika.com

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com