"Nekünk a sport volt az élet"

Balogh Gyuláné Hajdú Katalin nemsokára nyugdíjba megy.

- Hogy múlik az idő! Már Katika is? - szinte hallom az ötven-hatvan évesek sóhaját. Azokét, akik a kislány Hajdú Katira, a kiváló kosarasra, majd kézisre is jól emlékeznek. Miért is ne, hiszen 1945-től '64-ig láthatták a pályákon mint Debrecen egyik legjobb sportolóját. S az azóta eltelt huszonhárom esztendőben pedig a megyei tanács sporthivatalában (néhányszor nevet cserélt) találkoztak vele. Ez a szerény, mindig segítőkész és kedves asszony innen megy nyugdíjba az év végén mint a Sportszövetségi és Rendezvényiroda vezetőhelyettese.

Már javában nagymama, a két és fél éves Gyuszika a szemefénye, de úgy érzem, hogy az unokáján kívül van még egy dolog, amiről elragadtatással beszél. Ez a sport, amellyel tizenhárom éves korában ismerkedett meg.

- Két barátnőmmel elhatároztuk, hogy tornászok szeretnénk lenni, s követni unokatestvérem - a Tóth Lajosékkal és Mogyorósi Klencsékkel együtt válogatott - Réthy Sanyi példáját. De eltanácsoltak bennünket, mondván, hogy még kicsik vagyunk. Szerencsére találkoztunk a nálunk jóval idősebb Kelemen Évával, aki viszont kosarazni hívott bennünket. Szüksége volt ránk, mert a DVSC-s lányok az ö kivételével valamennyien átigazoltak a DEAC-hoz 1945-ben. Így kötöttünk ki a torna helyett a kosárlabdánál. A DVSC-ben Nagyházi Sándor volt az edzőnk - aki később Éva férje lett -, ő sulykoltatta velünk minduntalan a labda kezelését.

Hogy milyen tehetségesek voltak Hajdú Katiék, azt bizonyítja, hogy 1945-ben még 59-1-re kikaptak Karcagon, negyvenhatban már 59-53-ra visszavágtak ellenfelüknek, negyvenhétben legyőzték a "hűtlen" DVSC-sekből összeállt DEAC-ot és negyvennyolcban az NB I-be jutottak!

- Gyorsan tanultunk, de az is segítette fejlődésünket, hogy rengeteget játszottunk a DVSC ökölvívóiból vagy birkózóiból alkalmilag összeállt fiúcsapatok ellen. Továbbá a heti három edzés közül az egyiken nem is láttunk labdát, hanem atlétizáltunk!

Katika szívesen gondol vissza azokra az évekre, amikor a fiú kosarasokkal együtt egy kétszer kilencágyas hálófülkés vasúti kocsiban beutazták az országot, maguknak főztek, énekeltek és vidám verseket költöttek egymásról. Egyszóval sportolva és boldogan töltötték az idejüket egymást biztatva, megbecsülve és szeretve. Nem csoda hát, hogy a sportbarátságból később szerelmek, majd házasságok is szövődtek.

Az első debreceni nemzetközi kosárlabda-mérkőzést, az Európa-hírű AC Sparta Prága vendégjátékát hirdető megsárgult kis újság kerül a kezembe, amelyben egy fényképet találok. Férfiak és nők ötvennyolcán vannak rajta! A Debrecenben 1947 szeptemberében rendezett kosárlabdajáték-tanfolyam résztvevői. Földesi, Nagyházi, Jancsó, Jakab, Pósalaky, dr. Kaprosék, Mikley, Drencsényi és mások, köztük Hajdú Katalin is. Ők ma már Debrecen sporttörténeti alakjai.

Aztán egy másik lapból kiderül, hogy 1949-ben húsvét hétfőn a magyar női kosárlabdás vasutas válogatott Prága válogatottjával mérkőzött Debrecenben. A várost Hajdú, Kelemen és Mikley képviselték. Az ötvenes évek viszont a kézilabda fellendülését hozták. A kitűnő kosarasok kézisek lettek, vagy egyszerre mindkét sportágat űzték, mint Hajdú Katalin is, aki a HÁÉV-nél kapott először állást. Bérelszámoló volt, s az Építők nagypályás csapatában kézizett Drencsényivel és Szeleivel együtt, ugyanakkor kosarazott is a DVSC-ben. 1952-ben visszatért a DVSC-be (aminek Lokomotív és Törekvés lett később a neve), s már csak kézilabdázott. A Debreceni Törekvés Sport Kör 1955-ben magyar bajnok lett, a Csepelt, a Győrt és a Budapesti Vörös Meteort is legyőzve a négyes döntőben.

- Emlékszem, hogy ekkor aludtunk először szállodában, pedig már nyolc-tíz éve jártuk az országot. Oláh Sári volt az irányító, a csapat esze és kapitánya, Arany Éva pedig a leggólerősebb játékosunk. Én center voltam. Bokor Ferenc edző az Arany Éva, Balogh Etelka, Gecse Júlia, Hajdú Katalin, Horn Irén, Szondi Júlia által alkotott csapatot vezette a bajnoki címhez.

Ez az aranyérem egyet jelentett azzal, hogy a bajnokok a Magyar Népköztársaság érdemes sportolói lettek, s néhányukat meghívták a magyar válogatottba, amely 1956. január 7-én - a világbajnokságra készülődve - 8:6-ra legyőzte Debrecen válogatottját a D. Törekvés feldíszített sportcsarnokában. A debreceni kézilabdasport ekkor ünnepelte tízéves fennállását. Jellemző, hogy a magyar válogatott nyolc góljából ötöt Arany Éva lőtt, egyet pedig Hajdú Kati.

Erről így írt a Néplap: "A mérkőzés utolsó gólját Hajdú dobta ... Valami igazsága volt annak a nézőnek, aki ezután felkiáltott: - A debreceniek vernek meg bennünket!... Ha Arany és Hajdú a debreceni válogatottban szerepelt volna, lehetséges, hogy fordított az eredmény."

Hajdú Katalin a világbajnokságra már nem jutott ki. 1958-ban férjhez ment Balogh Gyulához, aki szintén kiváló atléta és kézilabdázó volt. Katika 1964-ig, kislánya születéséig játszott, aztán abbahagyta, mert jobban előtérbe került a család és a munka. Még sportoló volt, de már dolgozott is a DVSC-nél 1955-től '64-ig.

- Abban az időben mindenki dolgozott és nemcsak sportolt függetlenül attól, hogy válogatott vagy bajnok volt-e. A DVSC tizennyolc szakosztállyal rendelkezett és ezeknek fele élvonalbeli volt, mégis meg tudtuk négyen (!) oldani a feladatokat. Németi Gyula volt az elnök, Faragó Sándor a főtitkár, Pavletics Mária a pénztáros én pedig a gazdasági vezető és a könyvelő. Még szabadidőnk is volt! Sajnos, ma már más a sport, valóságos üzlet és adásvétel. A nagy egyesületeknél sem négyen dolgoznak.

Bizony a negyvenkét "sportos év" gazdag emlékeket és tapasztalatokat tartogat a megyei tanács érdemes és kiváló dolgozójának. Baloghné Hajdú Katalin már a pihenés éveire készül, amelyek ugyancsak nem lesznek tétlenek a számára, hiszen a családdal és a nagycserei kertben bőven lesz tennivaló. De lehetősége és szándéka is arra, hogy a régi jóbarátokkal, Nagy Jenőékkel, Sápi Lajosékkal és az ötvenötös bajnokcsapat tagjaival találkozzanak!

- Akikhez hasonlóan nekünk is a sport volt az élet - fejezi be elköszönőben.

Csubák Zoltán

Forrás: Hajdú-Bihari Napló

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com