Oláhné Arany Éva: Az első szupersztár

- Mikor, hol kezdődött Éva néni pályafutása?

- 16 éves lehettem, amikor a kézilabda szerepet kapott az életemben. Valahogy a Vörös Meteor pályájára tévedtem - a mai napig emlékszem, Vörös Hadsereg útja 9. - ott pedig nagyon megtetszett ez a sportág. Atletizáltam is, ott főleg a technikai számokat szerettem, nem is feltétlenül a futást. Magasugrásban, távolugrásban, diszkoszvetésben, gerelyhajításban és súlylökésben sok versenyen indultam. Kosaraztam is, mindenféle sport érdekelt.

- Miért "nyert" a kézilabda?

- Mindig csábítottak, hogy legyek csak atléta, de a csapatjáték annyival érdekesebb volt, hogy végül ez lett a fő sportágam és az atlétika maradt kiegészítésnek. Nem volt ez akkoriban szokatlan, Hetey Hajnalka és Horn Juli is atléta volt (ők még nálam is jobb magasugrók voltak), Hajdu Kati és Oláh Sára pedig kosárlabdáztak a kézilabda mellett, NB I-es szinten.

- Pedig atlétikában sem lehetett sikertelenségre panaszkodni, azt olvastam, hogy az 1954-es megyei atlétikai bajnokságon 6 számban tetszett aranyérmet nyerni.

- A mai napig megvannak azok az érmek. 50-60 biztos megmaradt. Valószínúleg az összes dobószám, magasugrás, távolugrás, esetleg a 100 gát lehetett az a hat.

- A súlylökés biztos, az a 10,74 öt évig volt megyei csúcs, csak 1959-ben tudták túldobni 2 centivel...

- Igen, talán a diszkosz és a súlylökés ment a legjobban.

- A kézilabda még nagypályás vagy már kispályás volt?

- A nagypályást nagyon utáltam! 70 métereket futkározni oda-vissza egy-egy támadásért, nem az én világom... A kispálya viszont nagyon mozgalmas volt, látványos, sokkal több góllal. Kevesebb volt a holtidő, a tétlen, passzív játék.

- Ki volt az első edzője?

- Bokor Ferenc. Nagyon jó ember volt, fiatalként nagyon felnéztünk rá, pedig ő sem volt sokkal öregebb nálunk. Rengeteg tehetséget talált szerte a városban. Később már voltak vele gondjaink, az idősebb játékosokkal már nem tudott úgy tekintélyt tartani... Ellenben ha Oláh Sári, a csapatkapitányunk mondott valamit, érte azonnal a tűzbe mentünk. Így ketten kiegészítették egymást, két vezérünk volt, egy a kispadon és egy a pályán.

- De játékvezető még nem volt kettő akkoriban, ugye?

- Nem, csak egy főbíró volt és a kapuk mellett két góljelző. Meg nem is játszottunk kétszer harminc percet, csak 2x20-at. Kevesebb volt a gól, a mai kézilabda már teljesen más.

- Emlékezetes volt az első mérkőzés?

- Nagyon is! 1951. decemberében, belekaptak az egyik játékosunk szemébe, azonnal le kellett cserélni és Bokor Feri nekem intett, hogy ugorjak be. Bedobott a mélyvízbe, még izgulni sem volt időm... Több gólt is dobtam, így aztán hamar a kezdőcsapatban találtam magam.

Debrecen válogatottjában, 1955-ben Miskolcon

- Volt már akkor kötelező mezszámozás?

- Hogyne, ha szabad volt, én mindig a 4-est kértem, később a válogatottban is.

- Kik voltak akkor a nagy nevek a Lokomotívban? Egyből Éva néni vitte a prímet?

- Nem egyből, nekem is meg kellett tanulni a játékot, de egy idő után már főleg rám számítottak a góllövésben. A 174 centimmel magasnak számítottam, a dobóatlétika miatt pedig nem nagyon volt problémám a lövőerővel... Arra emlékszem, hogy Péntek Rézi megyeszerte ismert, híresen jó játékos volt.

- Aztán évről-évről fejlődött a csapat is, míg végül 1955-ben felért a csúcsra.

- Nem voltunk nagy esélyesek, de meglepetésre megnyertük az országos bajnokságot. A címvédő Csepeli Vasas ellen játszottunk a legjobban, teljesen "kikapcsoltuk" az ellenfél vezérét, a világbajnok Kiss Magdát és a kapusunk, Magyarné Balogh Eta is csodálatosan védett. Nagy ünneplés volt, mind megkaptuk az "Érdemes Sportoló" kitüntetést. Hajdu Katit és engem még a magyar válogatottba is behívtak.

- Melyik volt az első válogatott meccs?

- 1956. márciusában Erfurtban nyertünk az NDK ellen 9:8-ra, két gólt dobtam. Életreszóló élmény volt a címeres mezben játszani. Érdekes, hogy a nemzeti csapatnál inkább beállóként számítottak rám. Az volt az egyetlen hátránya a válogatottságnak, hogy miattam kellett a Lokinak nagypályán játszania.

- De miért? A kispályán bajnoki címvédők voltak!

- Mert az volt a fontosabb az országos vezetésnek. Világbajnokságot még csak nagypályán rendeztek, azt pedig Magyarország nyerte 1949-ben. A második vb 1956-ra volt kiírva, minden áron meg kellett védeni a címet. A válogatott játékosoknak (köztük nekem) kötelező volt nagypályás játékperceket szerezni. Így lett a klubcsapatom is nagypályás...

- De nem sikerült a címvédés, "csak" vb-harmadik lett a válogatott.

- Úgy, hogy én végül nem is játszottam. Egyszerűen nem tudtam megszeretni, még az edzéseket is szívből gyűlöltem... Valahogy "előkerült" szerencsére egy orvosi igazolás a Törekvésnél is, hogy a nagypályás játékra nem vagyok alkalmas, hónapokat ki is hagytam ennek köszönhetően. Minden percben vágytam vissza a kispályára.

- Egyébként a Törekvésnek sem jött be a nagypályás kaland, amikor az októberi forradalom miatt félbeszakadt a bajnokság, kieső helyen álltak.

- Persze, ez várható is volt. A következő évben azonnal mentünk is vissza kispályára. Mindig is arra készültünk, arra edzettünk, Debrecenben szinte mindenki kispályázott. Nagyon népszerű volt a terembajnokság (később Napló-kupa lett belőle), volt országos vasutasbajnokság, városok és megyék közötti mérkőzések. Egy Debrecen-Budapest vagy Debrecen-Miskolc meccs mindig nagy rangadónak számított. Volt Tiszántúl-bajnokság, "Öt Város Bajnoksága", különböző villámtornák április 4., május 1. vagy éppen november 7. tiszteletére. Szinte mindig mindenhová vonattal mentünk, ha fent kellett maradni Pesten több meccsre is, akkor a Vasutas Szállóban aludtunk. Ilyen hosszabb utakra még "hűsítőpénzt" is kaptunk, fejenként napi 3 forintot. Nem volt valami sok, de egy üveg üdítő éppen kijött belőle.

- Külföldre is ki lehetett jutni?

- Akkor még nagyon nehezen. A forradalom után javult már kicsit a helyzet, 1958-ban például Lengyelországba mehettünk ki öt napra, Krakkóban nyertünk meg egy nagy tornát Debrecen közös csapatával. Még a magyar válogatottal se jutottunk a "baráti" országoknál messzebb...

- De Jugoszláviába igen, az 1957-es világbajnokságra, amit végre már kispályán rendeztek meg. Milyen emlék az az ezüstérem?

- Felemás. Életem legnagyobb sportsikere, de talán legnagyobb csalódása is. A csehektől már a csoportmeccseken kikaptunk, de a többi mérkőzésen nem volt gond, bejutottunk a döntőbe. Sajnos, ott ismét a csehek "jöttek szembe" és nagyon elvertek minket. Az a 7:1 borzalmasan megviselt, tehetetlenek voltunk. Csak 1960-ban kerültem vissza a válogatottba, '62-ben még elértünk egy vb-5. helyezést is. Akkor még nem volt Európa-bajnokság sem és az olimpia programjában sem szerepelt a kézilabda. A világbajnokság volt a minden.

A magyar válogatott tagjaként

- Ahogy tudom, nagyrészt budapestiekből állt a válogatott. Nehéz volt vidékiként bekerülni?

- Csak egy példát mondok. Akár hetente kétszer is fel kellett mennem edzésre vagy edzőmeccsre a válogatott kerethez. Aztán már csak az utolsó vonatot értem el (mondjuk este 10-kor), hajnalra értem haza, reggel pedig mentem dolgozni. Napi 8 órát, akkor még nem voltak sportállások meg munkaidőkedvezmények, mint később.

- Nem marasztalták Pesten a nagy csapatok?

- De, próbálkoztak többen is. A Vörös Meteor nagyon csábítgatott, de én szerettem Debrecenben játszani. Itt voltak a barátaim, a családom, a munkám.

- Hol tetszett dolgozni?

- A MÁV Igazgatóságon, pénzügyi előadó voltam. Abból az '55-ös bajnokcsapatból szinte mindenki MÁV-dolgozó volt, a középiskolás fiatalokat kivéve. Gecse Jucika a Vízműveknél volt könyvelő, de a többiek a vasútnál dolgoztak.

- 1960-ban már csak kispályás bajnokságot írt ki a szövetség, megszűnt a nagypálya...

- Hála Istennek!

- Az akkor már újra DVSC nevet viselő csapat viszont csak az NB II-be kapott besorolást, ahol nagy csatában végül a második helyre szorult és nem jutott fel. Az NB I-es KASE viszont kiesett az NB I-ből. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy három NB II-es csapata is lett a városnak (DVSC, Kinizsi, Dózsa).

- Igen, akkoriban lett a Debreceni Közalkalmazottak (vagyis KASE) új neve a Dózsa. A város mindenképpen újra NB I-es csapatot akart és erre a Dózsa látszott a legesélyesebbnek. Szép lassan összeszedték a legjobb játékosokat, én is átigazoltam. Támogattak a lakáshoz jutásban, ez fontos dolog volt már akkoriban is.

A Debreceni Dózsa lila-fehér mezében

- Nem volt ebből nagy balhé?

- Bokor Feri nehezen emésztette meg, de egyébként nem volt vészes. Az ilyen esetekben legtöbbször egy évet ki kellett hagynia a játékosnak, eltiltották, mert a korábbi csapat persze nem járult hozzá az átigazoláshoz. De ez olyan természetes volt, hogy már számoltunk vele és elfogadtuk. Legtöbben ezt használtuk ki családalapításra, gyerekvállalásra. Én is akkor, 1960-ban mentem férjhez, 26 éves voltam.

- Ki volt a szerencsés fiatalember?

- Oláh Antal, ő is kézilabdázott, úgy ismerkedtünk meg. A rendőrségen dolgozott, így került szóba épp a Dózsa, ami a "belügy" csapata volt. Rajtam kívül több lokista is átjött egyébként, például Szénás Irén, majd Móré Erzsi és Sarkadi Nagy Magda. 1962-ben meg is nyertük az NB II-t, feljutottunk az élvonalba. Egészen 1966-ig játszottam még, akkor vonultam vissza.

- Volt valami különleges oka, súlyosabb sérülés, ilyesmi?

- Nem. Egyszerűen 32 éves fejjel már a család fontosabb volt. Úgy éreztem, a kislányomnak nagyobb szüksége van rám, mint az egyesületnek.

- Nem vonzotta az edzőség vagy esetleg a játékvezetés gondolata? Például Mák Mária mindkettőben sikeres volt, még férfi csapatoknál is.

- Én nem lettem volna rá alkalmas. Az én habitusommal többet lettem volna eltiltva, mint amennyit a kispadon ülhettem volna...

- Éva néni milyen családból származik?

- Debreceni vagyok. Arany dédapám és nagyapám szőlősgazdák, vincellérek voltak. Édesapám a vasútnál volt jegyvizsgáló, kalauz, édesanyám pedig otthon volt velünk, úgy mondták akkor: "háztartásbeli". Deli nagyapám is vasutas volt. Ketten voltunk testvérek, volt egy bátyám, János. Ő áldott jó gyerek volt, én viszont igazi örökmozgó, minden lében kanál! Fára másztam, szaladgáltam, labdáztam, benne voltam minden csibészségben.

- Saját család?

- Egy gyermekem van, ő is Éva. Sokat jár hozzám, szinte naponta. Sok mindenben segít, háztartásban, ügyintézésben, tényleg mindenben. Nagy kézilabdarajongó egyébként, lelkes szurkoló. Sokszor együtt nézzük a meccseket. Két unokám is van, a fiú Zolika, a lány pedig Éva. Nálunk minden lány Éva...

- Hogy telik egy átlagos nap?

- Most ezt a kánikulát nagyon nehezen viselem. Van ugyan egy nagy ventillátorom, de elvileg jövő héten jönnek a szerelők, lesz végre klímánk, le tudjuk majd hűteni a lakást. A harmadikon lakom, de van lift, nem panaszkodom, szeretek itt élni. Lent az ablak alatt van egy nagy park. Pár éve még lelkesen kötöttem-horgoltam, nagyon megnyugtatott, ma már inkább csak tévézek. Emellett pedig igyekszem tartani a kapcsolatot a régi barátnőkkel, Horn Jucival, Hetey Hajcsival, legalább telefonon. Ha bárki hív valami rendezvényre, szívesen megyek, amíg bírok, tavaly októberben a norvég meccsen voltam a Főnixben. A kézilabda szövetség mindig felköszönt, legutóbb a 90. születésnapomon. Sokszor jönnek az unokák is látogatóba, tehát nem unatkozom, de ha úgy adódna, még egy kiskutyát szívesen elfogadnék!

- Köszönöm a beszélgetést, igazi élmény volt, de még egy üzenetet szeretnék átadni. Majdnem 60 DVSC-játékossal csináltam már interjút és nagyon sokaktól hallottam, hogy a korszak legjobb debreceni játékosaként Éva néni egész generációk számára volt példakép. Mindannyian további jó egészséget kívánnak.

- Jaj, de jó. Megtisztelnek, köszönöm szépen. Én is puszilok mindenkit!

A régi lokisták: Horn Júlia, Hajdu Katalin, Hetey Hajnalka, Arany Éva (2008)

Tóth András Balázs

Forrás: sportstatisztika.com

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com