Pálffy Zsuzsanna: "Legalább a tükörbe tudok nézni"

- Általánosban balettoztam és atletizáltam és csak nyolcadikos koromban kezdtem el kézilabdázni. Szülővárosom akkor NB II-es csapatában, a Váci Forte-ban játszottam, előbb csak az ifiben, később párhuzamosan a felnőtt csapatban is.

- Atlétika és balett? Akkor komoly alapokat kaptál minden szempontból... De a 14 évesen kezdett kézilabda későinek tűnik, nem volt ebből hátrányod?

- Mai szemmel késői, amikor vérre menő meccsek vannak már U9-ben is, de abban az időben még nem kellett óvodás korban sportágat választani... Amennyi hátrányom volt abból, hogy későn kezdtem, annyi előnyöm is volt, mivel a két másik sportág nagyon jó alapot adott. Ráadásul tesitagozatos gimibe jártam napi két tesiórával, szóval a mozgáskoordinációm, rugalmasságom, állóképességem stb. szerintem elég jónak volt mondható volt és könnyen tudtam fejlődni.

- Már Vácról ifiválogatott voltál vagy csak a Fradiból?

- A Fradiból. Nagyon menő volt a Ferencváros ifibe bekerülni, magasan a legjobb csapat volt az országban. Abban az időben többen szerepeltünk a felnőtt csapatban is, párhuzamosan. Az ifiben Berzsenyi Marika néni volt az edzőnk, a felnőttben pedig Elek Gyula bácsi, a jelenlegi Fradi-edző és szövetségi kapitány, Elek Gábor édesapja. Nagyon szépen lehetett fejlődni, tényleg komoly munka folyt a Fradiban, olyan jó játékosaink voltak, mint például Hesz Ági, Pális Lívia, a Fiedler-testvérek (Erika és Adrienne), többek között. Három évet játszottam a Fradiban, stabil csapattag voltam, legfeljebb sérülés miatt hiányoztam. De ekkor megkeresett Komáromi Ákos Debrecenből...

- A világválogatott Szilágyi Katalin Hollandiába igazolt, őt kellett pótolni. Szép feladatot kaptál, alig voltál 20 éves.

- A rendszerváltozás környékén járunk, Elekes Csilláék távozása után Szilágyi Kati is az első idegenlégiósok között volt. Míg a Fradi csak középcsapatnak számított akkoriban, kb. 6-8. helyen voltunk a bajnokságban, addig a Debrecen sokszoros kupagyőztes volt, abszolút éremesélyes, minden poszton válogatott szintű játékosokkal, stabil nemzetközi kupás indulással. Csapó Erika, Jeddi Manyi, Szántó Anna és a többiek. Szóval az egy magasabb kategória volt. Katit pótolni szinte lehetetlen feladatnak tűnt, de megpróbáltam. Úgy érzem, egy kicsit más világba csöppentem, mivel nagyobb volt a csapat körül a felhajtás, nyilván a külföldi kupában való szereplés miatt is.

- Szerintem nem vallottál szégyent. Milyen volt az a DVSC?

- Ákos bá (Komáromi Ákos) fantasztikus volt. Eszméletlen munkát követelt fizikálisan, nagyon nagy változás volt ez nekem, sőt, a rengeteg futás és erősítés mellett a taktika is komolyabb szinten állt. A lerohanásokra gondolok, a gyors labdafelvitelre. Korábban még nem volt akkora hangsúly a szélsőjátékon, de szerintem azzal tudtunk sok csapatot lehagyni, hogy kulcsszerepet kaptak a szélsők. Egyénileg is nagyon sokat fejlődtem, dinamikusabb lettem, nagyobb szerep hárult rám, jobban "kinyílt előttem a világ", ha lehet ilyet mondani... Talán ott fogtam fel igazából, hogy mit jelent élsportolónak lenni, ott lettem felnőtt. Igaz, akkoriban még minden más volt. Nem volt mellettünk pszichológus, személyi edző, stb. De éppen ezért is voltunk jobban egymásra utalva és szerintem jobban is figyeltünk egymásra, szorosabb volt a kötelék közöttünk, mélyebben ismertük egymást.

- A még nálad is fiatalabb Sipos Éva volt a váltótársad jobbszélen.

- Egyébként nagy harc is volt köztünk, de csak a pályán. Ő egy picit törékenyebb volt nálam, azt hiszem. Nagyon jó barátnők voltunk, szörnyű belegondolni, hogy már nincs velünk!

- Rajta kívül kire emlékszel leginkább?

- Pubira (azaz Szántó Annára), akitől rengeteg mindent tanultam. Legfőképpen az akaraterőt és hogy mindig tovább kell küzdeni. Bár ez jellemző volt az egész csapatra.

- De az igazi siker, a nemzetközi kupagyőzelem (akkor még) elmaradt. Az első szezonodban a Radnicski elleni döntő, a másodikban pedig Dijon volt a végállomás.

- Húha! Emlékszem arra a meccsre, egy óriási csarnokban volt, 4000 francia drukker előtt. Pedig itthon nyolc góllal nyertünk az első meccsen, de "sikerült" elbukni a visszavágót tizeneggyel. Az tényleg katasztrófa volt, emlékszem, hogy a végjátékban egy helyzetet sem tudtunk belőni, teljesen összeomlottunk.

- Öt gólt azért lőttél... Egyébként ezt a totális összeomlást Debrecenben is megtapasztalta néhány csapat.

- Hogyne! Óriási hangulatban, nagyon sok jó meccset játszottunk ott, hihetetlen volt a közönség! Mindig telt ház előtt szerepeltünk és elég nagy volt a felhajtás is a csapat körül. A város imádta a kézilabdát. Megérdemelték azt a két EHF-kupagyőzelmet.

- De addigra te már a Dunaújvárossal nyertél KEK-et, sőt később Bajnokok Ligáját is.

- Úgy emlékszem, hogy nem voltak teljesen rendben az anyagi dolgok, míg itt Dunaújvárosban - mint utóbb kiderült - tényleg elkezdődött egy nagy csapat építése. A Debrecen egy picit visszaesett, mi pedig kezdtünk feljönni a magyar viszonyokat tekintve. Laurencz Laci bácsi volt két évig az edzőnk, aztán jött Paczi bácsi (Pánczél Barabás), Nagyné Margittal. Őket imádtuk, nagyon jó emberek voltak, ők is szerettek minket. Utánuk Kajcsa András is volt egy rövid ideig edző.

- Vele volt valami összezördülésed, nem?

- Vele is... Volt pár olyan eset, hogy kérdezték a véleményemet, én meg naívan el is mondtam. Kétszer is kiraktak ezért NB I/B-be, azaz a tartalékcsapatba, Kajcsa is, aztán évekkel később Kiss Szilárd is. De egy-két hónap múlva mindig hívtak is vissza, mert rájöttek, hogy ettől senkinek sem lett jobb. Rólam meg tudták, hogy így is, úgy is megteszek mindent azért, hogy visszakerüljek a csapatba és jól teljesítsek.

- Megkezdődött a dunaújvárosi "aranykor", Zsiga Gyulával.

- Annyit edzettünk, annyit gyakoroltunk! Minden edzésen megdöglöttünk. Kétszer. Egész más edzéseket vezényelt, mint amit megszoktunk. Nem ismerek olyan elemét a kézilabdának, amiben ne fejlődtünk volna. Videózás, taktikai elemzések, egyéni beszélgetések, csapatszintű beszélgetések, úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Aztán nagyon sajnáltuk, amikor elment (vagy otthagyott minket, vagy elküldték, ebbe ne menjünk bele)... Elküldték.

- Mondhatjuk, hogy ő volt a kedvenc edződ?

- Abszolút. Nála mindig élveztem a feltétlen bizalmat, és szerintem a csapatszellem is az ő idejében volt legjobb. Mindenkinél sokkal erősebbek, gyorsabbak voltunk és hát persze a fejünket is hozzá tudtuk rakni.

- Érkezett (idősebb) Kiss Szilárd a fiúktól, Veszprémből.

- Szerintem egy jó kis örökséget tudott tovább szőni. Nála is nagyon erős munka folyt, és ő is sokat elemezte - velünk együtt - a meccseket. A város, a szurkolók, mindenki imádott bennünket, rajongtak értünk, nyugodtan mondhatom így is. A mai napig bárhol összefutunk, emlegetnek nagy győzelmeket, akár konkrét meccsszituációkat is a szurkolók, szóval nagyon sok szép közös emlékünk van. Amikor a jégkorong-csarnokot átalakították, befért vagy 5000 ember. Jó volt.

- Tizenegy szezon Dunaújvárosban, tele győzelmekkel, érmekkel, trófeákkal, kitüntetésekkel.

- Igen, jól sült el, hogy ide igazoltam. Ugye amikor az ember egyik csapatból a másikba igazol, igazából nem tudhatja előre, hogy ez most jó lesz vagy sem. Így visszatekintve a pályafutásomra, azt hiszem, nyugodtan megállapíthatom saját magamnak, hogy általában jól döntöttem, mindig sikerült egy lépcsőfokot előrelépni.

- Például az 1999-es BL-győzelem után meghívót kaptál a válogatottba is.

- Szerintem életem egyik legjobb formájában voltam és Mocsai Lajos az utolsó pillanatban mégis kihagyott a 2000-es olimpiai (Sydney) csapatból, pedig már az eskütételre készültünk. Nagyon rosszul esett, mai napig fájó pont. Szépen le is mondtam a válogatottságot azzal a lendülettel... De ezek a negatív élmények arra azért jók voltak, hogy még nagyobb erőbedobással kezdjem el a következő szezont és bizonyítsak, legfőképpen saját magamnak.

- Annyira sikerült, hogy még abban az évben Európa-bajnok lettél.

- Sérültek voltak a vetélytársaim, valahogy csak szükség lett rám, az utolsó pillanatban hívtak be. Igent mondtam. Így lettem Európa-bajnok... Aztán 2001-ben világbajnoki hatodik. Sőt, 33 évesen az athéni olimpiára is kijutottam, ötödikek lettünk. Abban az évben (2004-ben) végre Magyarországon rendezték az Európa-bajnokságot. Ezzel akartam zárni a válogatott pályafutásomat, hazai közönség előtt. Be is hívtak, aztán az utolsó pillanatban mégis hazaküldtek... Úgyhogy az eredmények szépnek tűnnek, de a válogatott pályafutásom mégis egy kicsit keserű maradt. Persze, elégedett lehetek azzal, amit elértem, de a mai eszemmel már sok dologban okosabb lettem volna, másképp csináltam volna...

- Lényegében válogatott kerettagként, stabil NB I-es játékosként vonultál vissza. A csúcson akartad abbahagyni?

- Csak így jött ki a lépés. Viktor fiam 1998-ban született, még bőven a karrierem csúcspontján. De 2005-ben, 34 évesen már nem a játék volt a legfontosabb, mindenképpen akartunk még egy babát. Így született meg Mór 2006-ban. Elég komplikált lett a terhesség vége, mert még a 34 hetet sem töltöttük be, de hála Istennek, minden jól alakult végül.

- Ők is sportolnak?

- Pontosan 50 százalékban. Viktor nagyon jó képességű, atletikus, sportra van teremtve, jégkorongozó. Ausztriában és Németországban játszott 2-2 évet, Finnországban egyet, csak most közbeszólt a vírus. Mór viszont "más tészta". Semmi sport, de olyan tünemény, egy fiúra nem kellene ilyet mondanom, de akkor is mondom, mert ez az igazság. A lelke nem erre a világra való. Sok mindent tanultam tőle, megmondom őszintén. Azt sajnálom, hogy - Viktorral ellentétben - Mór már nem látott a pályán. Amikor megállítanak minket az utcán, csak csodálkozik, hogy miért beszélgetek vadidegenekkel 100 évvel ezelőtti meccsekről...

- Neked megmaradt a sport?

- Futok, kondizok, biciklizek. Mór születése körül kihagytam 3-4 évet, de egyénként igen, megmaradt a sport szeretete. Tévében is szinte csak azt nézek. Foci, kézi, hoki, síelés, úszás, NBA, Super Bowl, stb. De persze azt is figyelem, hogy mi történik a nagyvilágban.

- Veled mi történik mostanában?

- Elég gyorsan megy az idő. Az élsport után a gyerekekkel voltam itthon, iskolába, edzésre hordtam őket, mostam, főztem. Furán hangzik a "háztartásbeli" szó, nem azért, mert szégyellem, de most már csinálnék valami saját dolgot. Előbb-utóbb a gyerekek is "kirepülnek", nagyon sürgősen ki kell találnom, hogy mit kezdjék magammal.

- Azt érzem, hogy nem vagy az a behódoló, simulékony típus. Ha valamiről megvan a véleményed, akkor meg is mondod, még ha abból hátrányod is származhat. Ragaszkodsz az elveidhez. Jól látom?

- Igen, nagyon jól látod. Én még életemben nem mondtam mást, csak azért, mert valaki azt szeretné hallani. Lehet, hogy engem a sport erre tanított meg a leginkább. Most nem azt mondom, hogy hibátlan vagyok, de legalább a tükörbe tudok nézni.

Az Európa-bajnok csapat (2000. december 18., A Színes Sport)

Bronz Érdemkereszt a sok arany mellé (2004. október 9., Fejér Megyei Hírlap)

Tóth András Balázs

Forrás: sportstatisztika.com

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com