Purguly Mária: "Nincs időm unatkozni"

- Milyen poszton játszottál?

- Éppen csak kapus és szélső nem voltam, de minden más. Balátlövőként indultam, Nagylétán (ma Létavértes) már általános iskolásként a felnőtt csapatban játszottam. Még Kapitány Feri bácsi is csábítgatott a Bethlenbe, de a közgáz nem az én világom, nemet mondtam. Végül Ecsedi Kati barátnőm javaslatára a Csokonaiba és egyúttal a Debreceni Dózsába kerültem, 14-15 évesen ott játszottam. Ha kellett, akkor jobbátlövőt, ha kellett, akkor irányítót. A DVSC-ben pedig beállót faragtak belőlem. Többen is voltunk a csapatban csokonaisok, 16-18 évesek, rengeteg meccset játszottunk.

- Az 1977-es NB II-es bajnokság megnyerése után az NB I/B-ből is a feljutás lett a cél.

- Azonnal ötödikek lettünk, majd a következő évben, 1979-ben az élvonalba feljutás is sikerült. A klubnál minden ennek volt alárendelve. Sajnos, nem engedtek el minket az ifjúsági válogatottba sem, pedig Puskás Ibolyát, Szabó Évát és engem is behívtak. Szükség volt ránk a klubnál a feljutáshoz...

- Az első (1980-as) NB I-es szezonban még volt 17 meccsed, aztán semmi. Hová tűntél?

- Ha már ennyi energiát fektettek a feljutásba, akkor már semmiképp sem szerettek volna kiesni és kezdeni elölről az egészet. A sportra kellett koncentrálnunk, mást nem nagyon támogatott a vezetőség. Főiskolára, egyetemre még mehettünk bizonyos feltételekkel, de babát vállalni szinte lehetetlen volt. Én pedig mindkettőt szerettem volna: tanulni is, szülni is! A kézilabdát is imádtam, persze, mai napig a szívem csücske, de belekényszerítettek a döntésbe.

- Mi lett a döntés?

- A Tanítóképzőre mentem, nappalira. Végül levelezőn fejeztem be, Debrecenben. Közben 1981-ben megszületett a lányom, Melitta, '83-ban pedig a fiam Micó (Miklós). Pár év múlva elváltunk, a két gyereket egyedül kellett felnevelnem, minden segítség nélkül. 1990-ben költöztünk Szombathelyre, abban az időben három munkahelyem is volt. Dolgoztam a városi televízióban, tanítottam általános iskolában és kijártam Ausztriába is melózni, hogy el tudjam tartani a gyerekeket. Nehéz idők voltak.

- Semmi kézilabda?

- Szombathelyen megtudták valahogy, hogy egykor NB I-es játékos voltam, és leigazoltak a helyi NB II-es csapatba egy szezonra, de az már nem volt olyan, nem adott olyan élményt. Sajnos helyben nem volt tanárképző, Nyíregyházára kellett volna átjárni, azt meg már nem vállaltam a gyerekek mellett. Így egészen 2021-ig testnevelő tanítóként dolgoztam, 40 év munkaviszonnyal jöttem el nyugdíjba. Alsós osztályfőnök voltam (elsőtől negyedik osztályig), tesit pedig felsősöknek is tartottam, többek között a későbbi menyemnek is! Maradhattam volna 65 éves koromig, de úgy voltam vele, ha már nekem minden támogatás nélkül kellett boldogulnom, akkor legalább én ott legyek segítségként, szívvel-lélekkel az unokáim mellett.

- Hány unoka van?

- Három: 13, 8 és 5 évesek (Míra, Milán és Emily). A két kicsi kint él Ausztriában. Az unokák nem hagynak unatkozni, sportolnak mindent a focitól a teniszen át a ritmikus gimnasztikáig. Tavaly nyáron a kicsi lány kérte, hogy menjek vele görkorizni, kénytelen voltam a padlásról előásni a régi korcsolyámat. De a mozgás úgyis a lételemem. A tanítványaimmal is mindig együtt sportoltam, futottam, fociztam, kosaraztam. Ma már inkább futópadozok és nagy kedvenceim a túrázás és a nordic walking, mert a természetet is imádom.

Tóth András Balázs

Forrás: sportstatisztika.com

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com