Rádinné Tóth Rózsa: "Van mire emlékeznünk"

- Rozi, tudod, hogy három csúcs büszke birtokosa vagy, s közülük kettő szinte megdönthetetlennek tűnik?

- Ne mondd, kitalálom. Egy: én játszottam a leghosszabb ideig a klubnál. Méghozzá tizenhat évig.

- Nyertél. Kettő?

- Én játszottam eddig a legtöbb NB I-es mérkőzést, mivel szerencsére elkerültek a komolyabb sérülések.

- Kettő nulla oda. S a harmadik?

- Na jó. Azért valamit te is mondjál...

- Tied a klub abszolút gólcsúcsa is. 16 gól az EMK SK ellen a csapat 31 találatából 1994-ben.

- Tényleg! Kilenc hetest dobtam be, és hét akciógólom is volt, amúgy is ez a legjobb évem. Akkor voltam válogatott, akkor mentem férjhez, majd szültem gyereket, akkor voltam a legjobb formában. Mai fejemmel úgy gondolom, talán várni kellett volna a szüléssel, hiszen nagyon futott a szekér, talán egy évet még ki kellett volna bírni. Az az igazság ugyanis, hogy utána egy kicsit nehezen találtam magamra. A csapat is alakult, változott, s én azt a formámat soha nem voltam képes visszanyerni.

- Ugorjunk az elejére! 1977-ben kezdtél a klubnál.

- Második gimisként kerültem be az akkor még NB I/B-s csapathoz. Akkori edzőm, Halász Ferenc kitalálta, hogy átiratnak a sok edzés miatt levelezőre, s így Hajdúszoboszlón végeztem napi két tréning mellett.

- Dolgoztál az edzések mellett?

- Természetesen. Egy kertészetben tevékenykedtem a régi Loki-pálya mögött, az első fizetésem 1300 forint volt. Itt ismerkedtem meg Bojtor Jolival, Kádárné Ica is itt dolgozott. Akkor találtam rá Jolira, mint tizenkilenc éves csemetére, és elcsaltam magammal edzésre. S látod, milyen furcsa az élet? Mostanság, a jó ég tudja, hány évvel később, mikor Nádudvarra mentem játszani, megint elvittem magammal Jolit. Azóta megint együtt "szenvedünk".

- Mikor ért véget az ingázás?

- 1979-ben költöztem be végleg Debrecenbe, a nagyszerű vasútállomásra. Szarvas Anikó csapattársammal együtt laktunk rengeteg csótánnyal "társbérletben", a szomszédunk pedig az akkori csapat szélsője, Máthé Zsuzsa volt.

- 1980, az első év az NB-I.-ben. A későbbi sikercsapat pedig már kezd formálódni.

- Bizony, hiszen én és Kádárné már voltunk, s jöttek a többiek, Nagy Zsuzsa, Szilágyi Kati, azaz Sziszi, majd a következő évben Szántó "Pubi", Medgyessyné Márti, Törökné, s a kapusok, Tóth Ildi és Pusztainé Era. Kezdett kialakulni egy nagyon jó közösség. Egy igazi csapat. Nézd meg jó alaposan bármelyik csapatképünket! Nézz bele a tekintetekbe! Sugárzik belőlük a tenni akarás, az összetartozás érzése. Szerettünk dolgozni, rettenetesen ki voltunk éhezve a sikerre.

- Voltak, akik azt mondták rólatok, mivel - talán a közös gyökerek miatt - nagyon erős volt közöttetek a kohéziós erő, nem igazán tűrtetek meg kívülről jötteket, úgymond idegeneket...

- Én nem éreztem ezt így. Ahogy visszaemlékezem, éppen magam voltam az, aki mindig igyekezett pátyolgatni a jötteket. Erre a legjobb példa Csapó Era, aki otthonra lelt köztünk és Debrecenben.

- Na és persze jött 1982-ben Komáromi Ákos.

- Bizony. Erről egy jópofa sztori jut az eszembe. Ákos korábban férfi csapatokkal dolgozott, és közvetlenül érkezése után nem ismerte a helyi viszonyokat. Akkor érkezett meg Tóth Ildi, s először félreértésből mezőnyjátékosként akarta számításba venni.

- Szó, mi szó, ez nagy kár lett volna, hiszen szegényebbek lettünk volna egy ragyogó kapussal. De szerencsére aztán minden és mindenki a maga helyére került. Egyre inkább, mert kezdtek jönni az eredmények.

- Igen, mert kezdett beérni a munka. Sok minden egybevágott akkor. Közel azonos korúak voltunk, tele erővel, kedvvel, lendülettel. S ami nagyon fontos, nem volt családunk. Se férj, se gyerek, se kutya, se macska nem volt, csak mi. Csak magunkkal s egymással kellett törődnünk. Buliztunk rengeteget a meccseink után, együtt jártunk el szórakozni. Gyakran együtt is laktunk, közösen élve a hétköznapjainkat. Ez persze néha terhes volt, de azért roppant nagy összetartó erőt jelentett. Amikor jöttek a családalapítások, már természetesen más lett minden. Hiszen minden házasságnak van alsó, középső és felső létrája, amiken bizony végig kell lépdelni. S ekkor derül ki, mennyit tudunk a másiktól tűrni, mennyit tudunk elnézni, mennyire vagyunk toleránsak. Ezek mellett sokszor másodlagos lett a buli.

- Aztán jött a nemzetközi kupa. Az IHF, amiben igazán elismerésre méltó módon újoncként a döntőig verekedtétek magatokat. De jött a Lipcse...

- Pedig hittük, hogy meg fogjuk nyerni a kupát. Az első meccsen, itthon nem is volt gond, megvertük őket egy hatossal.

- A kinti visszavágóról sokan valóságos rémtörténeteket mesélnek, mondván, a régi, jó keletnémet szisztéma alapján igyekeztek terrorizálni benneteket, a csapatot, a szurkolókat, mindenkit.

- Valóban sok mindent elkövettek Lipcsében, hogy ne érezzük jól magunkat, de el kell ismerni, a teljes igazsághoz az is hozzátartozott: rosszul játszottunk.

- Pedig az elején úgy tűnt, nem lesz gond. Hiszen az első félidőben vezettetek, s a szünetben még csak három gól volt a lipcsei előny.

- Igen, de a második félidőben összeroppant a csapat. Főként a lövőink mondtak csődöt. Pedig nekem személy szerint elég jól ment, gólokat lőttem, heteseket csináltam, de a csapat leült. Egyszerűen meghaltak Jolánék, s a szélsők, a beálló az ő függvényük. Emlékszem világosan, hogy küszködtem rettenetesen. És nagyon pipa voltam, tehetetlen. Az is igaz, hogy egy igazi profi csapatot nem lehet csak úgy megfélemlíteni, de szó, mi szó, mi még akkor nem voltunk azok.

- Majd jött az igazi átütő siker, bajnoki cím és kupagyőzelem egyszerre. Mi volt szerinted a plusz, ami ehhez kellett?

- Egyrészt beérett az a töménytelen mennyiségű munka, amit elvégeztünk, másrészt a vetélytársak eredményei is a kezünkre játszottak. S az is fontos volt - főként a bíráskodást illetően -, hogy "odafönt" végre tudomásul vették: igenis vidéken is lehet kézilabdát csinálni.

- Aztán jöttek a további kupaszereplések, s köztük két kupadöntő a KEK-ben. De mindkétszer másé lett a trófea...

-A Hypobank ellen nem volt esélyünk a továbbjutásra. Azokon a meccseken tulajdonképpen csak részt vettünk. S nemcsak azért vesztettünk, mert a Hypo akkortájt valóban a világ legjobb csapata volt, hanem azért is, mert óriási pénz és mindenféle egyéb támogatás sorakozott fel mögötte. S tudvalévő: ahol a nagyobb pénz van, ott van minden. Nem csak a kézilabdában. A Rosztelmas Rosztov is nagyon kemény diónak bizonyult a döntőben. A Radnicski Beográd ellen viszont tényleg nyerhettünk volna. Viszont akkor, a kinti visszavágón, na az volt az igazi terror. Ehhez képest Lipcsében játszani öröm volt. A háború miatt semleges pályán, Szófiában volt a mindent eldöntő meccs. Ott pedig a szó legvalóságosabb értelmében belevertek minket egy rossz, mocskos lovarda parkettájának a réseibe.

- Ám egyszer korábban nagyon elvertétek a Radnicskit. Hiszen az idegenbeli nyolcgólos vereségre itthoni tizenhat gólos győzelem lett a válasz...

- Ez volt a meccs, amikor bármit csináltunk, jól sült el. Minden összejött. Ahogy Lipcsében semmi.

- Aztán pedig következett a búcsúd a Lokitól...

- Még a mai napig is fájó pontja az életemnek, hiszen úgy éreztem - ma is vallom -, még hasznára tudtam volna lenni a csapatnak. Ráadásul csak hármunkat - Medgyessynét, Pusztainét és engem - búcsúztattak el egy kupameccs alkalmával. Ezt pedig a többiek, például Tóth Ildi, Nagy Zsuzsa, Bojtor Joli, Kádárné is megérdemelték volna. Ica mellettem állt a nézőtéren, s őt ez nem illette meg. Tévés meccs volt, talán megérdemeltük volna, hogy ne a szünetben legyen a búcsú, amikor nincs adás.

- Utána azért folytattátok...

- Persze. Én mindenképpen akartam, hiszen úgy terveztem, hogy legalább 34 éves koromig játszom, mert a fizikumom, hála Istennek, megengedi. Hiszen a Bika jegyében születtem. Igazi szívós fajta vagyok, aki az eredményeit nem a fantasztikus tehetségével, hanem kitartásával, akaraterejével érte-éri el. Elmentünk hát mind a hárman az akkor még NB I/B-s Derecskére. Aztán Győrből telefonáltak, hogy megsérült a beállósuk, nem segíteném-e ki őket, csak három hónapra. Meg is egyeztünk. Én nem kértem túl sokat, ők meg mindent megadtak, tehát elmentem. Majd Kiskunhalason is játszottam két évig. Nagyon jól éreztem magam ott, s úgy éreztem, az ottaniak is szerettek. De az idén már nem hosszabbítottam velük, mert túl nagy volt a távolság, és gyötörni kezdett a honvágy. Tehát maradt nekem Nádudvar Jolival. S az, hogy a férjem irodatechnikai vállalkozásába kezdek beletanulni. Ma már kezdem megérteni: ennyi volt számomra az NB-I. Megyünk Nádudvarra Jolánnal és esténként jókat nevetünk, szórakozunk.

- Kijársz a Loki meccseire?

- Nem túl gyakran, de néha kimegyek. S nem a hátsó kapun bekéredzkedve, hanem elölről, jegyet véve. Mint bármelyik néző a csarnokban.

- S a többiek? Tartjátok a kapcsolatot?

- Medgyessynével, Pusztainéval igen, néha Csapesszel is összefutok. Nagy Zsuzsának meg öt esztendeje ígérem, hogy meglátogatom Hollandiában, de még eddig soha nem jött össze. A múltkor meg Kádárné Icába botlottam az Unióban. Nekivágtunk a városnak, hahotáztunk vagy két óra hosszat. Várom már a jubileumi találkozót is, hogy újra összejöjjünk. Mint a múltkori bulimeccsen, amikor játszott egymással a régi és a mai csapat. A maiak - mivel másnap edzésük volt - már tizenegykor leléptek az esti bankettről, de mi hajnali négyig buliztunk, utána meg folytattuk nálam. Reggel úgy indultam Kiskunhalasra, hogy egy szemernyit nem aludtam. Mert bizony volt, van mire emlékeznünk...

Gurbán György

Forrás: Királynők piros-fehérben (18-22. oldal)

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com