Régen volt, hogy is volt?... Tengernyi jó Dalmáciában

Sokan közülünk már jó barátként üdvözölhették mostari ismerőseiket, hiszen a két évvel ezelőtti kirándulás során már szívükbe fogadták a vendégszerető városka lakóit. Az emlékeket felidézve együtt kacagtunk a mesélőkkel, csak Nagy Zsuzsa ült szomorúan, talán egy kicsit még mindig csalódottan. Neki nem volt miről mesélnie. Két nappal az utazás előtt sérült meg, és nem utazhatott együtt társaival.

AZ ALKU

Ha húsz pontot szerzünk a tavaszi idényben, nem kell szerelést hoznotok Jugoszláviába - jelentette ki edzőnk. Hogy tréfált vagy komolyan gondolta? Már soha nem tudjuk meg. A hiányzó négy pont miatt viszont nem hiányozhattak csomagjainkból a mezek, melegítők, kézi-, sőt medicinlabdák sem.

ÚTKÖZBEN

Az út elejét alvással, olvasással, kártyázással töltöttük, de minden szempár az ablakokhoz szegeződött, amikor megpillantottuk a hegyekből hirtelen előretörő Neretvát. E zöld vizű folyócska elkísért bennünket egészen Mostarig, és végig csodálatos útitársnak bizonyult. És ugyanúgy jöttek velünk a meggyűrt hegyek, a felhős, kopár sziklák. Eközben egyesek némán elmerengve romantikus hegyes-völgyes sétákról, barangolásokról ábrándoztak, mások a II. világháború harcosainak helyébe képzelték magukat, képzeletük a szirtekre, bunkerekbe vitte őket. Ki-ki saját álomvilágából felriadva pillantotta meg úticélunk első állomását, Mostart.

MOSTAR

Késő este érkeztünk meg Hercegovina központjába. Házigazdáink a Hotel Ruza kényelmével és precízen kidolgozott kéthetes programajánlattal vártak bennünket ők még nem is sejtették azt, amit mi fájó szívvel vettünk tudomásul: nem kirándulni jöttünk, hanem edzőtáborba. Titokban azért reménykedtünk, hogy ha nekünk nem is sikerült, jugoszláv barátaink majd csak meglágyítják edzőnk kemény szívét. De hát csodákra ők sem voltak képesek, így aztán könnyes szemmel, sóvárgó tekintettel hallgattuk tolmácsunkat, mennyi mindent csinálhatnánk a napi két edzés helyett. No de egyet aludva a dolgokra, megértettük edzőnket, és a közelgő bajnokságra, meccsekre, győzelmekre és a hazai közönségre gondolva teljes erőbedobással kezdtünk edzeni. De fárasztó, kemény edzéseink után is maradt még annyi erőnk, hogy szabad óráinkat sétával, vásárlással töltsük. A tanácselnök - népünk iránti szeretete jeleként - fogadást adott számunkra, ahol a két nép közti barátságról, szoros kapcsolatról és természetesen a sportról esett szó. Büszkén beszéltek kézilabdás és labdarúgó-sikereikről, ez utóbbiról sajnos mi most nem sok jót szólhattunk.

Barangolásaink során bekukkantottunk néhány dzsámiba, gyönyörködtünk a változatosan díszített minaretekben, meglátogattuk a partizán-emléktemetőt. Legszívesebben azonban az óvárosban kószáltunk, a szünet nélkül szóló török muzsika, a bazárutcán hemzsegő fiatalok és a törökösen öltözködő, csipkelődő árusok vissza-visszacsalogattak bennünket. Egy pillanatra még a 400 éves török uralmat is feledtette a török hídépítészet remekműve, a régi híd.

Szombat esténket a volt miniszterelnök, Bijedics vadászházában töltöttük. A mostari Lokomotiv vezetősége és kézilabdás lányai ajándékokkal kedveskedtek, majd egy kis filmet mutattak be városukról. Ezután egy szabadban fogyasztott fenséges vacsora következett. Előételként pisztrángot ehettünk, e halfajta különleges ízű, fehér húsának még a halakra undorodva nézők sem tudtak ellenállni. A roston sült, ropogós birka is ínyencfalatokat tartogatott számunkra. Néhányan - akinek gyomra nem vette be e különlegességeket - bizony éhen maradtak volna, ha nem kerül házisonka is az asztalra. Szilágyi Kati, Szarvas Ani sokszor csak a hazai ízek gondolatával lakott jól, ők bátran ráállhattak a mérlegre.

A hét utolsó napját Jablanicában töltöttük. Itt végigkalauzoltak minket az ország egyik legnagyobb vízi erőművén, megnéztük a Neretvát átszelő régi híd maradványait, amelyet a partizánok robbantottak fel a németek előtt a második világháborúban. Közvetlenül a híd mellett épült a neretvai csata emlékét őrző múzeum, előtte emléktábla áll a folyton égő fáklyával, rajta Titónak egy - mindenki számára elgondolkoztató és megszívlelendő - jelszavával: "A sebesülteket nem hagyhatjuk itt!".

IRÁNY A TENGER

Búcsút intve mostani barátainknak, indultunk el a tengerparti kisváros, Slano felé.

A kedves kis szigetek között hamarosan elénk tárult az Adria hullámzó, kék vize. Megérkezve a Hotel Admiralba, gyorsan ledobáltuk csomagjainkat, és önfeledten vetettük magunkat a tengerbe.

Reggelente korán keltünk, és hat órakor már szorgalmasan róttuk a köröket a tengertől alig húsz méterre levő pályán. Délelőtti edzéseinkre kis közönség gyűlt össze a fürdőzők közül, és lelkesen tapsoltak egy-egy szép labdamenet után. Az idő sajnos nem mindig volt kegyes hozzánk, sokszor kellett a napernyők alá bújnunk a hirtelen eleredő záporok elöl.

Hat órakor a nászutasok - Sáfi Márti és Medgyessy Sanyi - hajója is kikötött a boldogság kis szigetén. A délutáni napfürdök után estére jólesett behúzódnunk a Taverna hűs éttermébe, ahol magyaros ételekkel kedveskedtek vendéglátóink.

A BÚCSÚ

Bármennyire jól éreztük is magunkat, honvágyunk az utolsó napokban már legyőzte a hullámzó tenger látványának, a tűző nap simogatásának élményét. Búcsúztunk a dalmát tengerparttól. S hogy mi is kedveskedjünk valamivel a nekünk oly sok feledhetetlen napot szerző jugoszláv barátainknak, megtanultuk nemzeti dalukat és velük együtt énekeltük: "Jugoszlávijo, Jugoszlávijo".

Tóth Ildikó

Forrás: Hajdú-Bihari Napló

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com