Rizmayer Mária: Rizi, az örökmozgó

- Általános iskolában Kovács Lukácsné Rozika néni volt a testnevelő tanárom. Felnéztem rá, tetszett, amit csinált, onnan kezdve én is tesitanár akartam lenni. Bekerültem a Bethlenbe, ahol az edző, Kapitány tanár úr be akart szervezni kézilabdázni, de nem nagyon volt kedvem hozzá. Ő addig csűrte-csavarta a dolgokat, amíg csak csatlakoztam a kezdő csoporthoz, ahol sokan ismerkedtünk a sportág alapjaival. Mai fejjel gondolom azért ragaszkodott hozzám - akár "erősebb" eszközökkel is - mert balkezes voltam. Végül nagyon megszerettem, a személyisége, a hozzáállása, az elhivatottsága példaértékű volt, jó csapatot kovácsolt belőlünk.

- Eredményekben nem volt hiány...

- Akkoriban indultak a középiskolás országos döntők, korábban a kiskunhalasi Szilády-kupa volt a legnívósabb esemény, ott szinte mindig dobogón voltunk, például 1971-ben meg is nyertük. Minden évben többen is felkerültek a DVSC (akkor NB I/B-s) első csapatába, ahol akkor szintén a Tanár úr volt a vezetőedző. A Bethlen volt az utánpótlás.

- A DVSC-ben a jobbszélső Bata Erzsébet volt, a későbbi magyar bajnok, KEK-győztes, sokszoros válogatott.

- Démon csak egy évvel volt idősebb nálam, de tény, hogy ő sokkal komolyabban vette a kézilabdát. Csereként azért többször is pályára léptem. Közben leérettségiztem, felvételiztem a TF-re, de nem vettek fel, elmentem dolgozni. Következő évben Nyíregyházára jelentkeztem biológia-testnevelés szakra, (majd később ott is szereztem diplomát, levelező tagozaton). Olyan csapatot és munkahelyet kerestem, ahol támogatják a tanulásomat, így kerültem a Debreceni Medicorba, ahol a '70-es évek végéig játszottam. Eleinte salakos pályánk volt a gyárudvar hátsó részén, megyei bajnokságban játszottunk, az edzőnk Illésy Gyula volt. A végén már NB II-ben szerepeltünk. A Medicort tekintem a mai napig is a kézilabdás pályafutásom legfontosabb csapatának.

A Medicor salakpályája. Sajnos, itt egy kicsit lemaradtam a védekezésben...

- Más nem is csábította?

- De, játszottam két szezont az NB I/B-ben a '80-as évek elején, az Ózdi Kohászban. Azonban nagyon erős volt a mezőny, nem nagyon fértem be a csapatba. Egyre nehezebben viseltem azt is, hogy mások döntenek a sorsunkról, például egy játékvezető veszi el tőlünk a győzelmet. Nem tudtam az igazságtalanságot megemészteni.

- Hogyan került Derecskére?

- Családi okok miatt hazaköltöztem és nyáron összefutottam Kapitány tanár úrral a strandon! Beszélgettünk egy kicsit, ő akkoriban jött el a Dózsától és már a Derecske edzője volt. Én pedig munkát kerestem. Azt mondta, ha beállok a csapatába, akkor szerez itt nekem állást is. Bementem a helyi gimnáziumba, ahol éppen megüresedett egy testnevelő tanári állás, fel is vettek. Biztos voltam benne, hogy nem lesz egy "nyugdíjas állás", de végül mégis az lett, egészen 2013-ig ott tanítottam! Emlékezetes, hogy az ezredforduló körül induló rendvédelmi tagozaton nagy öröm volt tanítani. A 8-10-szeres túljelentkezőből válogatott tanulók nagyon motiváltak voltak, lelkesen dolgoztak a tesiórákon. Közben a Semmelweis Egyetemen szereztem újabb diplomát, egészségtan tanárként, majd Debrecenben a Kossuth Egyetemen mentálhigiénés szakpedagógusi végzettséget.

- A kézilabdával mi lett?

- Még játszottam pár évet Derecskén a megyei bajnokságban, munka mellett, de éppen az osztályozó meccsen jöttem rá, hogy ez már nekem nem hiányzik, visszavonultam. 1986-ban mentem férjhez, két fiam van, mindketten kosárlabdával foglalkoznak - munka mellett. Egyik Derecskén, másik Debrecenben él. Unoka még nincsen.

A fiúkkal és a férjemmel kirándulunk.

- Férjével együtt "Derecske Városért" díjat kapott 2017-ben. Ez nem semmi, gratulálok!

- Köszönöm szépen. Ebben az évben lesz 30 éve, hogy női tornát vezetek a helyi asszonyoknak, van egy Életmód klubunk is, ahol az egészséges életmóddal kapcsolatban tartunk interaktív foglalkozásokat. Lassan már a háziorvos is csak annyit mond a gerincfájósoknak, hogy irány Rizi! Ezeket a tréningeket nagyon szeretem, vállalkozásban csinálom, derecskei és debreceni csoportjaim is vannak. Szinte másodvirágzásomat élem pedagógusként. Rájöttem, hogy sokkal könnyebb nekem felnőttekkel dolgozni, senkit nem kell noszogatni, motiválni, mindenki önszántából jön.

- Marad szabadidő még valamire?

- Hogyne. Rengeteget kirándulunk, túrázunk az Életmód klubosokkal, baráti társaságokkal. A 2007-es El Camino az egyik legnagyobb élményem, de a 2014-es csíksomlyói zarándoklatom is emlékezetes. Sikerült pár embert "megfertőznöm" a gyaloglás szeretetével: 2020-ban és 2021-ben körbegyalogoltuk a Balatont. Tavaly a magyar Szent Jakab úton jártunk és idén nyárra is ez a terv.

67 évesen is szükség van a gerinc és a törzsizmok karbantartására!

Tóth András Balázs

Forrás: sportstatisztika.com

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com