Sarkadi Nagy Magda

A Szatmár vármegyei Mikola községben születtem (Románia területén) Sarkadi Magdolna néven 1937-ben. Édesapámat abban az évben Konstancába helyezték öt gyermekével, majd három év elteltével visszatértünk Szatmárnémetibe. Az első elemit ott végeztem, majd a második osztályban már Sarkadi Nagy Magdolna néven szerepeltem, mert közben a román hatóságoktól édesanyám megkapta az engedélyt a teljes valódi nevének használatára. Majd felvettek a római katolikus elemi leánygimnáziumba, így az 1946/47-es tanévet, a negyedik osztályt már a debreceni Svetits Intézetben végeztem el. Egy kis nyugalom itt kezdődött az életemben.

Amikor átjöttünk Magyarországra, már szép emlékeim vannak az iskolában. Az iskolai tornateremben volt egy gyönyörű páros gyűrű felszerelve. Akkor életemben ez volt a legcsodálatosabb élmény, amikor bemehettem a terembe és ezen a szeren lenghettem. Becsengetés után nem rohantam vissza az osztályba, mert repülni vágytam minden alkalommal. Büntetésképpen megkaptam a nekem járó adag körmöst az apácától...

Csodálatos élmény volt a röplabda sportággal való megismerkedésem. Ezt a hazánkban járó szovjet katonáktól sajátítottuk el. Egyetlen pályára tömörülve 30-40 diák ütötte a labdát a hálón át. Megtanultuk a szabályokat.

A tornasportot nővérem, Sarkadi Nagy Mária által ismertem meg komolyabban. Ő a debreceni tanítóképzőbe járt, versenyszerűen is tornázott. Eleinte hiába kértem meg, hogy vigyen el az edzésre, nem hallgatott rám. Egyszer aztán az történt, hogy megtudakoltam merre jár az edzésre és észrevétlenül követtem a stadionig. Ott olyan szép látvány fogadott, amit én még soha nem láttam életemben. Óriási stadion, zöldellő füves focipálya. Ott éppen a tornaedző Hajdú Gyula vezetésével bemelegítő gyakorlatokat végeztek a sportolók. Bátran odamentem az edzőhöz, megkérdeztem részt vehetnék-e az edzésen. Mosolyogva beleegyezett.

A nyolcadik osztályt 1951-ben fejeztem be. A pályaválasztás nekem nem jelentett semmi problémát. Az osztályfőnököm és a testnevelő tanárom korán eldöntötték, hogy ennek az ügyes kislánynak a sport területén van a helye. Emlékszem még Nagy Zoltán sportfőorvos úrra, aki sportszeretete miatt végezte társadalmi munkában a velünk való törődést. Így a felvételi bizottság ajánlásával felvettek a Testnevelési Gimnázium első osztályába Budapestre. Kollégista lettem a 8. kerületi Fazekas Mihály utcában. Az érettségi vizsgát 1955. június 15-én tettem le sikeresen a 3. kerületi Állami Tanítóképzőben. Végzésem után gyakorlatra a debreceni Köntösgáti Általános Iskolába helyeztek egy évig.

Felsőfokú tanulmányaimat az ELTE Tanító- és Óvóképző Főiskolai Karán kezdtem meg Budapesten. Egy évvel később testnevelési szaktanítói képesítést szereztem, 1956. július 4-i dátummal. A Tanítóképzőben atlétika, torna sportágakat űztem és a labdajátékokban jeleskedtem.

Tanári pályámat a Nyíradonyban kezdtem, az 1957/58-as tanévet töltöttem itt. A következő iskolám a Szabadságtelepi iskola volt, életem legaktívabb három éve. Mind a három helyen rendeztem tornaünnepélyt, tornavizsgát. Szinte reggeltől estig az iskolában voltam. Rendszerint felterjesztettek jutalomra, de akkoriban nemigen jutalmazták a fiatalokat. Én viszont nem csüggedtem, mivel szívvel-lélekkel dolgoztam. Később a Hunyadi János Általános Iskolában kaptam kinevezést, innen mentem nyugdíjba.

Fő sportágamban, a kézilabdában a Debreceni Petőfi SE-be igazoltak le. Egy évet játszottam nagypályán. Tizennégy évesen már beválasztottak a legjobbak közé. Középiskolás éveim alatt a Budapesti Petőfi NB I-es csapatában játszottam fiatal létemre. Az 1956-os forradalom idején a csapat fele az edző vezetésével disszidált. Én maradtam. Török Bódog és Szűcs nevű edzők is elutaztak, el akartak vinni Budapestre. Bármilyen ügyes, becsületes, jó sportoló voltam, a szerelem beleszólt az életembe, így maradtam Debrecenben. A munkahelyem miatt átigazoltak Nyíradonyba. Az 1956-os évemet itt töltöttem a sportszerető emberek és vezetők körében. A következő évben már a Debreceni VSC NB II-es csapatába igazoltak át. Amikor pedig a városvezetők úgy határoztak, hogy a legjobb játékosokból összeverbuválnak egy ütőképesebb csapatot, a Debreceni Dózsa lett a következő együttesem. Ezzel a csapattal feljutottunk az NB I-be 1962-ben. Edzői haláleset és változások miatt ez a dicső szereplés csak egy évig tartott, aztán be is fejeztem kézilabdás pályafutásomat.

Közben 1961-ben felvettek a Testnevelési Főiskola ötéves levelező tagozatára. Sajnos, az elfecsérelt éveket nem tudtam pótolni, így megelégedtem a testnevelés és a tanítói képesítéssel, valamint kézilabda és torna edzőivel. Nagy Jenő és én voltam az első sportiskolás kézilabdaedző. A Kötszövő vállalat dolgozóiból alakult női csapatom megnyerte a megyei első osztályt.

A Hunyadi Általános Iskolában nagyon jó volt tanítani. Iskolai kézilabda csapatommal többször nyertünk városi úttörő bajnokságot. Amikor pedig bevezették a sportági osztályokat, a 8. osztályos fiú labdarúgókat tanítottam. Öröm volt velük dolgozni, tehetségesek, ügyesek, fáradhatatlanok voltak. Sándor Tamás vezényletével sportiskolásként indult el karrierjük. Miután a Sportiskola megalakult, nagyon sok edző munkáját ismertem meg. Mindenki fiatal volt, bizonyítani akart, minden évfolyamon volt egy kézi- és egy fociedző.

Férjemmel, Gombos Istvánnal 1955-ben ismerkedtem meg. Ő elismert labdarúgóedző volt. A Debreceni Elektromossal ért el sikereket, három évig volt tagja az Országos Labdarúgó Szövetségnek is. Elsők között kapott ajánlatot a Közel-Keletre. Három országban is dolgozott trénerként. Egy kisfiúnk született, Tamás. Külföldön angol iskolába járt, megtanult angolul és perzsául és az iráni csapat tolmácsa volt, amikor Magyarországon tartózkodtak. Sajnos, őt 20 éves korábban elveszítettük.

Én sem tétlenkedtem külföldön. Az anyai és feleségi teendők mellett igyekeztem hasznosítani a szabadidőmet. Többféle sportágat oktattam Nigériában, Iránban, Tunéziában, főleg iskolás gyerekeknek, angolul és perzsául. Leglátogatottabb sportág az úszás volt Iránban. Versenyeket is rendeztünk nagy sikerrel.

Nyugdíjas éveimben, amikor már a vérnyomásom rendetlenkedni kezdett, beiratkoztam a Debreceni Szívegyesületbe. Dr. Fésűs László tanár úr tartotta a sportfoglalkozásokat nagy szakértelemmel, humorosan. Több éven keresztül rendeztek országos megmérettetéseket 10 sportágban az infarktuson átesett, műtött emberek számára. Mint egyesületi tag, én is részt vehettem a versenyeken. Pingpong sportágban indultam és több alkalommal nyertem páros bajnokságot Dr. Borbélyné Vera és Kiss Erzsébet oldalán.

A nyolcvanas éveimen túl már nem nagyon hagyom el a lakást. Változatlanul érdekel a sport, főként a labdarúgás. A debreceni Loki és a Ferencváros eredményeit kísérem figyelemmel. Helytelenítem, hogy kevés ezekben a csapatokban a magyar játékos. Ezért inkább a magyar válogatott mérkőzéseit várom izgalommal, mivel itt csak hazánk kiválóságai szerepelnek. Férjem 65 éves korában ment nyugdíjba, 75 éves korában hunyt el, egyedül maradtam.

Debreceni VSC, 1961, NB-II. Állnak: Kiss Margit, Keresztesi Mária, Bokor Ferenc vezetőedző, Sarkadi Nagy Magda, Szöllősi Piroska (Székelyné). Guggolnak: Fóti Mária, Bánhidi Valéria, Litauszky Mária. Ülnek: Fogarasi Judit, Szabó Gizella (Burainé), Móré Erzsébet.

Kiss Erzsébet

Forrás: "Századom debreceni tesitanárai"

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com