Slakta Petra: "Hálás vagyok mindenért"

- Egerben születtem, de Hevesen nőttem fel. Gyerekként atletizáltam és úsztam, de mivel anyukám kézilabdázott, hamar megszerettem ezt a sportágat is. Általános iskolás koromban a Hevesi SE NB II-es felnőtt csapatában játszottam. Majd Dunaújvárosba kerültem, végigjártam a szamárlétrát a serdülőtől a felnőttig. Nagyon boldog voltam, amikor profi szerződést kaptam, bekerültem a felnőtt öltözőbe, igazi példaképek közé: Ferling Detti, Gáspár Gabi, Lovász Zsuzsa, Borbás Rita, Vincze Melinda, Laluska Eszter és még sokan mások. Már az edzések is óriási élményt jelentettek, igazi megtiszteltetés volt közöttük lenni és látni őket dolgozni minden nap. Az ötödik évben lettem stabil csapattag.

- Sajnos, az első igazi teljes felnőtt szezonod után a nagy Dunaferr szétesett.

- Az anyagi nehézségek miatt elmentek a legjobb játékosok, majd a tőlük fiatalabb generáció tagjai is távoztak, ezért nekünk, ifjoncoknak, néhány korábbi, a klub kötelékében maradt klasszis játékossal kiegészülve kellett befejeznünk a bajnokságot és kiharcolni a klub NB I-ben való maradását. (Kocsis Böbe, Oblisz Anita segített minket minden rutinjával.) A szezon után azonban a vezetőség nem tudta garantálni az első osztályban való indulást, így nagyon nehezen és tényleg a végsőkig kitartva, de én is eligazoltam.

- Mi döntött Debrecen mellett?

- Épp a strandkézilabda-válogatottal voltam az Európa-bajnokságon, Norvégiában, amikor Baranyai Tóni megkeresett. Gellén Andrással eljöttek hozzánk Hevesre tárgyalni, ecsetelték a terveket, hogy milyen csapat épül, így nem volt nehéz megegyeznünk. Pár hónappal korábban kiderült, hogy öcsém, Balázs is Debrecenben fog futballozni és tanulni. Emellett segítette a döntésemet, hogy korábbi dunaújvárosi játékostársaim, Mörtel Renáta és Borbás Rita is Debrecenbe igazolt a külföldi kalandjaik után, tehát nem kerültem teljesen idegen helyre. A debreceni hangulat pedig mindenki előtt közismert volt, azt nem kell ecsetelnem... (Egyébként, 6-7 évvel korábban, még a hevesi éveimben látott játszani Komárominé Éva néni, ő már csábított a cívisvárosba... de akkor még nem jött el az én időm.)

- Azonban Debrecenbe is elértek hamar a fekete felhők. Nem bántad meg?

- Dehogy, egyáltalán nem. Nagyon sokat tanultam itt (is), jó csapatba kerültem, sikeresek voltunk. Jó élmények a Podgorica vagy a Viborg elleni KEK-párharcok, a BL-selejtezők és a csoportkör, két bajnoki ezüst és egy MK-ezüst. Itt lettem átlövőből jobbszélső. Viszont az tény, szörnyű volt újra megélni a bizonytalanságot, amikor szinte minden nap bejelentette valaki, hogy elmegy a csapatból. Emiatt persze egyre több játéklehetőséghez jutottunk, de sem anyagilag, sem érzelmileg nem volt könnyű időszak.

- Mi vagy ki segített?

- Amellett, hogy összetartó csapat voltunk, a családjaink. Lelkileg és anyagilag egyaránt, az ő segítségükre volt szükség, hogy kitartsunk. Amikor minden rutinosabb játékos távozott és fiatal kerettel vágtunk neki az új bajnokságnak, mindenki tudta, hogy nem a miénk a legerősebb keret, Bíró Imi bától a pályán és azon kívül is rengeteg segítséget kaptunk. Tudatosította bennünk, hogy akaraterővel sok mindent kompenzálni lehet és igenis értékesek vagyunk, játékosként és emberként egyaránt... Aztán szép lassan haladtunk előre, évről-évre feljebb a tabellán (11-9-7-4). Jöttek az idegenlégiósok, Maria Garbuz, Bobana Klikovac, Jelena Deszpotovics, sőt a kispadra is neves szakember érkezett, a kétszeres BL-győztes Tone Tiselj. Saját stábot hozott, lett erőnléti edzőnk, teljesen más megvilágításba kerültek a dolgok.

- Végül hét szezont, 186 élvonalbeli mérkőzést játszottál itt, a pályafutásod kétharmadát. Hogyan jött a képbe mégis az MTK?

- Már előző években is többször megkerestek. Nagy szerepet játszott a döntésben, hogy a párom Ausztriából Budapestre költözött, és hogy jó csapat épült, jó szakemberrel. Már ott játszott Dakos Noémi, én Szilágyi Ágival és Víg Vivivel érkeztem Debrecenből. (Aztán Szili - mint tudjuk - nem kezdte el a szezont.)

- Neked is csak három év lett belőle, majd visszavonultál. Miért? Sérülés miatt?

- Nem, szerencsére egész pályafutásom során elkerültek a komolyabb sérülések. A második idény közben, mikor én már elígérkeztem a következő szezonra az MTK vezetőinek, Gábor kapott egy kiváló svájci munkaajánlatot, amire nem lehetett nemet mondani. Viszont ez azt jelentette, hogy nekem még fél + egy év van a szerződésemből. Azt gondoltam, hogy az adott szó kötelez, maradtam itthon, de egyébként szerettem is volna még játszani. Rengeteget ingáztunk, igazi távkapcsolat és igazi erőpróba volt. De kitartottunk, megoldottuk!

- Végül te is kiköltöztél Svájcba?

- Igen, Lausanne mellett egy francia nyelvű településen éltünk. Nem volt könnyű a váltás. Nulláról kellett felépítenem a "civil" életem, ráadásul mindezt több mint 1000 km távolságban. Elkezdtem franciául tanulni, mert nagyon zavart, hogy nem értek semmit és azt gondoltam, hogy ez szükséges a beilleszkedésemhez. Idővel szépen kialakult minden.

- Mivel foglalkoztál?

- Még a debreceni évek alatt a TF sportszervező szakára jártam BSc képzésre, emellett van edzői képesítésem is. Kézilabdázni tanítottam a svájci gyerekeket. Csatlakoztam egy közeli kézilabda klubhoz, ahogy egyik edzője lehettem az M13-as csapatnak. Egy, a klubban játszó fiatal srác segített a francia fordításban. Később már nélküle is zökkenőmentesen meg tudtam tartani az edzéseket (és az elit bajnokságban szereplő 15 éveseknél is besegítettem.) Aztán jött a koronavírus, kicsit lassabb lett a világ és eldöntöttem, hogy jelentkezem az ELTE a sportmenedzser MSc képzésére. Hogy miért? Engem elsősorban a szerzett tudás motivál, ebből az ELTE Gazdaságtudományi Karán kapok bőven, számomra idegen területekből is. Szeretnék a sport területén dolgozni, de csak úgy akarok csinálni bármit is, hogy tényleg értek hozzá.

- De ez újabb ingázást jelent, nem?

- Igen, de nem éltem meg teherként, mert a családom és a barátaim mindig vártak haza. Nyilván ez nagy szervezést igényelt, de megoldottam, ahogy tudtam. Világ életemben maximalista voltam, de ekkor kénytelen voltam megtanulni, hogy nem tudok egyszerre két helyen lenni, ezért be kell érni kevesebb bejárással. A szakdolgozatomat leadtam, most már "csak" három vizsgám és persze az államvizsga van hátra.

- Tehát sportmenedzserként fogsz dolgozni, ha végzel?

- Az az igazság, kicsit összecsúsztak a dolgok, és már lassan 2 hónapja dolgozom. Idő közben megkeresett ugyanis a Magyar Vízilabda Szövetség új vezetősége, én pedig igent mondtam... Az egyetem miatt jobb, ha a közelben vagyok. Sűrű időszak a mostani, sok tennivalóm van, de mindig is szerettem dolgozni, élsportolóként edzéseken is a maximumra törekedtem, nem bánom, ha sok a feladat. A való világban nem feltétlen számít, hogy mennyi NB I-es meccsem van, ebbe nem kapaszkodhatok. Szerencsére a szüleim sok mindenben jó példát mutattak és az élsport évei alatt is sok dolgot megtanultam. Például azt, hogyan kell csapatban dolgozni, problémákat megoldani és hogy nem mindig csak azt csináljuk, amihez kedvünk van.

- Magánélet?

- Természetesen vannak terveink Gáborral, de most már azt tudom mondani, hogy szerencsére időben kiszálltam az élsportból ahhoz, hogy kialakítsak magamnak egy megfelelő alapokon álló civil utat. Így nem érzem, hogy el lennénk késve bármivel.

- Nem hiányzik az élsport?

- Inkább csak a mindennapi rutin és a társaság. A sport abszolút része az életünknek, de már csak kikapcsolódásból. Amikor tehetjük, kirándulunk, túrázunk, futunk, szerencsére abszolút sportos életet élünk. A tanulás és a munka után kikapcsolódást jelent, ha végre elmehetek mozogni. Azért a versenysport sok lemondással járt, a pályafutásom során szinte minden évben fel kellett állnom a karácsonyi ebéd végén, és indulni vissza a csapathoz edzésre, hiszen a két ünnep között mindig volt forduló. Mára ez megváltozott. Van idő olyan dolgokra is, ami sokáig kimaradt az életemből.

- Van már valami nagy terv a diploma után, elmentek majd 2 hétre a tengerpartra, vagy ilyesmi?

- Nem, nincs ilyen. Gábor munkája miatt egyébként is sokat utazik a nyáron és különben is a legnagyobb feltöltődés a családdal együtt töltött idő. Szüleim mezőgazdasággal foglalkoznak. Úgy alakult az életünk, hogy mindenhol szezonok vannak. Amikor Balázsnak és nekem véget ért egy, nekik rendre akkor kezdődött / kezdődik a legtöbb munkával járó időszak. Amikor végre hazajutunk, soha nem kérdés, hogy beállunk-e segíteni. A mai napig magától értetődő, hogy ha van lehetőségünk, munkásruhát veszünk és beszállunk a napszámos munkákba. Sokszor így tud együtt lenni a családunk, emellett igyekszünk visszaadni valamit abból a sok jóból, amit kap(t)unk tőlük. Tényleg rengeteg mindent köszönhetünk nekik. Végtelenül hálás vagyok a jó Istennek értük és az egész családunkért.

Tóth András Balázs

Forrás: sportstatisztika.com

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com