Sopronyi Anett: "Mosolyogj!"

- Mi van veled mostanában?

- Semmi különös, itthon vagyok a gyerekekkel, élem a boldog anyukák életét. Gréti már 5 éves, épp óvodában van, Beni pedig 1 éves, a délutáni alvását tölti.

- Megismernek még az utcán?

- Még előfordul néha-néha, okmányirodában, ilyesmi, hogy meglátják a nevemet, és megkérdezik, hogy "a kézilabdás Sopronyi?" Tény, hogy jólesik. Akkor csak jól csinálhattunk valamit, ha még évek múlva is emlékeznek ránk...

- Addig követhettük a pályafutásodat, hogy a klubnál dolgoztál.

- A kényszerű visszavonulásom után, 2015-ben a DVSC-nél kaptam álláslehetőséget, mint sportmunkatárs. Nagyon szerettem csinálni, szerteágazó munka volt, a lányok ügyes-bajos dolgait intézni, segíteni nekik mindenben. Én egyeztettem pl. az orvosi szűréseket, a vizsgálatokra kértem időpontokat. Játékosként nem is gondoltunk erre a háttérre, hogy mi mindenre kell figyelni, mekkora munkával jár egy-egy mérkőzés megrendezése.

- Kb. 4-5 évet voltál a szakosztálynál. Utána már a főállású anyaság következett?

- Nem. Képeztem magam, egy ingatlanközvetítői tanfolyamot végeztem el, kiváltottam a vállalkozóit, ebben a szegmensben helyezkedtem el. Mire már jobban belemelegedtem volna, úton volt a második baba is. Gréti mellé mindenképpen szerettük volna kistesót, tehát nagyon örültünk. A férjem is "több lábon áll": most inkább rá hárul nagyobb szerep a családfenntartásban, de nem szakadt el a kézilabdától sem, kapusedzősködik Hajdúböszörményben, a HTE-nél.

- De te is gyanús vagy nekem! Ha visszavonultál, miért látok ipari mennyiségű Sopronyi-gólt az MKSZ adatbázisában 2017 és 2019 között?

- Jó, hát én sem tudtam nemet mondani Köstner Vili bának. Elcsábított az NB I/B-be, Nyíradonyba. Ahogy Csáki Vikit, Siska Pálmát és többieket. Hiányzott a mozgás, jó volt feltöltődni, visszatérni kicsit a régi kerékvágásba. Nem mellesleg, második helyen végeztünk, Pálma pedig visszakerült az NB I-be, a Kisvárda csapatába. Külön öröm, hogy abból a keretből egy olimpikon is lett később, Bordás Réka személyében, a DVSC-nél.

- Baba még "csak" 9-nél jár, te a 25-öt is elérted...

- Ez minden sportoló életében az egyik legnagyobb elismerés. A 25 válogatottság elérése pedig egy külön öröm volt, amiért még egy emlékplakettet is kaptam. Előtte voltam ifiválogatott, Európa-bajnokságon voltunk bronzérmesek, aztán junior-vébén negyedikek. Felnőttként két Európa-bajnokságon is részt vettem. Imre Vilmosnál és Mátéfi Eszternél szerepeltem címeres mezben.

- Apropó, mez. Mindig 13-as voltál?

- Nem. Eleinte 8-as voltam, például diákolimpiákon és különböző utánpótlás-tornákon. Aztán az ificsapatba felkerülve az a mezszám már Csáki Vikié volt. Mivel ő egy fél évvel idősebb, nekem kellett újat választani. Így kezdődött a nagy szerelem a 13-as iránt. De pl. a spanyoloknál voltam 27-es is.

- Hogy volt az a spanyol kaland? Tudom, hogy az előző évben a Bajnokok Ligája csoportkörben a Loki egyik ellenfele az Itxako volt. Itthon 9, idegenben 6 gólt dobtál nekik. Ott figyeltek fel rád?

- Igen, ott is, de nem ilyen egyszerű a történet. Még az Itxako nem is volt képben, amikor már itt, a DVSC-nél kitaláltuk páran, hogy tanulunk valamit edzések után. Kazai Anitával és Szabó Valival beiratkoztunk spanyol tanfolyamra. Eljártunk tanárhoz, nagyon élveztük. Később mindig megkaptam, hogy "persze, már tudtad, hogy oda fogsz igazolni!" Pedig dehogy. Sőt, volt még egy Spanyolország felé mutató nyíl az életemben: egy baráti társasággal voltunk Eibar, San Sebastián környékén két hetet. Fociztunk a tengerparton, aztán kora délután persze szieszta, este elnéztünk egy-egy bárba, nagyon jól éreztük magunkat. A lényeg, hogy már ott beleszerettem Spanyolországba. Aztán igen, megkaptuk őket a BL-ben. A Hypot ugyan megvertük a Főnixben, de nem jutottunk tovább a csoportből. Ők pedig elmeneteltek a döntőig, csak a Larviktől kaptak ki végül, összesítésben egyetlen góllal.

- Ha megkerestek, akkor ez - így, kívülállóként - visszautasíthatatlan ajánlatnak tűnik. Sokat gondolkoztál rajta?

- Persze, rengeteget. Már épp kezdtem a főiskolát, az első félév elég jól is sikerült. De amikor stabil válogatott vagy, a csapatod BL-csoportkörös, ráadásul megkeres a BL-döntős, akkor nagyon nehéz lett volna nemet mondani, azzal, hogy az iskola fontosabb. Épp pályafutásom egyik legjobb szakaszában jártam.

- Bombaerős volt az az Itxako, ott volt a komplett spanyol válogatott...

- Begona Fernandez, Jessica Alonso, Silvia Navarro, Carmen Martin, Macarena Augilar, persze Nerea Pena, és a kispadon Ambros Martin.

- Könnyen beilleszkedtél?

- Talán épp a spanyol-tanfolyamnak köszönhetően, igen. A többi kelet-európai légiós (a horvát szélső, Maja Zebic és a montenegrói kapus, Mirjana Milenkovic) nem nagyon akarták megtanulni a nyelvet, így a spanyol játékosok szemében előnyt jelentett az a pár szó, amit tudtam. Kértem egy különtanárt is, hogy tovább fejlődhessek. Onnantól már nem is engedték, hogy angolul válaszoljak egy-egy kérdésre, hanem megvárták, amíg spanyolul összerakom.

- Más volt a mentalitás?

- Nagyon. Onnan kezdem, hogy a DVSC-Itxako meccseken nagyon jó barátom, Veress István "Pilu" volt a spanyol csapat tolmácsa. Ő kint élt, kint játszott egy ideig, nagyon jól beszéli a nyelvet. Amikor ki kellett menni elintézni a papírmunkát az átigazolás körül, őt kértem fel segítségként. A spanyolok nagyon lazák. Nincs stressz, nincs szorongás. Élvezik az életet. Ebbe csöppentem bele én a magyar mentalitásommal: tudod, amikor itthon elhibázol 1-2 lövést, és rögtön jön a kispadról, hogy "gyere le azonnal, csere!" Nekem sok idő volt megszokni ezt a másfajta hozzáállást. Hadd meséljem el azt, hogy az első meccs előtt behívott Ambros a csarnok kávézójába, a taktikát átbeszélni. A végén megkérdezte: "Sopi, mit mondtam neked? Mi a legfontosabb?" Abszolút nem tudtam, mire gondol, nem tudtam válaszolni. Ennyit mondott: "A legfontosabb, hogy MOSOLYOGJ! Élvezd a játékot!"

- Nem semmi...

- Hát ilyenek ezek a spanyolok. Nyolc éve volt együtt az a gárda, tele sztárokkal, persze egy idő után elfogyott a pénz, szétszéledt a csapat, pl. Pena akkor igazolt a Fradiba. De érdekes, hogy később minden egyes eurót hiánytalanul megkaptunk.

- Te pedig Szerbiába kerültél?

- Nem, még nem, a felkészülést Oroszországban kezdtem. Voltam vagy három hónapot Rosztovban. Végül a Zajecar lett a nyerő. A szezont már Szerbiában kezdtem, a Rosztovban nem játszottam egy tétmeccset sem.

- Milyen erős volt az a Zajecar?

- Elmondom, milyen látvány fogadott, amikor először bementem az öltözőbe, és bemutattak a többieknek: Begona Fernandez, Jessica Alonso, Maja Zebic, ott ült a fél Itxako! Rajtuk kívül pedig például Marta Mangue, Aneta Perica, Tamara Radojevics (most Kisvárdán van) vagy éppen Lilija Gorilszka, aki később a Lokiban lett átlövőből beálló.

- A spanyol kupa és spanyol bajnoki arany mellé tehettél egy szerb kupát és egy szerb bajnoki aranyat is.

- Amikor kézilabdázni kezdtem, nem is gondoltam volna, hogy ilyen pályafutásom lesz: NB-I-es gólkirálynő voltam, dunaújvárosiként is gyűjtöttem egy kupa- és egy bajnoki ezüstöt, a DVSC-nél is voltak sikereink: BL-csoportkör, kupa- és bajnoki ezüst. Tele voltunk magyar válogatottakkal: Mörtel Renáta, Juhász Gabi, Borbás Rita, Bulath Anita, Triffa Ági, Bognár Barbi, sorolhatnám. Győri, újvárosi nevelések, mégis egyfelé húztuk a "szekeret". Sajnos, hosszútávon nem lehetett bírni a versenyt a Győrrel, az a csapat is szétszéledt.

- Apropó, volt olyan csapatod, ami nem ment tönkre?

- Ne kezdd te is! A pályafutásom vége felé már így fogadtak az új csapattársak, ahogy megláttak: "Atyaúristen, itt a Halálmadár! Csődbe fogunk menni!" Tény, hogy elég sok problémám volt ilyen téren, de garantálom, hogy nem az én "csúcsgázsim" vitte csődbe egyik csapatomat sem!

- A mai fejeddel visszagondolva is vállalnád a külföldi kalandot?

- Igen, mindenképpen. Talán egyszer adódik ilyen lehetőség az életben. Jó formában voltam, fiatal voltam, miért ne mentem volna? Egy kicsit önállóbb is lettem, jobban alkalmazkodtam a váratlan helyzetekhez, de az alapokat itthonról hoztam. A szakmai képzés ugyanis elengedhetetlen ebben a sportágban, nem elég csak tehetségesnek lenni. Ebben az edzők szerepe és a csapattagok közötti összhang is nagyon fontos, a pályán és azon kívül is. Ahogy ifiként bekerültem a DVSC-be, már Laurencz Laci bácsinál is, de főleg Bíró Imrénél, tele voltunk helyi nevelésű, debreceni, hajdú-bihari fiatalokkal. Velük a mai napig barátnők vagyunk, összejárunk. Hihetetlen kötelékek alakultak ki, elképesztő sztorikat éltünk át együtt. Egyszer például valahonnan jöttünk hazafelé télen, nagy hóban. Persze, hogy lerobbant a busz. Bíró Imi meg mindenkit leparancsolt, hogy toljuk meg. Képzelheted, mi lett a vége. Egy óriási hógolyócsata, amiben két csapat volt: az egyikben Imre, a másikban pedig mindenki más!

- Lehet az a pályafutásod tanulsága, hogy "élvezd a játékot"?

- Persze. Ebben a sportágban is nagyon fontos a háttér, én sem mentem volna sokra a családom támogatása nélkül. Amit elértem, az az ő sikerük is. Nekik is ugyanolyan áldozatokat kellett hozniuk, mint nekem. Ha a gyermekeim is ezt választják később, én is ugyanúgy támogatni fogom őket. De azt ne felejtsék el, a kézilabda végül is csak egy játék, nem lehet görcsösen és szorongva csinálni. Nekik is ez lesz a legfontosabb tanácsom: "mosolyogj!"

Tóth András Balázs

Forrás: sportstatisztika.com

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com