Szép volt, lányok! - Engi Sándor

- 1946-tól élek ebben a városban. Mindig szerettem a sportot, ezen belül a kézilabdát is. Nem csoda, hogy hamar rávettek, legyek a csapat egyik segítője. Tulajdonképpen 1979-ben kezdődött, amikor egy tíz napos palicsi edzőtáborozáson csapatvezetőként találkoz­tam a játékosokkal. Jól éreztem ott magam, közelebbról megismer­kedtem a játékosokkal, vezetőkkel. A Tanácsnál osztályvezetőként dolgoztam és hazajövetelünk után az edző szinte kétnaponként jött hozzám különféle kérésekkel. Akkoriban a játékosok gyerme­keinek bölcsődei, óvodai elhelyezési ügyeiben, munkahely, állás szerzésében vártak tőlem segítséget. Egyszer aztán meghívtak az egyik szakosztályi ülésre. Előzetesen semmit nem egyeztettek ve­lem, így nagy meglepetésemre a lányok legújabb szakosztályveze­tőjeként mutattak be. Alig néhány hónap kellett csupán, hogy igazi szakosztályvezetőnek érezzem magam. Meg kell mondanom, hogy a korábban kialakult szimpátia révén enélkül is szívesen segítettem nekik. Munkahelyi vezetőim nem nagyon örültek ilyen irányú te­vékenységemnek, ami szerencsére csak évekkel később derült ki. Amikor 1981 után Komáromi Ákos jött edzőnek, én lettem a szak­osztály elnöke. 1991-ig voltam a csapat mellett.

- 1979-ben ismerted meg a lányokat. Kik alkották az akkori NB l/B-s csapatot?

- Nagyné komoly, megbízható kapus volt, Máthé Zsuzsa gyors jobbszélső, Botkáné Orvos Margit volt az irányító. Nagyon jó képességű játékosnak ismertem meg. Kár, hogy az NB I-ben már alig játszott. Huszár Erzsi az akkori edzőnek, Halász Ferencnek volt a felesége. Akkor bontogatta szárnyait az alig 16 esztendős Tóth Rózsa. Rövid ideig volt ott Halláné. Kádárné Eperjesi Ica akkor jött vissza a Vasastól, aki igen jó átlövő volt. Halásznéval együtt nagyon eredményes játékra voltak képesek. Néhány fiatal gyerekkel harcos, szívós és nagyon lelkes csapatot alkottak. Éltek, haltak a kézilabdáért.

- Egy évvel később pedig már az NB I-ben játszottak.

- A feljutás gondokkal is járt, nyilvánvalóan erősíteni kellett, ami nem igazán járt sikerrel és kevésen múlott a bentmaradásuk. Az edző személyében egy év után változás állt be. Varga Pista, majd Szentgyörgyi (közben kevés ideig még Földesi Béla is besegített) idejében az utolsó fordulóig tartó, izgalmas küzdelem­ben hosszabbítottuk meg élvonalbeli tagságunkat. Csak ezt köve­tően beszélhetünk olyan helyzetről, melyben kialakult a csapat arculata, aminek eredményeként egyre jobban szerepeltünk.

- Ekkor érkezett Komáromi Ákos?

- Igen és vele egyidőben Tóth Ildi, Sáfi Márta, Szilágyi Kati, Szántó Anna és csak fél évvel korábban Nagy Zsuzsa. Nyíregy­háza termelte a jó kézilabdásokat. Úgy látszik mi hamarabb ébred­tünk, ezért Debrecenben alakult ki NB I-es csapat. Lényegében tehát összekerült egy nagyon fiatal és tehetséges társaság és a régiekkel együtt haladtunk előre. Célul tűztük ki a ragyogó debre­ceni kézilabda hagyományok felelevenítését. Miután jól sikerültek az erősítéseink, kezdett összeszokni a társaság. Ákos már akkor is nagyon jó munkát végzett. Az irányításával összegyúrt csapat egyre merészebb célokat tűzhetett maga elé. Egyre feljebb jutot­tunk a tabellán. Hamarosan kiderült, hogy a dobogós helyezés is elérhető számunkra. Az 1985-ben született második helyezés után pedig célba vettük a bajnoki címet. Elnökségem alatt lettünk ma­gyar bajnokok. Együtt maradtunk, komoly szaktekintélyek is újabb elsőséget jósoltak, de nem sikerült az ismétlés. A Vasassal és az Építőkkel játszottunk nagy mérkőzéseket, közben a nézőszám a korábbinak tízszeresét is elérte.

- Egyre merészebb terveket fogalmaztatok meg.

- Minden vágyunk az volt, hogy kilépjünk a nemzetközi po­rondra. 1986 elején ez is sikerült, mi indulhattunk az IHF-kupában. Májusban közel kerüitünk az első helyhez is. Debrecenben nyertünk, azonban a lipcsei mérkőzés előtt szinte leiskoláztak minket. Nem a pályán, hanem azon kívül kerekedtek előbb fölénk. Repülővel, busszal és vonattal érkezett szurkolóinkat a németek nem engedtek a csarnokba. A pályán a sérült Szántó Anna nélkül kellett volna helytállni. A szokatlan körülményeken nem tudtuk magun­kat túltenni. Elolvadt az itthon szerzett hatgólos előny, összesítés­ben négy góllal maradtunk alul. A mérkőzés után egy teljesen össszezuhant társaságba kellett a szakvezetésnek lelket öntenie.

- Milyen konkrét feladatok hárultak rád, a szakosztály elnökére?

- Mindig a feltételek megteremtésén kellett munkálkodnom segítőimmel. A szakmai dolgokba soha nem szóltunk bele. Úgy gondoltuk, női vonalon Ákosnál senki nem érti jobban a városban ezt a szakmát. A versenyek előkészítését, tervezését mindig közö­sen oldottuk meg. Külön szakosztályi értekezleteket alig kellett tar­tanunk, csak ritkán alakult ki nehéz döntést kívánó helyzet. Ezekre igyekeztünk azonnal jó megoldásokat találni. Ákos minden problé­ma jelentkezésekor leült beszélgetni a játékosokkal. Ezeken én nem voltam jelen, de mint edző olyankor természetesen a szakosztályi elképzeléseket is képviselte.

- Minek tulajdonítod, hogy a korábbi sikercsapat, a Dózsa férfi együttesének helyébe léptetek és megnövekedett a szimpatizánsok tábora?

- Az eredményesség mellett sikerült megoldani bizonyos eg­zisztenciális gondokat is, sikerültek a csapat erősítésére tett intéz­kedéseink. Felszálló ágba kerültünk, ugyanakkor a Dózsának már nem ment úgy, mint korábban, a hetvenes évek nagy részében. A jó szakmai munka, a csapat akarása jelentette az eredményesség alapját. Örömmel érzékeltük, hogy a sportszerető közönség mellett a város vezetése sem maradt mozdulatlan, egyre többen jöttek a mi mérkőzéseinkre. A látványos és sorozatos eredmények aztán végképp a női vonalra terelték a figyelmet. Úgy gondolom, hogy a kilencvenes évek elejére a világ legjobb 12 csapata közé került a DVSC. Ugyanakkor a Dózsánál a játékosállomány gyengülésében látom a visszaesés legfőbb okát. A titok? A válogatott játékosok egész sora játszott már akkor Debrecenben, így nem csoda hogy éveken át a legjobbak közé tudtunk kerülni.

- Milyen élményt nyújtott az a 11 év ilyen csinos lányok társaságában?

- Mondhatom, óriásit. Láthattam a közös munkánk eredményét, ünnepelt csapat voltunk és ennek az ünneplésnek részese lehettem Olaszországtól Norvégiáig, Spanyolországtól Marokkóig bejártam a világot, amit annak a csapatnak köszönhetek. Szerettem velük lenni. Amikor egy győztes mérkőzés után összeborultunk, az sok mindenért kárpótolt. Fantasztikus közönségünk volt, még ma is elérzékenyülök, ha a Hódos Imre sportcsarnokban játszott mérkőzé­sekre gondolok. A sok együttlét, utazás nagyon hiányzik, mióta nem lehetek velük. Az akkori játékosok közül egyre többen kerül­tek távol, az újakat nem ismerhetem, nem utazhatok velük.

Az elején utaltam arra, hogy egy véletlen folytán kerültem a csapathoz - de soha nem bántam meg.

Varga Lajos

Forrás: Szép volt, lányok! (107-110. oldal)