Szép volt, lányok! - Komáromi Ákos

- Mit mondanál el szívesen bemutatkozásként, a kezdetről?

- Balmazújvároson nevelkedtem, olyan családban, ahol a peda­gógusi és a lelkészi hívatás generációkon keresztül váltogatta egymást, úgy anyai, mint apai ágon. A kereskedelmi középiskola elvégzése után kerültem vissza a városba. Képesítés nélkül dolgoztam hat évig, testnevelést és történelmet tanítottam. Közben Nyír­egyházán tanári diplomát szereztem.

- Miért pont a kézilabdát választottad a sok sportág közül?

- Mert már az általános iskolában is kézilabdáztam. Középisko­lában atlétizáltam és kosárlabdáztam, de csak tömegsport szinten, majd amikor visszakerültem, folytattam a korábbi kézilabda játé­kot. Az ötvenes-hatvanas években nagyon jó kézilabda csapatok voltak a városban, a megyei első osztályban játszottak. Jelentős számú játékossal, sok szurkolóval rendelkeztek. Olykor 6-800, néha ezer ember is kíváncsi volt a mérkőzéseinkre ottani edzősé­gem idején.

- Hogyan kerültetek Dunaújvárosba?

- A korábbi iskolai versenyeken voltak nemes ellenfeleink a Duna-partiak, sokszor találkoztunk velük. Amikor Balmazújváros­ban teljesítettük és ezzel kinőttük az elérhető színvonalat, akkor jött a dunaújvárosiak hívása. A változtatás mellett döntöttünk. Új helyünkön a férfi csapat vezetője lettem, feleségem a női szakág munkájában vett részt.

- Ottani sikereid közül mit tartasz a legfontosabbnak?

- Azt, hogy egy megalapozott, jól kiépített sportiskolai rend­szert tudtunk megvalósítani. A kor követelményeihez mérten ma­gas színvonalon végeztük a kiválasztást, a felkészítést. Több ifjúsá­gi válogatott játékos pályafutását indítottuk el. Tíz éves munkával feljutottunk az élvonalba. Minden csapatnak komoly ellenfelei voltunk, de nem volt meg a szükséges NB I-es rutinunk, ezért egy év múltán kiestünk.

- Aztán kerültetek Debrecenbe. Idejöveteletekben mi jelentette a legna­gyobb motivációt?

- Úgy éreztem, éreztük, hogy elértünk, megtettünk valamit - leraktuk egy NB I-es csapat alapjait, amivel 13 éves szakasz zárult le életünkben. Megint váltani kellett. Már egy évvel korábban, Var­ga Pista edzősége idején hívott Milbik Kálmán akkori elnök, akivel azelőtt semmilyen kapcsolatom nem volt. Tudta, hogy a közelből származom. 1981 október végén estünk ki a Dunaújvárossal, sza­bad voltam, szerződést köthettünk.

- Milyen elvárásokkal indultál és ehhez kik álltak rendelkezésre?

- Biztos bentmaradást kértek tőlem. Idejövetelemkor már össze­állt a csapat, fiatal játékosokból. Akkor érkezett Szántó Anna, Szi­lágyi Katalin, Tóth Ildikó is. Többnyire nyíregyházi születésűek, előtte Tóth Ildikó Tatabányán már játszott az élvonalban. Rajtuk kívül Ózdról Medgyessyné érkezett, akinek a férje az itteni Dózsa kapusa volt.

- Mit tudtak játékosaid ebben az időszakban?

- Számomra az jelentett érdekességet, hogy azelőtt férfiakkal foglalkoztam, itt pedig a női csapatot kellett vezetnem. Nem volt könnyű váltani és igen nehéz volt megítélni tudásukat abban a baj­noki mezőnyben. Csupán a sajtóból szerzett értesülésekre támaszkodhattam az első hetekben. Annyira információszegénységben voltam, hogy Tóth Ildit vagy két napig mezőnyjátékosként kezel­tem - ám hamar rendeződtek a dolgok. Szerencsére egymás után jártunk a különböző tornákra, melyek alkalmat nyújtottak tudásuk feltérképezésére. Kiderült, hogy jó képességű társaság, de azt is lát­ni kellett, még nagyon fiatalok, ami csak részben szólt mellettük.

- Hogyan kezdtétek a közös munkát?

- Mivel általános iskolás lányokkal minimális szakmai tapaszta­latom mégiscsak volt, úgy gondoltam, a férfi mezőnyben bevált módszereket fogom kipróbálni. Nehezen indultunk, pedig nagyon lelkiismeretesen csinálták a munkát. Az is igaz, hogy negyedév elteltével jelentkeztek az első ellenállások, már kopogtattak az elnökségnél, mondván, jobb lenne az edzőt lecserélni. Az elnök azonban mellém állt és hagyott dolgozni. Tudta, rövid idő alatt sokadik edző vagyok, Halász Feri, Varga Pista, Szentgyörgyi, Föl­desi Béla után. Akkor kaptam egy kis kifutási lehetőséget és sok bizalmat.

- Kikre számíthattál már az elején?

- Komoly segítséget jelentett a kapus Nagyné, Juhász Karácsonyné, a csapatkapitány Bata Erzsi a rutint képviselte. A többiek mind gyermekek voltak.

- Mikor érezted először, hogy az már tényleg a te csapatod?

- Körülbelül egy év után, amikor gyakorlatilag le is cseréltem az egész csapatot. Az idősebbek, a régebben játszók nem bírták a fo­kozott terhelést. Érthető volt, el is fogadtam, hogy már nem tudtak váltani. Ugyanakkor - szerencsére - a fiatalok már dörömböltek az ajtón.

- Ez az újabb generáció mennyiben tudott többet az elődöknél?

- Mivel a férfi mezőnyből jöttem, egy gyorsabb és agresszívebb, látványosabb kézilabdát akartam játszatni Debrecenben, amit ezzel a fiatalabb generációval meg is tudtam valósitani. Többet edzet­tünk és az új szisztémát hajlandók voltak megtanulni.

- Néhány év múlva a dobogó közelébe kerültetek ezzel a játékkal.

- Már az első évben negyedikek voltunk.

- A látványos változás mennyiben változtatta meg a csapat körüli hangulatot?

- A legelső jel a nézőszám emelkedése volt. Az addigi néhány száz szurkoló a Dózsa mellől átpártoltakkal hamarosan ezer körülivé duzzadt. Egy-két év után fordult a kocka és a lányok mérkőzesein lett teltház. A közönség már vevő volt a játékunkra. Éreztettem és tudatosítottam is játékosaimmal, hogy csak egyre javuló játékkal lehet kiszolgálni a lelkes szurkolósereget. A város vezetése előtt azonban soha nem tudtuk elérni, hogy ne csak szóban fejeződjék ki az elismerésük. Ez a hiányérzetünk az utolsó tíz évben végig megmaradt. A csapat ott, a pályán az esetek többségében többet tett le az asztalra, mint amit mi, a vezetők a háttérben tudtunk biztosítani, teljesítményükhöz hozzáadni.

- A szakosztály vagy az egyesület vezetésére gondolsz?

- Mindkettőre. A szakosztály vezetése nagyjából alig változott. Az egyesületi már gyakrabban. Hadd mondjam meg, hogy formailag és eredményességében mindig elismerték a csapatot, de más irányultság, vagy orientáltság miatt nem tudtunk például a labdarúgókkal egyenlő elbírálás alá kerülni. Nem elmarasztalásnak szá­nom ezt, csupán sokak által ismert tényként említettem. Ez ellen azonban mindig is küzdöttem. Nem szóval, inkább eredményekkel és az önálló szakosztály kialakításának kezdeményezésével.

- Ehhez voltak nagyon jó apropók a nemzetközi kupaszereplések és az ottani sikerek?

- Igen, mert ez nagyon ránk irányította a figyelmet. Akkor fogadták el először a város politikai és gazdasági vezetői ez a csapatot. Az elért eredmények kiprovokálták belőlük a megnövekedett érdeklődést. Jól taktikáztunk, mert nem a színfalak akartunk eredményt elérni, hanem a megdöbbentő, szinte sokkoló sorozatos sikerekkel.

- Úgy gondolod, hogy a nemzetközi kupákban játszott közel ötven mérkőzés alapján elértétek a tervezett célt?

- Optimista hangulatban azt is mondhatnám, csinálják mások is utánunk azt, amit az utolsó tíz évben elértünk. Ezért mérhetetlenül büszkék lehetnénk. Máskor úgy gondolom, hogy ennél azért sokkal többet is elérhettünk volna. Akárhogy elemzem utólag, biztos vagyok abban, hogy én és a csapat követtünk el szakmai hibákat, úgy a felkészülésben, mint a versenyzésben. Mégsem ezt tartom döntőnek. Az volt a baj, hogy nem tudtuk átlépni saját árnyékun­kat. Háromszor kerültünk döntőbe, mégsem tudtunk első helyen végezni. Egy kézilabda beállítottságú egyesületi vezetéssel talán sikerülhetett volna ez is.

- Hogyan emlékszel vissza a bajnokságot hozó év hangulatára?

- Jó érzés volt, bár személy szerint nagyon rossz ünneplő va­gyok. Folyton azt keresem, hol hibáztam, hol rontottunk el vala­mit. Miért vesztettünk három döntetlennel pontokat. Nem tartom magam maximalistának, hajlok a kompromisszumokra, örültem a lányok örömének is, de egyfajta elégedetlenség maradt bennem.

- ... ami előre viszi a csapat játékát. Ezt nem általában, hanem rád vonatkozóan gondolom. Te is így látod?

- Igen, egyértelműen. Én hazajövet után rögtön feljegyzem a lejátszott mérkőzés tapasztalatait, amiből már a következő alka­lommal hasznosítani akarok.

- Úgy gondolom, nem szeretsz veszíteni.

- Önmagában véve elfogadom a vereség tényét, mert ez benne van a játékban. Mindig a körülményeket kutatom: megtettünk-e mindent a sikerért, tiszta lelkiismerettel maradtunk-e alul. Ebben a vonatkozásban teljes mértékben osztom Balczó András ilyen irá­nyú versenyzői felfogását.

- Te mesteredző vagy. A bajnoki címért és az Elektromossal elért első­ségért kaptad?

- Ezért is, meg a balmazújvárosi, dunaújvárosi munkámért. Többször voltunk kupagyőztesek itthon, volt világválogatott játé­kosom. Talán azt is elismerték ezzel, hogy működési területeimen részese voltam a fiatalok kézilabdázóvá nevelésének.

- Térjünk most vissza az időrendhez. Több éves debreceni tevékenység után kerültél az Elektromoshoz.

- Vass Károly hívására mondtam igent. Az év lején dőlt el, hogy a nyáron lejáró szerződésemet itt nem újítjuk meg. A szakma már akkor tudta, hogy őszre szabad vagyok. Többen kerestek, a Tromos is. A dobogóra kerülést tűzték ki célul, végül egy óvással fűszerezett hajrában kerültünk a legfelső fokára. Végig kezünkben volt a bajnoki cím sorsa, elnyerését a Pécs elleni döntetlennel a magunk számára tettük nehézzé.

- Férfi bajnokcsapat mestere lettél, másnap pedig a visszatérésedről olvashattunk.

- Elsősorban családi okok motiválták a debreceni visszatérésemet. Az is igaz, hogy hívtak. A bajnokságból hátralevő mérkőzéseken egyre jobb eredmények elérésével lettünk harmadikok és a kupát is elnyertük, igen izgalmas, talán drámai körülmények között. Nagyon örültem, hogy ha nem is változás nélkül, de elfogadható játékerővel kaptam vissza a csapatot. Két fájó eligazolás azonban történt, mert Szilágyi és az orosz Irina, a kapus nem maradt velünk.

- Milyen, a korábbiaktól eltérő feladatot jelentett a csapat egybentartásán kívül az újabb edzői időszakod?

- A mögöttes dolgokat, elsősorban a bázist és a szakosztályvezetés munkájának hatékonyságát kellett erősítenünk.

- Vállalkoznál több mint tíz esztendő során szerepelt játékosaid közül a legjobb csapat összeállítására?

- Én a magyar bajnoki címet elértekre gondolok. A 87-es év csa­pata volt a csúcs.

- Elégedett voltál az akkori teljesítményükkel?

- Igen, de a személyi összetétel, az egyéni képességük tudatában úgy hiszem, még két-három bajnoki cím bennük maradt.

- Hogyan láttad a nézők és játékosok, az edző és a nézők kapcsolatát?

- Már ifjúsági korú csapat edzőjeként is fontosnak tartottam a szurkolók jelenlétét. Rájöttem a kapcsolat fontosságára és attól kezdve tudatosan fejlesztettem. Dunaújvárosban olykor kétezer nézőnk volt és idekerülésemkor az döbbentett meg, hogy alig 2-300 ember kíváncsi ránk. Néhány hónap alatt a mutatott játék meghozta a nézőket is. A szurkoló nem pusztán az eredményessé­gért jön, hanem hatvan perc élményéért is. A játékosoktól elvá­rom, hogy megjelenésükkel, magatartásukkal is járuljanak hozzá ennek az élménynek a megszerzéséhez. Nem véletlen, hogy sok vendégszereplésünk alkalmával többen biztattak minket, mint a hazai csapatot. Edzőként pedig a magam személyiségével is igyek­szem a jó kapcsolat megteremtésére. Az utóbbi hónapokban sajná­lattal tapasztaltuk a szurkolók egy részének érthetetlenül szélsősé­ges, olykor sportszerűtlen megnyilvánulásait.

- Milyen eredményt tartanál elfogadhatónak egy év múlva?

- A csapat játékosállománya nagyon megváltozott. Igazoltunk néhány tapasztalt, munkabíró, sikerorientált játékost, a sportisko­lánkból nagyon fiatalokat hoztunk fel. Rendkívül nehéz mindan­nyiunk feladata, mert ezalatt a szervezeti önállóság kialakítását is sikerrel kell megoldanunk. Nagy mozgás, átalakulás van más csa­patoknál is. Kockázatos amit mondok: el tudom képzelni (ha min­den jól sikerül) hogy a nemzetközi kiküldetésért versenyben leszünk. Ez alatt az első négy helyezést értem. A versenyfutásban nagy ellenfelünk lehet a Fradi, a Vasas, a Győr és a Dunaújváros.

Varga Lajos

Forrás: Szép volt, lányok! (110-116. oldal)

Vezetőedző adatlapja: sportstatisztika.com