Szép volt, lányok! - Tóth Ildikó

- Mielőtt debreceni sportolói pályafutásodra térnénk, kérlek mondd el röviden, hogyan alakult diák majd ifjú játékos életed. Melyek voltak számodra is fontos állomásai?

- Mióta az eszemet tudom, mindig eleven gyerek voltam és sportoltam is valamit. Tornásztam, atlétizáltam, tíz éves koromban vívtam. Kicsit röplabdáztam, újra atlétizáltam. Szombathelyen a 75-ös úttörőolimpián súlylökésben második voltam. Kézilabdázni akkor kezdtem, amikor 15 évesen a nyíregyházi Zrinyi Ilona gimnáziumba kerültem. Edzőim szerették volna, ha az atlétikánáÍ maradok, csak az volt a baj, hogy nekem nem volt hozzá sok kedvem. Három sportág, a röplabda, atlétika és kézilabda közül az utóbbit választottam. Egy percig nem voltam mezőnyjátékos. Karmanovszki János, első edzőm látva magas termetemet és azt, hogy mindkét kezemmel jól bánok a labdával, átlövőnek szemelt ki. Ezt pedig én nem akartam. A kapusokhoz mentem, akik az edző engedélye nélkül nem hagyták, hogy a háló elé álljak. Ekkor közöltem edzőmmel megmásíthatatlan elhatározásomat. Mivel ő sem tágított, eldöntöttem, otthagyom az egészet. Elmenetelemkor azonban visszahívott, így akaratomnak megfelelően kapus lehettem.

Középiskolás bajnokságokon indultunk, a megyén kívül azonban nem játszottunk mérkőzéseket. A gimnázium harmadik osztályából - mai napig nem tudom, kinek a közbenjárására - a Ferencváros csapatába kerültem, a fővárosban a Kölcsey gimnáziumban tanultam és ott is érettségiztem. 1978 decemberétől a következő nyárig nem kézilabdáztam, mert az edzőnket el akarták küldeni és én, másokkal együtt kiálltam mellette. Amikor társaim sorra visszaléptek, egyedül maradtam és úgy döntöttem, inkább nem játszom tovább. Azon a nyáron Nyíregyházán rendezték az Oázis Kupát, melyen a Tatabányai Bányász férfi csapata is részt vett. Nyíregyházi edzőm ismerte a Bányászok szakosztályvezetőjét, Antalóczy Alfrédot. Mivel a Tatabányának kapusproblémáik voltak és én éppen nem voltam aktív játékos, edzőm engem javasolt. Minden együtt volt, mehettem a bányászvárosba.

Nagyon sokat számított, hogy ott ismertem meg a világváloga­tottban is játszott Bartalos Bélát, aki szintén hívott. Laurencz Laci bácsi volt akkor az edző, akivel elkezdődött az igazi kézilabdás éle­tem. Két évet hagytam magam mögött. Az első évben negyedikek lettünk, később öt hellyel hátrább végeztünk. Először utazhattam a csapattal külföldre, Jugoszláviába. Koromnál fogva nem voltam igazán meghatározó játékos, mégis jól éreztem magam. Béla nagyon sokat foglalkozott velem, rengeteg kapustrükköt tanultam meg tőle, a mai napig ebből élek. Amikor ő elkerült Veszprémbe, úgy éreztem sportolói lelkitámasz nélkül maradtam. A csapaton belül is nagy változások jöttek, gyengült a játékunk. Az új játékosok között nem éreztem már magam olyan jól. Közben Nyíregyházán édesapám beteg lett, közelebb szerettem volna kerülni a családhoz. Debrecenbe kerülésemnek a csapat NB I-ben maradása volt a feltétele. Mivel ez október közepén sikerült nekik, úgy döntöttem, eljövök Tatabányáról. Év végén lettem debreceni játékos.

- Kik voltak az első kapustársaid?

- Nagyné volt a kapus és Teremi Éva. Nagyné igen sok évet játszott már a csapatban, szinte élő legenda, egyben csapatkapitány volt. Én pedig alig 21 éves. Jó kapcsolatunk volt, mégis sokáig szinte lelkiismeretfurdalást okozott az ő háttérbe szorulása. Addig ő volt a csapat lelke, az én odakerülésemmel alapos változást okoztam, még akkor is, ha maradt első számú kapus és az első évben felváltva védtünk.

- Eltelt egy év, te lettél a kezdő kapus. Hogyan alakult a csapat, melyben rajtad kívül elég sok új játékos kapott helyet?

- Nem voltak beilleszkedési nehézségeim, hiszen többen együtt érkeztünk, az edzőnk is új ember volt a csapatnál. Már az első évben negyedikek voltunk, ami a táblázaton hat hellyel való előrelépést jelentett. A második évben azonban visszaestünk a kilencedikre. Utána állandóan a dobogón fejeztük be a bajnokságot.

- Honnan számítod az igazi kézilabdás fénykorotokat?

- 1986 január közepétől, a Magyar Népköztársasági Kupa első megnyerésétől.

- Milyen különbség volt benn, a pályán egy hazai és egy idegenbeli mérkőzés hangulatában?

- Eleinte óriási. Elmondhatatlan érzés, amikor hazai pályán a bemelegítés után, de még a játék kezdete előtt felhangzik több mint kétezer nekünk szurkoló ember biztatása. Arról nem is szólva, hogy az évek során soha nem pártoltak el tőlünk. Kitartó ragaszkodásukat semmi nem pótolta. Eleinte bántam, hogy nem Pestre igazoltam, mert sokszoros válogatottként bizonyára sok mindent el érhettem volna. Ezek, az itteni élmények azonban bőven kárpótoltak. A szurkolók részéról olyan megbecsülésben volt részünk, amit máshol talán sehol nem kaptunk volna meg. Idegenben, ha jól ment a védés, abszolút kizártam mindent, semmit sem hallottam a nézőtérről. Egy idő után viszont eljutottunk oda, hogy már ott is többen szurkoltak nekünk, mint a hazaiaknak. Olykor háromszázan is elkísértek minket. Mellettük a vendéglátó csapat hívei csendben követték a játékot, vagy elveszett a hangjuk a minket buzdítók lelkesítése mellett. Nem csoda, hogy olyankor is otthon éreztük magunkat.

- Számodra mit jelentett a szurkolók szimpátiája?

- Minden szempontból sokat, mert fellelkesít, ha velünk vannak, támogatnak. Alapvető különbség pár száz, vagy néhány ezer ember előtt védeni. Ha kevesen voltak, nem volt kinek produkálnom. Soha nem zavartak a TV-közvetítések, szinte csak a végén jöttem rá, hogy egy egész ország előtt játszunk, játszom.

- Bizonyára előfordult, hogy neked sem ment jól a védés. Hogy dolgoztad fel magadban a kudarcokat?

- Előfordult, hogy mérkőzés után sokáig aludni sem tudtam, annyira megviselt a vereség. A lipcsei IHF-döntő után egy hétig nem mentem ki az utcára. Nem tudtam azoknak a szemébe nézni, akik tőlem is a sikert, a győzelmet várták.

- Nem fordultak veled, veletek szembe egy-egy balsiker után?

- Engem soha nem bántottak. Azokat is csak elvétve, akik vala­miért nem voltak számukra szimpatikusak.

- Azokról, akik előtted a mezőnyben játszottak mondanál néhány jó szót?

- Akadnak olyan kapusok, akik mérkőzés közben szidják, sza­pulják az előttük játszókat. Én csak néha szóltam néhány szót, igazából nem voltam harsogó típus. Nem kerestem a társak hibáit, ők is inkább biztattak engem. Védekezésben Kádárnéra, Nagy Zsu­zsára, Rádinnéra lehetett támaszkodni. Szilágyi Kati nem volt kife­jezetten védekező alkat, mégis rengeteget jelentett, hogy az indítá­soknál elsősorban őt kerestem a labdával. Azonnal indítható volt Szántó Anna is. Mindkettőjük szélvész gyorsaságában bízhattam. Medgyessyné nagyon jól fogott embert.

- Minden évben lehetőségetek volt a Kupa elnyerésére, többször sikerült is. Számotokra milyen értéket jelentettek ezek a győzelmek?

- A csodálatos első győzelem után mindig kedves volt szá­munkra a Kupa. Nem tartott olyan hosszú ideig, mint a bajnokság. Sajátos hangulat alakult ki. A KEK-ben való szerepléshez pedig fontos is volt. A bajnokságban sorozatban nem tudtuk hozni a nyertes mérkőzéseket. A Kupára azonban mindig sikerült odafigyelni.

- Ennek némileg ellentmond, hogy 1987-ben veretlenül lettetek bajnokok.

- Akkor minden sikerült. A huszonnegyedik mérkőzésig voltak vetélytársaink. A Győrrel szembeni győzelemmel lettünk bajnokok. Utána még hátra volt két forduló, melyben a Vasas, meg a Fradi ellen játszottunk.

- Két jó ellenfél várt rátok...

- Igen, és akkor csináltunk presztizskérdést magunknak. Addig csak a bajnoki cím elérése volt fontos. Nem engedtünk ki, bajnok­hoz méltó befejezést akartunk. Sikerült.

- Bajnokok lettetek, hogyan ünnepeltetek?

- Óriási felszabadultságot éreztünk, örültünk, tetszett. Ákos azonban hamarosan a hátralévő mérkőzésekre koncentrált és ké­szített fel minket.

- Ebben az időszakban melyik magyar ellenfél legyőzése jelentette számotokra az igazi értéket?

- A Vasas volt a legnagyobb ellenfelünk. Hamarosan az Építők egységes és szorgalmas csapata váltotta fel őket, Laurencz László vezetésével.

- Eleinte vele játszottál, majd később ellene is.

- Nagyon szerettem mint edzőt, jó volt az irányítása alatt ját­szani, hangulatos edzéseket tartott, olykor anyánk-apánk is volt. Jó mérkőzéseket játszottam ellene is. Kapcsolatunkban érzek egy fájó pontot, amit a Tatabányáról való eljövetelem okozott. Nagyon so­káig nem is szólt hozzám. Úgy gondoltam, személyes sértésnek vet­te, hogy eltávoztam tőlük.

- Voltak időszakok, amikor a bajnokság mellett a kupában, európai kupá­ban és a válogatottban is szerepet kaptál. Hogyan tudtad elviselni ezt a fokozott terhelést idegileg, fizikailag? Mennyire voltál sérülékeny?

- Eléggé sérülékeny voltam. Három térdműtét mellett nagyon sok agyrázkódás, apróbb betegség miatt maradtak ki mérkőzése­im. Nehezen viseltem a sérüléseket, viszont könnyen gyógyultam. Pszichésen pedig nehezen dolgoztam fel a távolmaradás miatt érzett játékhiányt. Szinte belebetegedtem, ha nem léphettem pályára. Nem szívesen hagytam ki edzéseket, első műtétem után két hónap­pal már a Krasznodar ellen védtem. Naponta tíz órát képes voltam gyógytornázni a minél előbbi felépülés érdekében. A kérdés első felére: nehéz volt időnként ezt a négy feladatot összeegyeztetni, de élveztem a játékot és ez sokat segített.

- Komáromi Ákos egy évtizeden át edződ, edzőtök volt. Milyen embernek ismertétek?

- Iszonyatosan céltudatos, ezért fanatikus edzőnek tartottuk. Csak a munkában hitt és abban, hogy annak egyszer meg is lesz a gyümölcse. Rengeteg edzést tartottunk. Akadtak olyan emberek, akiknek elfogadta a véleményét. A csapat kapitánya voltam, nagyon jó kapcsolatom volt vele. Mérkőzés közben nyugodt volt, csak néha-néha pattant fel a kispadról. Soha nem dorgált, inkább sajnált bennünket, a csapatot, amikor kikaptunk. Belül biztosan nehéz volt neki is, mégsem ragadtatta el magát. Előfordult viszont, hogy győzelem esetén megdicsérte játékosait. Idejövetele előtt férfi csapat trénere volt, talán ezért tűnt nehéznek a beilleszkedése. Sokára oldódtak benne a gátlások, csak azután kerültünk tegeződő viszonyba. A három lépés távolságot azért megtartotta.

- Harmincadik éveden túl jobbára rutinból játszol?

- Igen. Van mire támaszkodnom. Az alapot a Bartalos Bélától tanultak jelentik. Edzés vagy mérkőzés közben most is beugranak emlékezetembe olyan mondatok, amiket tőle hallottam. Debrecen­ben Ákos feleségével is dolgoztam együtt, jó kapcsolatunk eredmé­nyeként szakmailag tőle is sokat tanultam. Éva nagyon felkészült edzőm volt.

- Hogyan fejeződött be debreceni időszakod?

- Úgy éreztem, elfáradtam. 88-ban harmadszor műtöttek, ezért három hónapig távol voltam. Visszatértemkor furcsán éreztem ma­gam, bomladozni láttam a csapatot. Nagyon sok volt már az együtt töltött idő, sokat edzettünk. Többen férjhez mentek, mentem én is. Gyerekek születtek, voltak, akik elváltak. Másfajta gondok jelent­keztek, mint indulásunkkor. Kevesebbet foglalkoztunk egymással. Nagyobb fluktuáció talán jót tett volna a csapategységnek. Meg­volt a jó oldala, hogy szinte hét játékossal játszottuk majdnem végig a meccseket, mert éreztük a bizalmat. Ugyanakkor ez a cserejá­tékosoknak kedvét szegte. Egy-egy időben végrehajtott csere sok­szor jót tett volna mindenkinek.

- Külföldre kerültetek...

- A holland csapat magyar edzője révén. A korábban BEK-ben sikereket elért együttes, az Evic Swift 1990-ben másodosztályban játszott. A régi nagy csapat újjáalakítását tervezték és ehhez előbb Nagy Zsuzsa és én kerültünk hozzájuk. Az Építők elleni két kupadöntő merkőzés után, júniusban választottak engem mint kapust, Zsuzsát átlövőként igazolták. A bajnokság megnyerése után rábeszéltük az ottaniakat, hogy Szilágyi Katit is hozzák ki. Vele együtt, néhány holland játékossal feljutóként bajnok és kupagyőztes csapat tagjai lettünk, amit most 1993-ban megismételtünk.

- Egy rövid leltárt csináljunk együtt. Egyszeres magyar, kétszeres hol­land bajnok, négyszeres hazai Kupa győztes, kétszeres holland kupagyőz­tes vagy. 56-szor szerepeltél nemzeti színeinkben. Mit szeretnél még el­érni a kézilabdában?

- Inkább azt mondanám, hogy szerettem volna egy Európa Ku­pát nyerni a Debrecennel, ami nagyon hiányzik. Most is összeszo­rul a szívem, ha arra gondolok, milyen közel álltunk hozzá. Legfá­jóbb, hogy Lipcsében nem sikerült, de Rosztovban is döntőt játsz­hattunk. A nemzetközi tapasztalat nem a mi oldalunkon volt. A lipcsei lelki terror nagyon megviselte csapatunkat és ha nem a kö­rülményekkel foglalkozunk, hazahozhattuk volna a Kupát... Iszonyatos volt, amit a németek megtettek... szörnyű volt látni, hogy rugdosták ki szurkolóinkat. A Rosztov ellen kevés volt, amit produkáltunk.

- A közeljövőben, harmincegynéhány évesen visszajönnél Magyarországra játszani?

- Ha úgy alakulna, igen - de csakis Debrecenben. Más csapatban már nem. Mi kintiek, tíz évnél is többet játszottunk itt. Jó lenne a debreceni közönség előtt elbúcsúzni ettől a szép játéktól.

Varga Lajos

Forrás: Szép volt, lányok! (116-122. oldal)

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com