Szilágyi Katalin: "Együtt lélegeztünk..."

- Mesélj a kezdetekről!

- Nővérem, Szilágyi Zsuzsa kezdte el a családunkban a kézilabdázást. Apám vitte el mindig az edzésre. Én is mindig velük tartottam, noha csak hatéves voltam, és nem járhattam még tréningre. Viszont nagyon tetszhettek a látottak, mert otthon, ha labda került a kezembe, mindig utánozni próbáltam a nővérem mozdulatait. Ezek a próbálkozások nem sikerülhettek rosszul, mert a testnevelő tanárom, Nagy Gábor felfigyelt rám. Az ő ajánlására aztán mehettem a lányok és a fiúk edzésére is. Apám annyira komolyan vette a sportolásunkat, hogy gyakran ellenőrizte, tényleg edzésen vagyok-e.

- Honnan ered a kézilabda iránti érzéked?

- Minden bizonnyal apámtól, hiszen ő focizott. A nővérem végül tíz évig volt az NB-s játékos.

- Sokan igazi csodagyereknek tartottak. Az voltál?

- Erre a kérdésre én nem vagyok hivatott felelni. A balkezességemet és a gömbérzékemet örököltem. Talán azért tartottak többen csodagyereknek, mert bizonyos készségeim a megszokottnál korábban jutottak magas szintre.

- Hol kezdtél kézilabdázni, milyen múlttal érkeztél Debrecenbe?

- Tizenkét évesen lettem igazolt játékos az akkor NB II-es, majd NB l/B-s Nyíregyházi Volán Dózsánál. Itt már a felnőttcsapatban együtt játszottam Nagy Zsuzsával. 40 kilós és legalább 140 centis voltam akkoriban. Be is kiabáltak nekem a szurkolók sokszor a meccsek közben: "Kislány, elengedett az anyukád?"

- A "legenda" úgy tartja, a Dózsa egykori világválogatottja, Varga István volt az igazi felfedeződ.

- 15 évesen kerültem Debrecenbe, s a csapatnál történt edzőváltás következtében én már Varga István keze alá kerültem. Tőle aztán nagyon sok "extra" technikai trükköt tanultam meg. Mivel fogékony voltam rá, velem nagy előszeretettel foglalkozott. Úgy érzem, értékelte bennem a vagányságot, és azt a jó értelemben vett szemtelenséget, ami inkább csak a férfimezőnyben fordul elő.

- 15 és fél évesen már bemutatkoztál az élvonalban. Hogyan emlékszel az "aranycsapat előtti" időkre?

- A debütálásom idején még több poszton játszottam, voltam beállós, átlövő és szélső is, az igazi posztomat csak később találták meg. S 1981-ben az utolsó bajnoki meccsen dőlt el, hogy sikerül­-e bentmaradnunk az első osztályban. Szerencsére hat góllal meg­vertük idegenben a rivális BHG SE-t. Ha ez akkor nem sikerül, aligha írnál ma könyvet rólunk...

- 1982: kezd alakulni a Nagy Csapat, hiszen a már ott lévőkhöz meg­érkezik akkor még Sáfi Mártaként Medgyessyné, Tóth Ildi és Szántó Anna is, na és persze Komáromi Ákos. Mesélj a legedás, "Komáromi­-féle" kőkemény edzésekről, ami aztán az első nagy sikerig, az 1985-ös bajnoki ezüstig vezetett!

- A '82-es év volt a nagy áttörés a csapat életében, mert minden posztra sikerült fiatal, tehetséges játékosokat igazolni, akik aztán a későbbiekben az "aranycsapat" magját alkották. S persze ekkor játszódott le az edzőváltás, aminek következtében megérkezett Dunaújvárosból a Komáromi házaspár. Ákos aztán elkezdte velünk a férfiakra szabott edzésmunkát, s mivel a csapat jórészt kistermetű játékosokból állt, igen nagy hangsúlyt fektetett a gyorsaságra és az erőnlétre. Gyakran azt hittük, atlétának vagy súly­emelőnek képeznek ki bennünket. Többször is megfordult a fejemben, hogy abbahagyom az egészet, de ahogy jöttek az eredmények, az ember elfelejtette a nehéz hétköznapokat. Megértettük Ákost, de minden porcikánk tiltakozott az eszméletlen mennyiségű terhelés ellen.

- 1986: az első kupaszereplés. Az IHF-kupában mindjárt döntőbe ju­tás, s nagy esély a győzelemre. Szerinted miért nem sikerült?

- Egy nemzetközi porondon újonc csapattól a döntőbe kerülés is jelentős teljesítmény volt. Lipcsében nem a tudásunkon múlt a győzelem, hanem a rutintalanságunkon, és a külső körülményeken. A Szunyogh Hajni barátját, Bencze Dénest, a csapat egyik fő szurkolóját a rendezők gumibottal verték, és amikor a földre került, meg is rugdosták. Én combizom-szakadással vállaltam a játékot, ez persze meg is látszott a teljesítményemen.

- 1987: a bajnoki cím. Szerinted mi adta azt a pluszt, ami miatt ekkor sikerült felállni a legfelső fokra?

- A csapat s edzőjének közös munkája ekkorra érett be. Ákos érdemei elvitathatatlanok, az eredményei önmagukért beszélnek. Én hadd meséljek most inkább a többiekről, hiszen a klub egyéb feltételei is megteremtődtek ehhez a sikerhez. Férjemmel, Mészáros Lászlóval, aki akkortájt a csapat technikai vezetője volt, azóta gyakran emlékezetünkbe idézzük az akkori időket. Például Dévai László, az akkori ügyvezető elnök volt a klub első olyan vezetője, akihez kézilabdások bejelentés nélkül bemehettek. Ezt korábban csak a focisták tehették meg. Ő tényleg törődött ve­lünk, ennek köszönhetően került hozzánk először főfoglalkozású gyúró, s ő szervezte meg először a csapat társadalmi segítői körét is. Például végigjárta a maszek kisiparosokat, kézműveseket, hogy ajándéktárgyakat gyűjtsön össze. Két remek vendéglátós szakember, Pántya István és Oláh István segítette a munkáját. Csapó Erika átigazolásában is jelentős szerepet játszottak, s ez már kifejezetten szponzori tett volt. Dr. Varga György ügyvéd, Czeglédi Sándor, Harangi György is sokat segített. Kraszits István főorvos úr sebészi keze is aranyat ért. Annyira bíztunk benne mindannyian, hogy én a Hollandiában szerzett keresztszalag-szakadásomhoz sem engedtem senkit nyúlni. Rögtön kocsiba ültünk, és meg sem álltunk, míg hozzá nem értünk. Komárominé Éva is nagy segítője volt a sikernek, hiszen a fontos tétmérkőzéseken sokat jelentett számunkra az ő higgadtsága. S Laci, a férjem is büszkén őrzi az aranyérmet és a lányok szeretetét.

- 1988: a BEK-szereplésből szülésed miatt kimaradtál. S előtte egy Achilles-sérülés miatt egy teljes esztendőt kellett kihagynod. Hogyan viselted az efféle megpróbáltatásokat?

- Utólag visszagondolva erre az időszakra a sérülésem után nagyon jól jött egy kis kihagyás. Az Achilles-ín műtétem után ugyanis túl korán, mintegy négy hónap múlva elkezdtem az edzéseket, s bizony nagy fájdalmakkal jártak a tréningek. Kellett még az a kis pihenő, ami alatt megszületett Bence fiam.

- Neheztelt rád a leállásod miatt Komáromi Ákos?

- Valószínűleg, mert előtte, ahogy igazi fanatikus játékoshoz illik, nem jelentettem be előre a szülést. Valóban felborítottam a számításait, de én úgy gondolom, mindenkinek személyes joga, mikor szül gyereket.

- 1989-90-es KEK-szereplés közben a Radnicski 16 gólos debreceni legyőzése minden idők egyik leglátványosabb sikere volt. Hogyan emlékszel vissza rá?

- Ez a meccs életem egyik legszebb győzelme volt. Ezen a találkozón kivétel nélkül mindenki jól játszott. Az edzők és a vezetők együtt lélegeztek velünk, a közönség pedig egyszerűen csodálatos volt. Belehajszoltak minket a győzelembe.

- Aztán egészen a döntőig meneteltetek, de a Rosztov ellen megint nem sikerült.

- A rossz emlékekre senki nem emlékszik vissza szívesen. Én sem. A Rosztov technikailag nagyon jól felkészült együttes volt, akikkel szó szerint nem voltunk egy súlycsoportban. Ráadásul kint még a bírókkal is küzdenünk kellett.

- Szerinted miért nem jött össze a bajnoki arany megismétlése?

- Ha erre a kérdésre válaszolni tudnék, én lennék a világ egyik legjobb edzője...

- Kikre emlékezel a csapatból a legszívesebben akár emberi értékei, akár játéktudása miatt?

- Mi azért voltunk igazi CSAPAT, mert nemcsak a pályán, hanem a magánéletben is összetartottunk. Gyakran jártunk együtt szórakozni is a Rózsakert vendéglőbe, ahol kibeszélhettük a mérkőzéseken történteket minden sértődés, harag nélkül: A pályán pedig két olyan ember volt, aki össze tudta tartani a csapatot: Tóth Ildi és Medgyessyné Márti.

- 1990-ben Tóth Ildi Nagy Zsuzsával Roermondba távozott, te egy év múlva követted őket...

- A döntésem gyakorlatilag 24 órán belül megszületett a Nagy Zsuzsa esküvője után. Ott ugyanis a holland csapat szponzorai meggyőztek engem arról, hogy a családom és a magam szem­pontjából is előnyös lesz elfogadni az ajánlatukat.

- Mit tartasz a legnagyobb válogatottbeli sikerednek?

- Az első helyen az olimpiai bronzérmet kell megemlítenem, de a világbajnoki ezüst is igen kedves nekem. Egyénileg a legutóbbi három világbajnokság legjobb jobbszélsőjének választottak, büsz­ke lehetek világ- és Európa-válogatottságomra is.

- Mesélj a roermondi játékos éveidről!

- Mint Hollandia egyetlen profi kézilabdásának, rengeteg örömben és sikerben volt részem. A roermondi csapatom főként az első három évben nemcsak szakmailag, hanem emberileg is a legjobbnak bizonyult. Az első pillanattól kezdve nem kezelt senki idegennek. Befogadtak, és ha kellett, mellém álltak. Úgy éreztem magam, mint Debrecenben az első néhány évben. Én a bajnoki és kupagyőzelmek mellett háromszor lettem Hollandia legjobb játékosa, s kétszer gólkirálynője.

- Mi késztetett arra, hogy abbahagyd a játékot?

- A térdsérülésem után már nem élveztem annyira a játékot, mint régen. A tervem pedig régóta az volt, hogy a csúcson hagyom abba. Ezért aztán az olimpia után lemondtam a válogatottságot, s így fokozatosan kiléptem a kézilabdaéletből.

- Kijátszottál mindent, ami benned volt?

- Úgy érzem, hogy amennyi munkát elvégeztem, az meg is térült. Ma már itt az ideje, hogy belevágjak a "civil" életbe.

- Mesélj további terveidről!

- Nem tervezzük a hazatérést Magyarországra, hiszen megkaptuk a holland állampolgárságot. Szeptembertől tanulok, miután itt edzősködésből nem lehet megélni. Meg kell találnom a helyem a polgári életben.

- S a kézilabda? Végképp hátat fordítasz neki?

- Ki tudja? Hobbiból még edzősködhetek...

Gurbán György

Forrás: Királynők piros-fehérben (72-76. oldal)

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com