Szopóczy Brigitta: "Nyerni, minden­áron..."

- Mikor volt először látható Szopóczy Brigi kézilabdapályán?

- Tizenkét évesen kezdtem el játszani. Egy osztálytársam csábított, én pedig úgy voltam vele: az időmből kitelik, tehát éppen el is mehetek. Aztán ottragadtam az MTK-ban.

- Mindjárt a kapuban kezdtél?

- Igen, mert az iskolámban sokat fociztunk, és a tornatanár felfi­gyelhetett arra, hogy ha én állok a kapuban, kevesebb gólt kap a csapat. Ilyen komoly előzmények után már természetes volt, hogy az MTK-ban kapusként kezeltek.

- A pályafutásod igen sok klubhoz kötődik.

- Olyannyira, hogy a felületes szemlélőnek úgy tűnhet, én vala­miféle nagy vándormadár voltam. Pedig erről szó sincs, hiszen azok a csapatok, ahol játszottam, sorra megszűntek, átalakultak vagy fúzionáltak. Tizennyolc évesen már védtem az első osztály­ban a Híradótechnika csapatában, amiből később egyesülés után BHG SE lett. Ám mivel kevés játéklehetőséget kaptam, inkább elmentem Csepelre. Aztán a csapat kiesett, majd feloszlott, szóval volt bonyodalom rendesen.

- Úgy tudom, ekkortájt majdnem végeszakadt a pályafutásodnak...

- Bizony, hiszen még Csepelen nagyon súlyos térdsérülés ért, ami csaknem egy esztendőmet vett el. Ráadásul az akkori edzőm le se "izélt". S ha ekkor nem hoz össze a jószerencsém Lengyel Gáborral, talán nem is lett volna belőlem többet játékos. Ő ugyanis akkor, sérülten foglalkozott velem a legtöbbet, mert hitt benne, hogy felépülök, és teljes értékű lehetek. Külön edzésmunkát végzett velem, speciális gyakorlatokat, hogy megerősödjön a tér­dem. Huszonegy éves voltam ekkor. S számomra ezek után ter­mészetes volt, hogy követem őt a Postás SE-be. Ott aztán le is húztam jó pár évet. Aztán a BHG SE következett. Laurencz Lász­lónál lettem aztán válogatott, pedig ekkor már a harmincadik élet­ évemet is betöltöttem.

- S hogyan kerültél Debrecenbe?

- Nagyon nehéz időszakom éltem ekkor, hiszen az Építők SC-nél elmaradtak a fizetések. A DVSC meg persze egyre intenzívebben hívogatott. Olyannyira, hogy egyszer aztán egy gyenge pillana­tomban azt mondtam: na jó, ha meg tudunk állapodni, elmegyek. S miután szavatartó ember vagyok, mentem is.

- Innen nézve a dolgokat, azt hiszem, nem túlzás kijelenteni, hogy nyerő lépés volt...

- Természetesen. Mindenképpen megérte. Sőt talán még előbb kellett volna lépnem. Mert elképzelhetetlen szeretettel fogadtak Debrecenben. Voltak, akik egy kicsit őrültnek tartottak, s ez nem mindenki számára szimpatikus, azt viszont mindenki elismerte, hogy nyerni akarok. És ez a legfontosabb. Hogy aztán ez a cél veszekedéssel vagy cirógatással valósul meg, az másodlagos. Én mindig azokat az embereket tudtam igazán becsülni, akik hírből sem ismerték a lehetetlent. Nálam játszhat egy valaki rosszul, de csak akkor tartom játékosnak, ha felkaparja előttem a padlót. Én amikor megjelentem Debrecenben, azzal kezdtem a bemutatkozásomat, hogy nyíltan, fehéren-feketén elmondtam mindenkinek, milyen vagyok. Felkészítettem a többieket arra: előfordul a mérkőzés hevében, hogy elküldök valakit ide vagy oda. Majd­ elnézést fogok kérni érte, de akkor és ott, nem vagyok képes azt mondani: legyél már olyan szíves ezt vagy azt megcsinálni. S azt várom el tőlük, amit saját magamtól: győzni akarni mindenáron.

- A nézőtérről is feltűnő volt, hogy nagyon tudtad "korbácsolni" a védőfalat...

- Ez talán annak is köszönhető, hogy mert én elvégeztem az edzői tanfolyamot is, tehát egy kicsit ilyen szemmel is irányítot­tam a védőmunkát. S rájöttem a meccsek közepette arra, hogy a mezőnyjátékosok lehet, hogy tudják, mi a feladatuk, de jó az, ha a mérkőzés közben folyamatosan hallják, mit csináljanak. Erre a mögüle jövő ingerre szinte mindenki ösztönszerűen reagál.

- Bizony a debreceni éveidben nem egy nagyon nehéz helyzetet kellett a védőmunkának megoldania. Például Buxtehudéban, ahol a kinti meccs előtt kevesen fogadtak volna a továbbjutásotokra. Hiszen mindenki emlékezett arra, a debreceni első mérkőzést úgy hoztátok ki ikszre, hogy a befejezés előtt tíz perccel már a németek vezettek öt góllal.

- Akkor tényleg a veszett fejsze nyelét ragadta meg a csapat óriási akaraterővel. Váratlan, előre nem kalkulált góljaink is szü­lettek ekkor - arra például aligha lehetett számítani, hogy Sipos Éva fog átlövésből betalálni. De szerencsénk is volt, aligha tagadható.

- A visszavágó aztán a te meccsed volt...

- Egy csapatjátékban nem lehet ilyet kijelenteni. Hiszen egymásnak vagyunk alárendelve, mert hiába vagyok én jó formában, ha a védekezés rossz, semmit sem ér az egész. Vagy hiába dob valaki tíz gólt, ha a többiek nem teljesítenek hasonló szinten, simán kikaphat a csapat.

- Hadd vitatkozzam egy kicsit! Azért ott, Buxtehudéban, amikor az utolsó percben két ziccert és egy hetest kellett megfognod, már nem számíthattál segítségre.

- Véletlen volt. Hiszen nem tudhattam, ki, mit, hova fog lőni. Az ember ilyenkor kidobja magát, aztán vagy beleverik, vagy nem. Na meg persze az ellenfél keze is megremegett. Kritikus helyzetben sokan működnek úgy, hogy a számukra biztosat, a kedvenc sarkot probálják meglőni. S talán nekem a tudatalattim működött jól, mikor arra helyezkedtem.

- A Viborg ellen aztán visszaköszönt a régi átok, az egy gól...

- Bizony. Ám aztán a sors igazságot szolgáltatott, mert a jövő évi győzelmünk is ilyen körülmények között született meg.

- A Viborg, azt hiszem, a Loki talán legerősebb ellenfele volt a története során. Hiszen láthattuk őket az idén is. A magyar mezőny évek óta legjobb csapatának, a Fradinak nem adtak saját pályáján fikarcnyi esélyt sem.

- Igen. Ez szerintem a hazai játékvezetés színvonalának is kö­szönhető. Ezt én úgy hiszem, reálisan meg tudom ítélni, mert voltam olyan "pofátlan", hogy kiképeztem magamat játékvezetőnek is. Azért, hogy tudjam, megértsem, mit, miért fújnak. Hogy magalapozottan kritizálhassak. Én semmiképpen sem tartom jó dolognak, hogy a ma bíráskodó játékvezetők közül alig akad olyan, akinek komoly játékosmúltja van. Márpedig aki nem élt benne ebben a közegben, nem tudom, hogy ítélhet meg nagy százalék­ban helyesen kétes szituációkat. Nálunk a játékosok időnként bármit "el tudnak adni" nekik. S itt utalnék vissza a Fradira, ami­nek a mij átékvezetőink évek óta beveszik a támadó-faultokat kie­rőszakoló, eljátszó védekezését. Az FTC jó csapat természete­sen, de ezeket a trükköket nemzetközi szinten nem szokás bevenni.

- Pedig akkor - bármennyire is tisztában volt mindenki a dánok játék­erejével - elképzelni se tudtuk, hogy ne a miénk legyen a kupa...

- Igen, s ez a csapatot is nagyon görcsössé tette. Taktikailag csúsztunk bele egy-két hibába. Nem volt türelmünk játszani, mindenki előtt az lebegett, hogy minél előbb dolgozzuk le a hátrányt. Elő­jött egy régi betegség, "bepánikolt" a társaság. Előjöttek azok a rémálmok, hogy ha ezt a támadást nem védekezzük ki, nincs to­vább. Pedig ilyen nincs. Mindig van remény, mindig adódhat esély. Ráadásul én se fogtam ki valami varázslatos napot. S ugyanez a trauma érte egy év múlva a döntőben az Oslót.

- Akik pedig a Debrecenben elszenvedett nagy gólarányú vereség elle­nére roppant magabiztosak voltak.

- S mindezek ellenére a félidőben csak kettővel tudtak elmenni. Ám a második játékrész maga volt a pokol. Az első húsz percet végig emberhátrányban kellett eltöltenünk, olykor többen is hiá­nyoztak. Ezt pedig lehetetlen volt kapott gólok nélkül megúszni. Ráadásul ott a játékvezetői nyomás mellett még egyéb furcsa dolgok is történtek. A balátlövőjük, Grini már az ötödik percben súlyos sérülést szenvedett. Valósággal "kotyogott" a térde. Ölben vitték le, és én azt mondtam magamban, nem létezik, hogy ezzel a lábbal talpra lehet állni. Aztán mégis visszajött. S akkorákat ugrott, olyan erővel jött ki a kezéből a labda, amihez foghatót nemigen tapasztalhattam. Nem tartom lehetetlennek, hogy kaphatott "valamit". De nekünk akkor mindezek ellenére sikerült.

- Hogyan ünnepeltétek a hőn áhított győzelmet?

- Fergetegesen. Először persze kitomboltuk magunkat a pályán, aztán minden folytatódott a szállóban az én szobámban, mert mindig úgy alakult, hogy folyton az enyém volt a "bulis" hely. Előkerültek az itókák is. Nekünk ugyan elvileg nem lett vol­na szabad piát vinnünk, de én egyszer korábban vittem, mert úgy gondoltam: vagy víg matrózok, vagy búsuló juhászok leszünk, tehát mindenképpen szükségünk lesz egy kis italra. S miután nyer­tünk, kötelező jelleggel kellett vinnem ezután mindig. Nem volt ez máskent ekkor sem. Ott őrjöngtünk a szállodában úgy, ahogy voltunk, még mezben. Ezt követte bizonyos ígéretek betarttatása, ­mert többek esküdtek rá, hogy ha nyerünk, kopaszra nyírat­ják magukat. Nos, Gyula már a pályán túlesett a dolgon, Köstner Vili azonban nem nagyon akart kötélnek állni. Na de mi nem hagy­tuk annyiban az ügyet. Megnyírtuk. S már közeledett a bankett ideje, tehát gyorsan lefürdött, s parádéba vágta magát mindenki, s végigénekeltük az utat a csarnokig. A banketten aztán elvoltunk egy darabig, de már kezdtük sokallni a protokolldumát. Szépen lassan ki is szivárgott mindenki a klotyóba, s ott folytattuk a buli­zást. Előkerültek a cigik, s mivel ott nem lehetett dohányozni, szóltak, hogy jó lenne, ha visszamennénk, mert már készülnek kihívni a tűzoltóságot. De mi csak nem bírtunk ülni a fenekünkön, visszamentünk a pályára énekelni. Jól elszórakoztunk tehát, s a szállóban, mikor - átmenetileg - minden végetért, még ránk várt a szobánk rendbetétele is. Reggel aztán indultunk haza. Debre­cenben aztán jött a karnevál. Tulajdonképpen hullafáradtak vol­tunk, hiszen időtlen idők óta nem aludtunk egy normálisat, de akkor ezzel senki nem törődött, olyan elmondhatatlanul nagy volt az élmény. Én este hétkor aztán leléptem, s alig vártam, hogy lepihenhessek, ám kilenckor megjelent Ira, hogy menni kell bulizni. Hajnali kettőig el is tartott. S aznap délután már edzésünk volt. Hát mit mondjak, nem volt nagy öröm lehajolni.

- Ekkor már eldöntötted, hogy abba fogod hagyni a játékot?

- Én tulajdonképpen minden évben abba akartam hagyni. Az első évem után is, csak akkor voltam hajlandó az újabb szezont vállalni, ha igazolnak mellém egy megfelelő szintű kapust. Mert azt az évet gyakorlatilag egyedül védtem végig, és azt az idegi, fizikai megterhelést már nem bírtam volna tovább. A debreceni pálya talaja ráadásul nagyon nem ízlett a térdemnek. Jöttek kisebb-na­gyobb sérülések, sűrűn látogattam a Kenézy-kórházat. Gyakran kellett "összedrótozva" védenem úgy, hogy az ellenfél ne sejtse a problémámat. Ekkor hozták szerencsére Irát, s ez sokat segített a dolgon. De mindezek ellenére azt mondom: addig szabad csak csinálni, amíg az ember örömét leli benne.

- S ma? Mik a terveid a jövőre nézve?

- A jelenemet teljesen a kisfiam tölti ki, vele mindenképpen szeretném a három évet otthon tölteni, s szeretnék még egy babát is. Nézz rá a picire! Akaratos, és már úgy markolja a labdáját, hogy öröm nézni. Igazán nem tudom, kire hasonlíthat...

Gurbán György

Forrás: Királynők piros-fehérben (102-107. oldal)

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com